Szerinted mi az élet értelme? (beszélgetés)
Én nem ezt tapasztalom, de lehet, hogy azért, mert nem ilyen felfogású emberekkel vagyok körül véve.
Az együttérzés érzékeli a létszenvedést. De ez nem azt jelenti hogy nincs öröm. Ezt nem lehet gondolati úton megérteni. Ahhoz mélyebbre kell menni önmagunkban.
Engem ezek a lelki gyakorlatok nem lehúznak, hanem felemelnek ..... és nem ..... nem a rózsaszín szemüvegre gondolok ... :o))
Ne azt írtam, hogy világ zord, hanem hogy a felfogásunk.
Ez egyáltalán nem a gödör alja. Csak mivel nyílik a szemed, egyre több sötétet látsz meg. A fény rávilágít a sötétségre. Ez a lényeg.
Sajnálom, hogy ilyen rosszak a tapasztalataid.:( Nekem nem.
Nem. Csak ebben a zord felfogású világban már természetesnek veszed, hogy a nagyon nehéz pillanataidban magadra vagy hagyva.
Ahhoz, hogy boldogok lehessünk, szenvednünk kell? Aztán, ha meg boldoggá, megtisztulttá válunk, akkor meg az okoz szenvedést, hogy mások ezt az utat nem tudják bejárni? Kvázi visszacsúszunk?
Mi ez a kollektív szenvedés elképzelés?
Az, hogy megjárom a magam poklát, nem jelenti azt, hogy egész életemben a gödör alján kell fetrengenem ..... és hagynom kell, hogy ezek a negatív érzelmek, "démonok" uralják az egész életemet ..... fel kell ismernem őket, tudatosítanom kell őket, elfogadni, hogy ők is a személyiségem részei, szembe kell nézni velük .... meg kell szelídíteni őket, és az ÉN szolgálatába állítani.
Ez olyan, mint amikor egy közösségben van néhány kiközösített ember ..... két variáció van ..... lehet őket utálni, harcolni ellenünk, szidni őket, megbélyegezni őket, vagy levegőnek nézni őket, de lehet feléjük is fordulni, megismerni, megérteni őket, és bevonni őket ..... hogy megszűnjön az elkülönülés ....
Ennek leküzdéséért is csakis az egyén tehet.
Nem szenvedni jöttünk ide, de ahhoz hogy elérd a boldogságot, át kell hatolni a sötétségeden. Ez rengeteg próbával, szenvedéssel és lemondással jár, de csakis annak, aki komolyan veszi az útját. És ha megtisztulsz, észreveszed a szépet, a jót, de még mindig ott marad az együttérzés, annak a fájdalma hogy mások képtelenek megkűzdeni a sötétségükkel. Látod hogy nem tudják hogyan kell, vagy ha tudják, nem akarják. A világban több a szenvedés, mint az önfeledt, tiszta boldogság. Az állatok ezt sokkal jobban érzik, csak mi vagyunk ennyire érzéketlenek.
Köszi :) Már sok mindenre rálátok.
Úgy látom , te az erőhiány fogalmát nem ismered, vagy már nem emlékszel rá. Akarhatsz te bármit, ha nincs erőd= tapasztalatod megvalósítani.
Ezt nem olyan régen már valaki betette ide, nem Te?
Tetszenek a gondolataid. Kevés ilyet szoktam látni, hallani.
Szerintem, ha egy ember valóban meg akarja oldani a problémáját, akkor azt ezer felszólításra sem fogja magában elfojtani. Minden ember saját maga felelős a problémái megoldásáért, a boldogulásáért.
Ha ilyen, akkor nem fejlődni, hanem szenvedni születünk ide?
"Én hajlamos vagyok az emberekben csakis a jót látni. Ma már tudom: ez azért van, mert a saját poklomban nem vagyok járatos. Nem ismertem föl
magamban a legaljasabb, a legmocskosabb, a legsötétebb és a legkönyörtelenebb erőket, amelyek
mindenkiben, bennem is, megvannak, s amelyek a földi életet egyre jobban uralják. Nem megjárni a pokol köreit nem jóságot jelent - csak gyávaságot."
/Müller Péter/
Így van. s sajnos ,gyakrabban hallani panaszra, hogy -Ne is törődj vele!_ Mint hogy-Keresd meg az okát és oldd meg, hogy boldog tudj lenni! - Amíg az elfojtásra naponta több százan felszólítanak ,akár szavak nélkül is (ilyen képet illik vágni), addig nem sokakat érdekel a tényleges boldogságigényed. És ezt a látszathülyeséget támogatjuk a szenvedő helyett rezzenéstelen arcunkkal.
Zizi. Egy nap mennyit meditálsz, vagy csinálsz szellemi gyakorlatot?
Miért látod ennyire sötéten a világot, az embereket?
Szerintem annak hihetetlen, akinek egyáltalán nem megy, nem?
Mindenki ezt mondja amikor őszinte választ adok egy adott problémára. Már megszoktam.
Olyan hihetetlen, hogy vannak olyan emberek, akiknek van kedvük mosolyogni, őszintén, és nem kompenzálásból vagy elfojtásból teszik?
Ja, értem. Kár, hogy csak gyerekkorunkban érezzük a boldogságot az életünk természetes velejárójának, mikor az állandó, csak meg kell dolgozni érte.:)
Azért írtam hogy természetes, mert gyerek korunktól érezzük, és akkor még természetesnek tartjuk, hogy a boldogság jár nekünk.
További ajánlott fórumok: