Szerintetek milyen az a nő, aki nem szereti a csecsemőket, gyerekeket? (beszélgetős fórum)

igen. bocsáss meg, h azt kell mondjam: van igazság ebben amit mondasz, de ha picit távolabb lépsz a tolókocsitól, meglátod azokat a pillanataikat is, amikor borzasztó nyomorultnak érzik magukat. ahogy egy egészséges ember is érzi magán Isten csapasait, és sokszor eljut a feladás közelébe, ez a sérült embereknél fokozottan jelentkezik. ők bár együtt élnek a nap huszonnégy órájában a teherrel, mely nem kívánatos rokonság elfogadásra, vele élni tanítja őket, így a nehézségekkel szemben valóban egy ellenállóbb lelkivilággal vérteződnek fel.

amikor az ember szíve megesik rajtuk - sajnálattal tekintünk rájuk, az nem feltétlen egy elítélő, beskatulyázó önkifejezés. az ember velük való együttérzésében azt sajnálja, hogy nagyon sokmindenről lemaradnak fogyatékosságuk miatt. s ha tehetném, ölükbe hordanám azt a sok árván maradt élményt.

a megvető, az őket leíró mozdulatok távol állnak ettől. a sajnálat, abban a pillanatban kibillen a maga tengelyéből, amikor cselekszünk értük, és körülményeiken segíteni próbálunk. de amiről azt mondjátok, h mennyire gáz, az az érzés a kapuja az együttérzésnek és az együttgondolkodásnak.

ez mindenkiből ösztönösen tör fel. amikor eltöröd a négyezer éves kínai padlóvázát is, azért sajnálod, mert tudod, h felbecsülhetetlen és visszahozhatatlan.

amikor találkozol egy tolószékessel, aki rád mosolyog, tompítja benned tehetetlenséged érzését, de ott van benned akkor is a sajnálat, merthisz a szíved szakad meg, mikor látod, h egy csodálatos ember, akit korlátok közé préselt a sors.

én értem a sorsot is, azt is, h e csodálatos ember csodálatosságának e korlátok éppúgy lehetnek felhajtóerői, mint gátjai. de ez az emberanyagon múlik. és ahogy "teljes" értékű emberek közt is széles a szórás e tekintetben, a maga korlátaival sem tud minden sérült ember "szépen" együtt élni.

ne hegyezzük ki meglátásainkat a-ra, és z-re. köztük is van élet, és benne mindennek helye.

Ebben igazad van: a sajnalat, mint minden erzelmi megnyilvanulas arrol szol, aki erzi es nem arrol, aki kivaltja.

Ezt jol tukrozik a forumhozzaszolasok is.

Nem erősebbek, mint Te vagy más.

Egyébként nem vettem észre, hogy a paralimpikonok között akár egy példaképed is lenne közülük az olimpiás témában.

Szerencsés vagy. Ott értetted meg, de odáig el kellett jutnod. Nem mindenkinek adott a lehetőség és nem képes rá mindenki.

És itt visszautalok a kérdező által megemlített sajnálkozó pillantású anyára, akinek a szemében önkéntelenül is megjelent a sajnálat.

Nem én szánakozom!

Arról beszélek, aki sajnálatot tükröz és akit bánt ez az indokolatlan sajnálat.

Miért sajnál, mi a lehetséges oka és hogyan fogadja, dolgozza fel a másik fél, hogy ne dühítse, hanem megértse.

Egyébként felvetettem ezt a témát a paralimpiával kapcsolatban. Miért nem nézik az emberek? Miért érdektelen?

Én is erről beszélek.

Ha megértik némely ember sajnálatának mozgatórugóját, akkor már nem dühíti őket.

(Erről már oldalakat írtam, de tanítják a pszichológusok is.)

Némelyik profán mozgássérült a sajnálkozó tekintetre úgy reagál, hogy "ne sajnáld ennyire magadat".

