Szerelmes versek, idézetek (beszélgetés)

Egy ideje nem tudtam írni,

Folyton csak a falat akartam nézni,

De úgy érzem mára felépültem annyira,

Hogy leírhassam elfojtott gondjaimat,

Nagyon szerelmes voltam,

Mindenemet neki adtam,

A legszebb 9 hónapom volt,

Nem néztem a rosszat soha, csak a jót,

Ha nem jött el, mert nem volt kedve,

Buszra ültem, és én átmentem,

Boldog volt minden napom,

Tudtam, hogy van kihez oda bújnom,

Kinek mondhatom szeretlek,

S ki viszont szeret engem,

És mégis elhagyott,

5 perc alatt feladott 9 hónapot,

el dobott mint egy szemetet,

persze előtte még belém rúgott egyet,

elhitette ismét a jót, s szépet,

s én bevettem a hülyeséget,

lefeküdtem vele ismét,

s többet soha nem láttam testét,

azóta unalmas minden óra,

csak ülök, s gyönyörködöm a régmúltba,

de tudom, hogy soha nem kapom vissza,

s talán jobb is így, hiszen, hogy szeret csak játszotta!!!

Útlsó lehelet egy vég mindenben

Gőzölgő tetem lehetek de nem megyek

Maradok élő nem választok mást

Mert nem kivánok szenvedő halált

Halott vagyok, de teljesen elfelejtettem mindezt

Ami engem körbe vesz és nem gondolok életre

Mert ami volt eltünt és többé nem lesz

De ami még van az többé el nem veszhet

Magamban énekelem a halál dalát mely körbe ölel

Teljesen magába zár és többé ki engem nem enged

Örökre a sötétben kell senyvednem mert vétettem

Vétettem azok ellen akik szeretnek kedvelnek engem

Kihült, fehér és üres testembe hatol éles lándzsa

Szivemet kivájja és fel szúrja égő olthatatlan pálcára

A szivem ég, ég a vágytól hogy veled lehessek

Nem tehetek semmit tudom már csak egyedül szenvedek

Testem eleme teljesen lemerült kifogyott nem mozgok többé

Tudom hogy te is szerethetsz engem a szivem ég

Távolból jövök messziről, a szerelem árnyékból leselkedik néz

A szivem többé nem izzik a nap sem világit és minden más árnyék

Arany szivem soha többé nem dobog

elvetted ezt tőlem és már nálad tátong

örökre veled lesz és életem is tiéd

hidd el hogy lelkem téged véd

Szeretlek és ez biztos én tudom

de nem úgy érzek mint kéményben a korom

hanem mint fát a tűz erősen emészt

a szivem utánad vérzik, szenved, és ég

A testem üresen van és szivem várom

a hegy tetőn egy üres kihalt Várrom

vagy mint hős tengerész hajóján a lék

várja hogy megtelik az élete és elvész

Tudom hogy te is képes vagy szeretni

és tudom hogy képes vagy érezni

tudom hogy te nem érzed azt amit én

a szeretet egy örök, drága érték

Kérlek hagyd hogy tudjalak szeretni

érzem hogy valaha képes leszek emlékezni

és a veled töltött időt feleleveníteni

ne felejts el soha hogy legyen kit visszavárni

Azt amit irántad érzek nem pótolja semmi

téged szememben nem pótolhat senki

gyönyörű szemeid mint a kristály

szép, ragyogó, tökéletes, akár a gyémánt

A szivem soha többé nem ugrál, lüktet

halotnak találnak betemetnek földel

de nem haltam meg csak egyedül akartam lenni

egyedül a gondolattal hogy kedvelsz és ennyi

Az ég könnyeket hullat és halkan csapkod

a koporsó szegélyén meg áll a víz nem megy most

az első csepp felkeltett és a szivem ujra él

miattad ujra testembe került és táplája a vért

Észre veszed hiányom és kiásol engem

magadhoz ölelsz és azt mondod szeretlek

ezzel meg pecsételed életem örökre

veled akarok lenni még ha a világnak már vége

"most már veled vagyok

ameddig élek

kagylót építek

gyöngy szerelmünk köré

maradék életemből"

Lendvay Éva: Várakozás

Miért érzek fájdalmat, mikor boldog is lehetnék?

