Mi történhetett valójában? (beszélgetős fórum)

Szia!

Az én "őrangyalom" is akkor hagyta abba a cirkuszolást (viráglökdösést, hangokkal való jelzéseket), mikor félhangosan mondtam, hogy "félek tőled". Azóta csak nagyon ritkán jelentkezik. De sztem ketten lehetnek, a "régi", meg a szomszédunk, aki 1 éve és néhány hónapja halt meg. Az élettársát a szomszédunk szülei kidobták a házból pár hónappal J. halála után. Azóta teljesen üres a ház. A közvetlenül mellettünk lévő házról van szó. Mikor itt laktak, meg volt kutyájuk is (egy bazinagy németjuhász), amikor hátramentek, a hátsó udvarba, mindig hallottuk a lépteket. A mi házunk és az ő házuk között kb. 1,5 méter van, és mikor előre-hátra járkáltak, minden egyes lépést nemcsak hallottunk, még a dübörgést is éreztük, pontosan követni lehetett, merre haladnak. Üres a ház, szeptember óta. Addig, amig az özvegy asszonyka itt élt a kutyával, teljesen egyértelmű volt, hogy ki vagy mi halad el a házunk (a szobám) mellett. Ha ritkább lépteket hallunk, az asszony, ha sűrűbb, a kutya járkál. Bár már akkor is furcsálltam, hogy miért menne ki Sz. késő este, esetleg hajnalban, mikor olyankor aludni szokott. J. halála óta késő este, hajnalban majdnem minden nap hallok lépteket. Anyum is hallja a hálószobából. Rengetegszer volt már, hogy kirohantunk, mikor a lépteket hallottuk, zseblámpával odavilágitottunk (az ő udvaruk most teljesen sötét, a fáktól és a terasz tetőjétől koromsötét van az egész ház körül, az udvarban még a fák sem látszanak, ha nem világit a Hold), és hiába világitottunk, soha sem láttunk senkit. Eleinte attól féltünk, hogy valaki ólálkodik a ház körül, nyugodtan átjárhatnak oda, nem lakik ott senki, kutya sincs. De az ég adta világon senkit nem láttunk. Mikor beértünk, direkt vagy az én szobámba, vagy a hálóba mentünk Anyuval, és ismér hallottuk a lépteket. Megint ki, világitani, semmi. Vissza be, ismét léptek. De nem ilyen surranó, gyors, hanem lassú, nyugodt léptek hallatszanak. Sokáig kukkoltunk, hátha valaki nézelődik a ház körül, mit lehet elvinni, vagy hasonlók. De soha semmi. És ami a legijesztőbb, hogy amikor néztük a homokot is, egyetlen lábnyom sem volt ott. Sztem J. járja körbe néha a házát... És bár Anyu nem hisz a szellemekben, ő sem tudja megmagyarázni, hogy honnan hallhatunk lépteket, ha nem jár ott senki.

Gondolkoztam már ilyesmin, de úgy vagyok vele, hogy tökmindegy, tudom-e, nekem, most ígyis-úgyis ezt az életemet kell élnem, tehát, annyira nem foglalkoztat az, hogy hányszor születhettem le, vagy, hogy mi voltam ezelőtt.

Inkább az ösztöneim, a megérzéseim irányítják a tetteim.

Azt, hogy öreg lennék, nem éreztem soha, inkább félek az öregedéstől. És olyan érzés van bennem, mintha kicsúsznék az időből. Mintha vmi dolgom lenne, de ez az életnyi idő nem elég hozzá.

De, legtöbbször igen :)

Sokszor elég a szemükbe nézni, és sokmindent látok benne:)

Emléxem elég sok momentumára pici koromnak. Még a rácsos kiságyamban töltött időkre, arra, amikor még járni nem igazán, de mászni már tudtam, és mégcsak az aljzatbeton volt lerakva a szobában, ezért anyu leterítette rá a pokrócomat, hogy azon legyek, meg van még 1 csomó. Fogalmam sincs, hogy ezek miért maradtak meg, és pláne miért ilyen élénken, de érdekes.

Azért örülni is tudok annak, hogy ilyen vagyok. A fősulin vizsgaidőszakban nagy hasznát vettem ennek a memóriának :)

Na meg a megérzéseimnek is nagy hasznát veszem sokszor.

Vmiért az embereket is néhány találkozás után kiismerem. És ezek a legtöbbször pontos emberképpel járnak. Párom pld. nyáron, hiába mondtam, hogy (ő volt a kisfőnök a munkahelyünkön) melyik emberrel vigyázzon, nem hitt nekem. Aztán a saját bőrén tapasztalta a dolgokat. Agusztusra sokmindennel kapcsolatban feltette magának már azt a kérdést, hogy miért jött be minden abból, amit én megmondtam, még júniusban? Szokta is mondani poénosan, h "büdös boszorka" :)

:) anyumnak nem volt lehetősége tanulni, ezért 8 ált. van neki, apám mezőgazdasági munkás és kazánfűtő végzettségű, velem szemben pedig annyi kritériumuk volt, hogy érettségim legyen, és kész.

Tehát, azt tudom mondani, hogy nem ők terelte ebbe az irányba. Még tudat alatt sem.