Az, hogy némely ember kimutatja sajnálatát, - mert látod, Neked is szoknod kellett - nem kell dühödten fogadni, mert saját magának árt vele.

A pillanat tovaszáll, a sajnálkozó tovább lép és elfelejti.

Kérdezd meg tőle, milyen az, ha szánakoznak rajta. lehet, ő éppen egy szent, akit nem bosszant, de ez ritka.

Udvariasan elbeszélget, mert vannak olyanok, akik a hülyékkel is mindig udvariasak.

Te tnyleg nem érted, mi a baj azzal, ha máson szánakozol?

Ugyan, milyen alapon teszed? Nem segítő szándék vezet, mert a sajnálat senkin nem segít. Esetleg a sajnálkozón, végre azt érezheti, máshoz képest neki milyen jó.

A sajnalatnal rosszabbat nem mutathatunk senkivel szemben, ezt en is meg tanulom, mert belenk rogzult, hogy a fogyatekkal elot, azt akinek nem lehet gyermeke sajnalni kell, pedig nem! Nekik ez az eletuk, nem nagyon nem szeretnem a mindennapjaimat sajnalkozo tekintetek kozott elni.

Es ezt, hogy tanultam meg? A tavalyelott, amikor a gerincservem miatt alig birtam jarni es kozben a ferjem rogeszmes allapotba kerult gyakorlatilag el kellett menekuljek a kicsivel otthonrol a kollegak naponta jottek sajnalatukat kifejezni tehetetlennek, "sajnalatra meltonak" ereztem magam. S ez csak egy mulo allapot volt! Akinek meg nem mulando, az mindennap igy erezheti magat a sok sajnalkozo pillantas kozott.

Volt olyan, aki jott es sajnalatat fejezte ki a valasom miatt. Neha nagyon vissza kellett fogjam magam, hogy ne kerdezzek vissza, hogy azt sajnaljak, hogy tuleltem a terrort....

Akkor még nem találkoztál boldog emberekkel, akiknek bármilyen bajuk van.

Sokszor egy ember ragaszkodik a saját bajához is, de ezt hiába magyarázom, amíg nem szembesülsz vele.

A látássérült is jó példa. Ismerek látássérültet, aki tökéletes megelégedettséggel és jóérzéssel viseli, mert az élete éppen attól lett olyan jó és csodálatos a számára, mert nem látott. Látó emberként nem azt az utat járta volna be, és a jelenlegit nem cserélné el senkivel.

Aki sajnálattal közelít felé, azzal nagyon derűsen elbeszélget és nem frusztrált.

Nem egyet ismerek, akik ilyen emberek.

A sajnálat nem lenézés, nem is szánalom.

Ha beszélt is ő az a fajta aki szánakozik és azt hiszi az jó.

Próbálna egy autistával ilyen együttérző lenni.. Velük sem egyszerű.

Dolgoztam idős otthonban. Voltak amputáltak, parkinsonos is. Vagy csak simán korlátozott mozgású.

Eleinte zavartan kezeltem, aztán úgy, mintha olyan lenne mint bárki más? Tudod mi történt? Megnyíltak. Hogy végre nem a szánalom sugárzik feléjük. Végre valaki egésznek tekinti őket. Még viccelődtünk is.

A tapintatot és együttérzést el lehet tenni a polcra. Mert csak dühíti őket..

Itt szó nem volt segítségről, csak sajnálatról, a kettő nem ugyanaz.

Az, hogy valaki nem szánakozik, nem jelenti azt, hogy nem segít.

Te tényleg nem beszélgettél még sérült emberrel?

Olvasd már el, amit írtam.

Tőled érvet még nem olvastam, csak kinyilatkoztatást. Utána meg vagy lepődve, ha rajtad szórakoznak.

Elhiszem, hogy neked természetes, ha szánakoznak rajtad, és nem érzed megalázónak, De másoknak, a többségnek az.

És igen: 100-as IQ felett egy mozgássérültön sem szánakozunk.