Miért vagyok ily tétova, mikor mást is tehetnék?!

Miért nem lehettem boldog, mikor tehettem?

Nem tudom, de míg tehettem, szerettem,

De igazán boldog mégsem lehettem.

Szeretnék veled boldog lenni, és tiszta szívből csak

téged szeretni,

De ezt sajnos nem tehetem, mert még mindig őt

szeretem.

Feledném, de nem tehetem, mert szívem oly konok.

Próbálkoztam elfeledni, erőlködtem eleget, de folyton

csak rá gondolok.

Szóval veled boldog nem vagyok!

Lelkem szárnyal, szíve lángol, poklok poklán

szenvedek,

Nem tudom elfeledni szépséges-szép szemedet!

Belém nyilallt itt benn valami, szerelemnek nevezném,

De a régi szerelem folyton kísért, feledném ha

tehetném!!!!

Szeretlek, de szenvedek, elhiheted!

Csak egy pillanat mely elvakít

Ennyi kellett, hogy megbolondíts

Ha rád, nézek, elveszte az eszem szépségedtől

Szabadulni, sem tudok érzelmeimtől,

Hazudnék de, nem tudok

Semmi másra, nem gondolok,

Mióta megláttalak

Feledni, nem tudlak

Karjaimba zárnálak

Ölelnélek, csókolnálak

Érezni akarom bőröd puhaságát

Szíved dobbanását

Ha sírni látlak,

Elszomorodom,

Ilyenkor szívesen megölelnélek

De, nem tehetem, bármennyire akarom

Mert nem vagy itt

Nem vagy enyém

Úgy szeretlek téged

Mint méh az édes mézet

Édes pici szívem

Egyetlen szép szerelmem

Szemed csillogása, mint

Az égen lévő csillagok

Ajkaid puhasága, mint

Selyemruha darabok

Simogatnám tested

Mint szellő a falevelet

Csókolnám szádat

Mint napsugár a virágszálat

Sötét felhők gyűlnek

Szívem szakad meg

Mert messze vagy

Elérhetetlen vagy

Örülnék

Ha enyém lennél

Semmi másra

Nem vágyom én

Mert szeretlek

Mert imádlak

Szeretnék szeretni

Valakit ölelni

Kezem kezébe fektetve,

csak vele lenni.

Mindörökre.

Szeretnék szeretni.

Valakit ölelni.

Lelkem lelkébe merítve,

csak az övé lenni.

Mindörökre.

Szeretnék szeretni,

Újra érezni, hogy élek.

Ha fontos vagyok neked.

Add hát át szíved nekem.

Megõrzöm.

Örökre."

Pokolba a szerelemmel,

meg az összes sajgó érzelemmel.

Mind csak arra jó, hogy gyötörjön,

Hogy szívembe a fájdalom beletörjön.

Mindörökre.

Pokolba vele, hogy nem talál rám,

Pedig az utat tudja, hisz itt jár

Nap mint nap, s hallja is ahogy kiáltok,

Hangtalan szavakkal rá várok.

Unos-untalan.

Pokolba velem is, hogy tudok szeretni,

S nem tudok könnyen feledni.

Hogy tépném ki lelkembõl tövestül,

S irtanám ki belõlem gyökerestül

Mindörökre.

Pokolba az egész élettel,

Mert tele van vak reménnyel,

Kecsegtet, hiteget, de a végén elvesz

Mindent örökre, s mid volt örökre elvész

Unos-untalan."

Elmúlás!

A fákról lehullanak az őszi levelek,

Lomjuk szárazon a földre lepereg.

Egyetlen zöld levél maradt az ágon,

Mely túlélte a telet, s az én halálom.

Száll te zöld levél, repülj a semmibe,

Vidd el halálhírem, nagyon messzire.

Állj meg egy háznál, kopogj ablakán,

Mondd, hogy a lelkem, ott az égen jár.

Nem vettek az életben soha semmibe,

Ne sírjon utánam, most már senkise.

Elszáradt rózsa

Vörösen tündökölt kezedben,

Tán égő szívvel hoztad,

De hogy mi járhatott fejedben,

Nekem soha nem mondtad...

