Miért önbizalomhiányos annyi ember? (beszélgetés)

hm... hát igen! :)

pedig milyen jót tesz az önbizalomnak, ha a legapróbb sikerélményért is megdicsérjük magunkat :)

Ez most jó, hogy itt képviseled az önbizalomhiányosokat, szóval elnézést, hogy ezt kihasználom. (: Az viszont, hogy leszarod mások véleményét, arra vezethető, hogy szabadon mozogsz. Az egész világ a te közeget, és azt csinálsz, amit jól esik és persze amit megengedhetsz magadnak fizikai szinten. (: Egy ilyen szabad ember hogy lehet önbizalomhiányos komoly szituációkban is. Akkor már nem szarod le mások véleményét? (:

Egyébként valóban nem ijesztő, de azért sokkolt hirtelen. Rossz a lelkiismeretem. (:

Önámítás... Ez már jobb megfogalmazás, vagyis jobban fedi a valóságot. (:

Valóban. Mindenkiben megvan az a képesség, amit azok a nagy gondolkodók állítanak, és talán nem is kell olyan sok, hogy előbukkanjanak.

A "komfortzónát" viszont napról napra átlépi minden ember, hiszen minden egyes nap kerülünk olyan helyzetbe, mikor is próbára tesszük magunkat. Aztán a nagyja elbukik, vagy ha sikert is ér el, azt hiszi, hogy az semmiség.

Aminap egy ismerősöm mondta, hogy mikor a nyilvános pénzautomatánál állt, hogy vegyen le némi pénzt, néhány fiatal túl közel állt hozzá. Azon kezdett el gondolkodni, hogy merjen-e szólni vagy sem. (:

Aztán mert, és mindössze annyi volt, hogy az a néhány kölyök arrébb állt és elhallgatott. Pedig csak egy mondat volt, semmi több.

Az a gond, hogy ezt sokan nem merik megtenni, felnagyítva sem, ami pedig felgyülemlik bennük és végül már egy kellemes hangulatban is képes elpattanni náluk a szikra.

Túlértékelik az egyszerű helyzeteket...

Önigazolás alatt nem felvágást értesz, hogy tudják használni a Ctrl c - Ctrl v technikát? (:

Nem értem, mit igazolnak azzal magukban, hogy olyasmit állítanak, amit valójában nem is tudnak a magukénak.

beszélni gyakorlatilag bármiről lehet, hiszen tudod Te is - gondolom :)) a tettek, azok a mik számítanak. azok, akik csak beszélnek róla de nem teszik meg, azok magukat nyugtatják és részben csapják be. önámításnak mondanám az ilyet, de szerintem ebbe a hibába sokan beleestünk már, a lényeg hogy felismerjük és tanuljunk belőle.

azok a nagy tanítók, mesterek akiket említesz, Ők irányt mutatnak, mutathatnak, de az úton mindenkinek magának kell végig mennie. ha valaki nem indul el az úton, annak is oka van. mindennek eljön az ideje. de ez nem feltétlen önbizalom hiány, vagy nem CSAK az, inkább szerintem jelentősebb az a hatás hogy nem ismerik magukat, nincsenek tisztában a saját képességeikkel, mert elhitték azt amit beléjük neveltek és/vagy sosem lépték át a komfortzónájukat, ahol is megtudhatták volna hogy sokkal erősebbek mint azt gondolták :)

Akikről beszélsz valószínűleg önigazolásnak használják az idézeteket...de mondjuk nem mondanék le arról, hogy valamit tudnak hasznosítani is belőlük....

Egyébként mindenkinek van gyengesége, kinek ilyen, kinek olyan...nem hiszem, hogy bármelyikünk meg tudja ítélni azt, hogy ő mitől és mennyire lenne jobb a másiknál.

Először is... Kisebb szívzörej ért, mikor a nevedre kattintottam és bejött a gitárszóló. (: Másodszor pedig a képet: értem én! csak leszarom

Miért nem fogadod meg? Már ezzel több erőd lenne a mindennapokhoz, s mi több, vége lenne az önbizalomhiányodnak, pedig csak egy aprócska elv. Mégis tele van értelemmel és józansággal. (:

Így akár mondhatnánk azt is, hogy vizet prédikálsz és bort iszol. (:

Kell, hogy legyen életcél, anélkül nem sok értelme van az életnek. Nem kell ám nagy dolgokra, világmegváltó tervekre gondolni, csak egy célt kell kitűzni, amit a jövőben el szeretnénk érni. Ha elértük, újjabb célt..