Csókokkal kísérve adtad át,

Szavak nem jöttek a szádra,

Belezártad lelked sugarát,

S hogy fütyülsz a világra...

Nézem most a kiszáradt rózsát,

Füttyödet hallgathatom,

De hogy engem el miért dobtál,

Soha meg nem tudhatom...

Álmaimban- amit esténként látok,

te közel lépsz hozzám és megérinted

a számat,érzem a tekintetedet az arcomon,

érzem érintésedet a karomon,látom

a szemedbe a lángot,ami nekem eddig mindig hiányzott.

Ahogy ég benne a lángoló tűz,

az minden gondot,bánatot elűz,

én akkor kicsit félve megérintelek,

vágyom arra,hogy ez igaz legyen,

hogy most kellemes,édes ez a pillanat,

hogy ne legyen vége a csodás álomnak,

ennek a mesének,s hogy végre ébren is

megtaláljalak.

"Nem tudtad elfelejteni..., nem is akartad, s ha akartad volna, akkor sem sikerül. Szereted, és ez ellen nem tehetsz semmit. Semmit! Se az eszeddel, se az akaratoddal. De nem is akarsz tenni ellene. Pontosan tudod, hogy ez a szerelem nem olyan érzés, ami észokoktól vagy elhatározásoktól függ. Ez az érzés öntörvényszerű vonzódásból, emlékek sokaságából tevődik össze, és nem Te uralkodol rajta, hanem Te vagy alárendelve Neki."

(Szilvási Lajos)

ALSZOM S SZÍVEM VIRRASZT

Alszom s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom.

S mellém varázsol egy aranyló szárnyu álom.

A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg

érintem bôrödet, feszes lesz és remeg.

S egy indulat riaszt, az álomképi béke

széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége;

magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,

szép szádat csókolom s párnát csókoltam én;

és álmomban karom ölelni vágyva tested,

a párna pelyheit ölelte csak helyetted.

Pár óra még, és tudom búcsút intessz végleg

Azt hittem örökké tart soha nem lesz vége

Lehet, hogy így múlik el ez az egész élet

Hogy várok rád, szenvedéllyel

Vajon most merre jársz, és kire gondolsz éppen

Ki mondja szebben azt a szót, szeretlek Téged

Tudom, hogy hiányzom majd nem kell, hogy bevalljad

Dúdold e dalt, szívem meghallja

Tudtam, hogy vársz, örökké vársz, Te is vársz régen

Nem hittük el, hogy kettőnk közt mindennek vége

Szerelmünk él, szerelmünk élt, szerelmünk élhet

Tudod, hogy mindent, megtennék érted

Tudtam, hogy vársz, csak engem vársz, hallgass meg kérlek

Küldöm e dalt, hogy megtalálj a nyári széllel

Ó vidd hát el, és súgd meg azt, hogy szenvedéllyel, szeretlek Téged

Mindig és mindenhol csak Téged keresnélek

Soha nem hitted, de szerettelek Téged

Dúdoljuk együtt ezt a dalt, hogy egyszer végre

A nyári széllel, célba érjen

Tudtam, hogy vársz, örökké vársz, Te is vársz régen

Nem hittük el, hogy kettőnk közt mindennek vége

Szerelmünk él, szerelmünk élt, szerelmünk élhet

Tudod, hogy mindent, megtennék érted

Tudtam, hogy vársz, csak engem vársz, hallgass meg kérlek

Küldöm e dalt, hogy megtalálj a nyári széllel

Ó vidd hát el, és súgd meg azt, hogy szenvedéllyel, szeretlek Téged

Tudnál-e csendesen hozzám bújni, esténként kedvesen átölelni,

Tudnád-e hallgatni a madarak énekét, megcsodálni a fényt, s a naplementét? Tudnál-e esőben is nevetni, egy szúrós fenyőfát megölelni, élvezni a pillangók táncát, átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől, könnyezve sírni az örömtől, s kitárni felém a szívedet, hogy megsimogathassam a lelkedet?

Tudnál-e egy szempárból olvasni, s benne a csillagot meglátni, egy érintéseddel átadni, mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni, alamizsnát ha kell, elfogadni, tárgyat, s pénzt eszköznek tekinteni, s a Földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni, színét és illatát megérezni, szirmait boldogan megcsókolni, beteg állatot megsimogatni?

Tudnál-e dalt hallani viharban, melegedni szivárványsugárban, meghallani csendben a szív szavát, átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek, nem sírni akkor, ha elfelednek, köszönni,, ha nem köszönnek, tanulni abból, ha megköveznek?

Tudnál-e sötétben fényt keresni, szavak és tárgyak nélkül szeretni, legyőzni izzó tűz parazsát, szeretni engem, Istent, s bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál, életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.

Hogy mondjam meg neked

És azt hogy minden éjjel félek

Félek hogy megtudod érzéseimet

Hogy rájössz hogy még mindig te kellessz nekem

Már egyszer megtudtad hogy szeretlek

S kinevettél és megvetettél érte

Majd eljátszottál egy szerepet

Egy szerepet ami engem tönkretett

Becsaptál s a porigaláztál

Csak hogy a szivemmel játszottál

Sikerűlt a lelkembe taposnod

És összetörve egyedül ott hagynod

De megfogadtam,hogy ezt még megbánod

Nem nyugszom mig nem látom könnyesnek az arcod

Azt is elfogom majd érni

Hogy az én vállamon fogod bánatod kisirni

S én majd mondom:Sír csak sírj,nyugodtan

De a leked égjen a pokolban

És a szíved a lángok közt fog elégni

Mint egykor nekem ,neked is úgy fog majd fájni

"Felnézek ez égre,egy hullócsillagot látok,

felélednem szívemben a remények, s álmok.

De hiába mindez a szívem egyre csak fáj,

Egyre csak kérem, de te nem szeretsz már!"

Tragikus eset mit mondok neked, egy őrült

szerelem végére pontot tett!

Talán féltékenység volt ez a hiba, melyből

kifolyólag lett a tragédia!

Szép tavasz délután, ahol csendes a táj,

szerelem tüzében égett egy ifjú pár!

Halkan sugdolóztak, némán csókolóztak, boldogság

havában némán lubickoltak!

Ám az idő elmúlt, a tavaszt nyár követte a

nyarat, pedig az ősz hűvös szele!

A szerelmesek mámora a tetőpontra hágott

őrjöngtek egymásért, szőttek sok szép álmot!

Egy nap aztán vitatkozni kezdtek, s a vita

hevében sértő szót kerestek!

Végül a fiú megütötte a lányt, majd eléje

borult, kérve bocsánatát:

„Drága kis szerelmem!

Csak most az egyszer bocsáss meg nekem!

Ne haragudj rám szörnyű vétkemért, szívemből

bánom én!”

Gúnyos, sértő mosoly, már rá a felelet:

„Tűnj el a szemem elől nekem, már nem

kellesz!

Tudd, meg már nem szeretlek buta kisfiú!

Gyűlöllek, megvetlek te átkozott fiú!”

Mint villám mi lesújt a földre, úgy ütött a

válasz a fiú szívébe!

Egy csak egy gondolat jár az eszében:

„Elküldött, nem szeret, mit ér így az

életem!”

Otthonába érve leroskadt az ágyra, remegve

gondolt az elmúlt éjszakára!

Tudta, hogy vége nem jön többé vissza, utolsó

levelét eképp fogalmazta!

„ Unom az életet, így tovább nem bírom,

inkább a halált, mint a zord magányt választom!

Mindenre gondoltam, de ezt nem vártam, utolsó

perceimben azt kívánom,

Te se légy boldog ezen a világon!

Megszólal a harang egy szomorú napon, gondolj

akkor rám, de könnyed ne hulljon!

Ravatalomhoz ne merj közeledni, utolsó utamat

nélküled akarom megtenni!

Temessenek engem a temető legkisebb zugába,

ne találjon rám senki ezen a világon!

Ha majd később megbánod a dolgot, úgy érzem

te, sem leszel boldog!

Gyere ki majd a zúg temetőbe, temetőnek

legzúgabb szélére!

Ott leszek én egy sírhalom alatt, alszom

örökre álmomat!

Borulj a sírhalomra s rám, emlékezzél,

emlékezz arra kit te, nem szerettél!”

E-képp írta a fiú hosszú levelét, melyre

búcsúzóul egy könnycseppét ejté!