Sőt, kell, hogy legyen, már fiatalon egy életpálya-modell elképzelésünk, -ez lehet, furán hangzik- és aszerint kell élni. Nekem van, lehet unalmasan hangzik, bár az életem nem éppen unalmas, max hétköznapi:)

Pedig sokan éppen arról beszélnek, hogy ne törődjünk mások véleményével, vagy épp fogadjuk el magunkat.

Ha pedig más kísérletet tesz arra, hogy megtámadja a véleményüket, fel vannak háborodva, és kötelességüknek érzik abba az állapotba rántani a másikat is, amelyben ők vannak: egy elvekkel teli szürkeségbe. (:

De hát ott van a sok nagy gondolkodó és idézet, melyekkel dobálóznak. Osho sosem akart például a társadalmi normához idomulni. Tőle idéznek, és az ő szavait védik, miközben saját maguk a társadalom tartóoszlopai? Ennek kissé paradox hatása van.

Amennyi okosságot összehordanak néhányan, úgy már azt hinné az ember, hogy kiegyensúlyozott emberekkel van dolga, pedig nem. Egy apró szikra és pattan az egész. (((:

Nem értem, hogy - ha mindezt egy növényre vetítjük rá - ha egy virág alá egy tápanyagban dús talajt teszünk, akkor a növény miért nem szívja fel? Csak elhervad, szépen, lassan.

De életcélja mindenkinek van. Vagy kisebb, vagy nagyobb, de mindig van, szerintem... Talán esetleg az lenne a baj, hogy ezek nem igazi célok?

Vannak viszont önbizalomhiányos gyerekek is.

Talán mert nincs életcéljuk, és ráérnek másokkal foglakozni:)

Ha ezt a sok energiát saját javukra fordítanák, talán előrébb lennének ők is és a társadalom is. A minap néztem egy műsort, és pont ezt fejtette ki egy szociológus, nincs életcélja az embereknek, és mikor visszatekintenek, csak a nagy semmi áll mögöttük, és a nagy semmi miatt érzik magukat annak..

Miért önbizalomhiányos annyi ember mind külső, mind pedig belső értékek szempontjából? Kevesebbnek gondolják magukat, vagyis nagy részük folyton panaszkodik, mialatt tele vannak mindenféle bölcsességgel, melyeket Oshótól, Coelhótól, Müller Pétertől, vagy úgy általánosságban az internetről gyűjtenek össze. Aztán pedig úgy védik a maguk - vagy a valóságban talán csak a nagy gondolkodók, filozófusok és írók - igazát, mintha az életük függene tőle. Érdekelne, mégis miért traktálják egymást különféle igazságokkal, ha azt a való életben soha sem fogják felhasználni és megfogadni különféle okokból?

- mert lusták

- túl nagy változtatást igényelne

- félnek a társadalomtól (miközben szinte ők maguk a társadalom)

Úgy a nyugalomról és békéről prédikálnak, mialatt összeesküvés-elméleteket szőnek és minden kis pikpak dologért ugranak, még ha valójában csak nevetniük kellene. (:

Mindemellett szükségesnek érzik az elfogadást, holott ha valaki akár egy ellenérvet hoz fel ellenük, megpróbálnak annak ellent mondani, de mindenféleképp a maguk igazát érvényesíteni. (:

Szeretetről beszélnek és egymás megértéséről, miközben rejtett szadizmussal keresik azt, kibe köthetnek bele.

Együttérzésről, empátiáról mesélgetnek, meg idézgetnek, de valójában mindehhez túlságosan is meg kell erőltetniük magukat.

Érdekelne, hogy ezek az emberek miért is érzik olyan szürkének és kilátástalannal az életüket, magukat pedig egy rakás szerencsétlenségnek...? Vagy talán a választ már leírtam? Érdekelne.