Aztán csendesen elhagyta otthonát, magába zárkózva

ment mindig csak tovább!

Nem szólt ő senkinek, kikkel találkozott, a

közelgő halál, amelyről álmodozott!

Lassan felmászott a szikla tetejére, utolsó

pillantást vetett a vidékre!

Levetette magát a mélybe zuhant, földre

csapódva lelke elsuhant!

Hiába várták nem jött többé, barátai mentek,

hogy megkeressék!

Hűvös őszi reggel rá találtak végre, mereven

feküdt egy szikla tövében!

Egyik zsebében egy levelet találtak, meg volt

címezve egy barna hajú lánynak!

Olvashatatlan volt, hisz a vértől elázott,

csak a címzett értette meg a pár sort!

Nagy fájdalom közepette búsan eltemették,

siratták szülei, hisz nagyon szerették!

Volt ott még valaki, kit nem vettek észre,

temető kapuban talpig feketében!

Ő, hogy mit érzett-e rövid idő alatt,

gyötrődött lelke, szíve majd meg szakadt!

Csak állt némán, a távolba merengett, hívta

őt valaki úgy rémlett neki!

E-képp ábrándozott lassan egymagában, majd

lassú léptekkel eltűnt a homályban!

Sötét este lett mire hazaérkezett, szülei

kérdezték, de ő nem felelt!

Vacsorázni hívták, de ő nem evett velük,

halál sápadt arcán, jéghideg bánat ült!

Édesapja kérte: „kislányom szólalj meg!”,

de ő ellökte magától, s a szobába ment!

Csendes falak közt, hol nem látja senki,

bánatos szeméből könny csordult ki!

Később mikor minden elcsöndesedett, lassan

óvatosan elment!

Temetőbe érve lassultak léptei, hívta őt

valaki, úgy rémlett neki!

Bent a sírok között szíve lassan ver, borús

tekintettel zúg sorokat, keres!

Körötte a fák csengtek, bongtak, megállás

nélkül csak suttogtak!

Ekkor a mélyből megszólalt valaki, s a halk

suttogásból szavak szűrődtek ki!

„Meghalt a szeretőd, miattad ezt tette,

megcsaltad a szívét s ő belehalt ebbe!

Szeretett téged, s te küldted a halálba,

nyugszik mára a földben, örök némaságban!”

Az éj leple alatt valaki zokog, siratja a

fiút ki már régen halott!

Késő bánat ezt ő is tudja, de a bűntudat

gyötri és kínozza!

Megzörrentek a fák megint a temetőben, ismét

szólt valaki halkan, remegve:

„Sírjál kislány, zokogjon a lelked, neki

fájt, de te megvetetted!”

A szellő elsuhant s csend borult a tájra,

hangos zokogással borult a fejfára!

Végső bánatában tőrt rántott elő, teljes

markolatig a szívébe döfte őt!

Felszökkent a vére a sírhalomra zuhant,

megremegett teste, s a lelke elsuhant!

Elcsendesül minden a temető néma, csak egy

hulla van a sírra, borulva!

Másnap édesapja bement a szobába, bevetetlen

ágyát üresen találta!

S, mint a nyitott ablakra tévedt a szeme,

mindent megérezve, zokogva borult le!

Ekkor kopogtatott a temető őre, benyitott

hozzájuk, s szomorúan ült le!

Halk szavakkal mondta:

„Kislányuk halott tudják-e? Friss halmon

feküdt szívében tőrrel!”

Pillanatnyi csendet zokogás követte, az idős

házaspár egymást átölelte!

Közben behozták a halottat a házba, letették

kihűlt, hófehér ágyába!

Csodálatos arcán halvány mosoly látszott,

fátyolos szeméből boldogság sugárzott!

E- boldogság nem az élet jele, hanem a zord

halál jelképe!

Megkondultak a harangok, temetés lesz megint,

búgása jelezte!

Fekete koporsója, fekete ruhája, barátai

vitték utolsó útjára!

Letették a sír fenekére oda, ahova a lelke

kérte!

Szerelmese mellé feküdt a koporsója, így tér

ő is „Örök

nyugovóra!”

Nem kell, hogy sírj

Nem kell, hogy sírj, a bánatnak vége,

Elszállt, már nem lüktet mérge,

Nincs már, ki lelkedet összetörje,

Mert elszállt a múlt, ÖRÖKRE.

Sokan voltak, kik tépázták szívedet,

Kik nem törődtek veled, csak kínozták életed,

De ennek vége, nincs már mitől félned,

Mert ezentúl én óvlak téged.

A múlt ezernyi tüskéje szúrja még lelkedet,

Nem tudsz szabadulni tőlük, keserítik létedet,

Szenvedsz a gonosztól, a szeretet nem éltet,

De itt vagyok én, ki beléd életet lehelek.

Nem vagy te szemét, gonosz, alávaló,

Számomra nem vagy aljas útonálló,

Én szívemmel szeretlek, őszintén, szelíden,

Nekem tökéletes vagy - hidd el kedvesem.

Sokat szenvedtél, mert nem értett meg senki,

Álarcot húztál, így látott mindenki,

Ők nem ismerhették lelked titkait,

De nekem feltártad szíved ablakait.

Nem kell, hogy sírj, a bánatnak vége,

Elszállt, már nem éget mérge,

Itt van ki lelkedet építse,

Mert szeretlek téged ÖRÖKKÖN-ÖRÖKRE!!!

Egyedül a Tisza vizén

Színes pillangó repül az égen,

Madarak dalolnak a réten.

Napfényben úszik minden ember,

A nyár eljött nagy meleggel.

A Tisza csendes és nyugodt,

Útjára engedek egy csónakot.

Egyedül ringatózom a Tisza vizén,

Körül vesz a tündöklő napfény.

A partról emberek integetnek,

Mosolyogva vissza intek.

Szép az idő, szép a táj,

De a szívem mégis fáj.

Rád gondolok s könnyeim megindulnak,

A sirályok is velem sírnak.

Becsukom a szemem, és erősen gondolok rád,

Nem érdekel a nagyvilág.

A hullámok ereje olyan, mintha karod ringatna,

A lágy szellő olyan, mintha kezed simogatna.

Egyedül vagyok, egyedül a Tisza vizén,

Minden percben rád gondolok én.

Lassan lemegy a Nap,

Utat enged az éjszakának.

Csillagtenger borítja be az eget,

Én is választok közülük egyet.

Fényes, magányos és rám vigyáz,

De rád vajon ki vigyáz?

Olyan csendes most a táj,

Ilyenkor mindenki alszik már.

Csak én ringatózom a Tisza vizén,

Ez az éjszaka csak az enyém.

Milyen szép lenne, ha te is velem ringatóznál,

Minden gondolatom nálad jár.

A Telihold fényében úszik a csónak,

Utat engedek álmaimnak.

Elringatnak a hullámok,

Most is rólad álmodok.

Álmomban itt vagy velem,

Gyengéden öleled törékeny testem.

Vigyázol rám, és én rád vigyázok,

Melletted oly boldog vagyok

Reggel könnyekkel ébredek,

Fáj, hogy nem lehetek melletted.

A tűző Nap szárítja könnyeim,

De ki gyógyítja meg vérző sebeim?

Karod helyett most is a hullámok ringatnak,

S dalaikkal csak a madarak vigasztalnak.

Fáj ez a szörnyű egyedüllét,

Szeretnék odabújni melléd.

A csónak messzire vitt az otthontól,

Nem búcsúztam el a barátaimtól.

Ők úgysem értenék meg a fájdalmam,

Egyedül úszom a magányban.

Ugye egy szép nap majd itt leszel,

S vigasztalsz őrült szerelmeddel?

Szükségem van rád Egyetlenem,

Nélküled e világban elveszem.

Kis szobámban ülök, s merengek magamban,

Rabul ejt hiányod, s zavar van agyamban.

Azt sem tudom ki vagy, még nem is ismerlek,

Hogy lehet, hogy máris, szívemben cipellek?

Jár az óra; tik-tak, de nem megy az idő,

Vánszorognak percek, s képek jönnek elő;

Fogom a két kezed, s szép szemedbe nézek,

Kedvesen mosolyogsz, s utolér a végzet.

Bármire gondolok, te jutsz az eszembe,

Bármerre is járok, te jársz a fejembe.

Ha szemedbe nézek, egy világot látok,

Nyílnak a lelkemben, boldogság virágok.

Bárkivel beszélek, te szólasz helyette,

Bármilyen nőt látok, mindnek vagy felette.

Ha két kezed fogom, enyém a mindenség,

Bármilyen ajándék, nélküled semmiség.

Bárhova is lépek, a lábnyomodat látom,

Álmaimban folyton, érkezésed várom.

Lelkemben kisvirág, egyre csak növekszik,

Szívem lüktet vadul, tehozzád törekszik.

Pici szád hívogat, mint méhet a virág,

Nektárja többet ér, mint az egész világ.

Bőrödnek bársonya, mint a finom selyem,

Két kezed orcámon, s nem találom helyem.

De ez a pillanat, mint holmi varázslat,

Éjfélt üt az óra, s elszáll a káprázat.

Marad a valóság; Te nem vagy itt velem,

Így egyedül hajtom, álomra a fejem.

Féltékeny vagyok a percre,

mit nem velem töltöttél,

Féltékeny vagyok a kőre,

mit megérintettél.

Irígylem a szalvétát,

mi ajkadhoz ért,

Irígylem a szőlőszemet,

mit lenyeltél.

Irígylem az út porát,

mi testedhez simul,

Irígylem a szobád ajtaját,

mert mindig rád bámul.

Irígylem a napfényt,

mert mindig simogat,

Irígylem az éjszakát,

mert naponta betakar.

Irígylem a borotvát,

mert átsiklik álladon,

Irígylem a kabátod,

mert megpihen válladon.

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony;

Halvány,szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé.Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni,mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe;

Nem tudtam többé,hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjában felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká,csöndesen,

És percek mentek,ezredévek jöttek,-

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem;szívemben visszatér,

És zuhogó,mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés;mennyire szeretlek!

Tóth Árpád

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,

Csupa-Kedvesség,látom,mind te vagy;

futhatsz,csodák varázsfátylába szőtten,

s Csupa-Jelen,látom,hogy merre vagy.

A karcsú ciprus ifjú erejében,

Csupa-Szépség,felismerlek;te vagy;

a folyam zsongó hullámtengerében,

Csupa-Hízelgés,ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,

Csupa-Játék,nekem az is te vagy;

a felhőben,amely épülve omlik,

te Csupa-Tánc,téged látlak:te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:

te Csupa-Csillag,nekem mind te vagy;

hol ezerkarú repkényt úszni látok,

óh Csupa-Ölelés,ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,

Csupa-Vidámság,köszöntlek:te vagy;

a tiszta ég szent legét belehellve,

Csupa-Szív-Üde,italom te vagy.

Tudásomnak ha gondolom,ha érzem,

Csupa-Bölcsesség,forrása te vagy;

s amikor Allah száz nevét idézem,

minden nevének visszhangja te vagy.

Szabő Lőrinc

"Kiáltani szeretném, se nem lehet.

Még súgni se szabad a nevedet,

még gondolni se - jaj, elárulom,

pedig belül csak azt visszhangzom,

a hangos titkot, mely életemet

úgy édesíti, édes nevedet:

nevedet, édes, a pár szótagot,

mely tündéri burkoddá változott,

röpítő közegeddé, nevedet, mely

körém gyújtja az emlékedet,

fűszerként csendít a nappalon át,

s beillatosítja az éjszakát,

s úgy tapad a számba, hogy

már majdnem Te vagy, amit beszívok,

már majdnem Te: minden lélegzetem

Veled itat és zsongat édesen:

édes neved betölti szívemet,s csak

titka, Te, vagy nála édesebb."

(Szabó Lőrinc)

Szerelem

Ő sem marad ki..Hull az egekből,

hová az ősi semmiből repült,

lágy tollával ismét magasba lendül,

suhogva mellünk s homlokunk körül,

majd szökne,majd meg újra itt leled föl,

kínban kéjnek,ürömben örömül.

Sok szív beéri az esetlegessel,

de a nemesebb mindent egyre tesz fel.

" Jó, hogy én én vagyok.

Jó, hogy te te vagy.

De a legjobb, hogy mi mi vagyunk."

(Pam Brown)