OFF

Egy könyvben úgy olvastam, hogy az ember sorsát nagyban befolyásolja az, hogy a szülei mire szánják, gondolok itt arra, hogyha a szülőnek egy tradicionális szakmája van, az az esetek túlnyomó többségében a gyerek folytatja.

Abban az esetben ha sikeres akkor valóban akár sorsszerűségről is beszélhetünk, de ha nem akkor szülei csalódottak lehetnek , és az embernek is nehezebb megtalálnia az életcélját, mégis a jó cél elérése lehet a legnagyobb jutalom a sok félresiklott próbálkozásért.

Ez az én életemben úgy történt, hogy anyám azt szerette volna ha orvos leszek, úgyis nevelt és taníttatott, de a cél elérésében minden esetben falakba ütköztem. A sok csalódás megkeserítette az életemet. Amint elfogadtam -bár nem könnyen- egy nagy kő esett le a szivemről.

És most azon vagyok , hogy megtaláljam azt a célt, ami az életemet teljessé teszi.

Látom, nem vagyok egyedül az érzékeléseimmel :) Igaz, az utóbbi időben 1re több embertől hallom, hogy van 6. érzéke, ami ilyen, vagy olyan formában mutatkozik meg.

Sokan azt mondják, hogy a gyerekek látják is a szellemeket. És ezt álltalánosítják minden gyerekre. Nos, az én emlékeim szerint én csak hallottam őket. Nem beszédet hallottam, azt soha, de furcsa, óra tikk-takkolásához hasonló hang formájában, mindig hallottam őket. Érdekes volt, mert mikor megindultam a hang irányába, mindig (és tényleg kivétel nélkül, mindig) 1ből más, pont ellenkező irányból hallottam. Anyum hányszor próbált elcibálni ezekről a helyekről! Ő ugye soha nem hallotta (pedig tudom, hogy neki is erős a 6. érzéke, eléggé ösztönlénynek ismertem meg), és nem értette, hogy én milyen hangokról hablatyolok neki. Ezeket a hangokat egészen 19-20 éves koromig hallottam. Aztán vmiért megilyedtem tőle, és megkértem, hagyjon békén, mert félek. Azóta, soha nem hallottam, mégcsak hasonlót sem.

Viszont olyan emlékképeim vannak, még egészen kiskoromból, amire azt mondják, hogy ilyen kicsi korából az embernek nincsenek emlékei. Hát, nekem vannak. Tisztán emlékszem pld. arra, hogy még karon ülő gyerek voltam, amikor anyu terhes lett. Emlékszek, hogy én apám ölében ültem a konyhaasztalnál, anyu a szobaajtóban zokogott, és mondta anyunak, hogy ő nem akarja elvetetni az (érzéseim szerint) öcsémet. Apu pedig teljesen higgadtan győzködte, hogy értse meg, még én is nagyon kicsi vagyok, építkeznek, most még nincs itt az ideje a következő gyereknek. Anyu másnap ment abortuszra. Soha nem említettem ezt anyunak se és senkinek. Aztán, mikor 20 évesen először mondtam neki, hogy emlékszek rá, letagadta. Közölte, hogy én hülye vagyok, neki nem volt abortusza. Aztán jött azzal, hogy a nagynénémnek volt, majd azzal, hogy én nem emlékezhetek rá, annyira kicsi voltam, és biztos a mamától hallottam. Akkor hitte csak el, mikor azt mondtam neki, hogy higgye már el, hogy emlékszek, és elmeséltem neki, hogy én hol ültem, ő hol sírt, és apám mit mondott. Nem tudott mást csinálni, csak pislogott.

Fogalmam sincs, hogy miért, de azt is megérzem,. ha hozzám közelálló emberrel vmi rossz történik, vagy a halált.

Nagyapám 5 éves voltam, mikor meghalt, de órákkal előtte benyögtem anyunak, a "tata most meg fog halni?" kérdést. Anyu majd leesett a bicikliről. Előtte, soha nem találkoztam még a halállal. Sztem 1 ilyen korú gyerek, igazából még nem is tudja, hogy mi az. Ráadásul, nagyapám nem is volt beteg. Csak aznap zavart lett (agyvérzést kapott, mint kiderült utólag). Aznap du. 2-kor, mire a mentő odaért érte, már halott volt. Szépen elaludt. És ez így volt még a dobbermanunkkal is. Vmien oknál fogva, felébredtem hajnal 3-kor, és gondoltam, kimegyek megnézni a kutyát. Valószínűleg, abban a pillanatban, mikor felébredtem, akkor halt meg. A földön, alatta friss pisi volt, ahogy a záróizmai elernyedtek.

Rengeteg dolgot megérzek még ezen kívül. Hiszek a sorsszerűségben is, és hiszek abban is, hogy valóban tanulnunk kell az életünkben. Fogalmam sincs hogy miért, de az életem is olyan, mintha teljes egészében a sors alakítaná, és én csak 1 szereplő lenék benne. Pld. nem akartam egészségügyes lenni, sőt! Ki is jelentettem, hogy mégha hozzám vágnák a diplomát se lennék diplomás ápoló. Mi lettem? Hát az. Aztán, fősuli alatt, gyerekkórházi gyakorlatra be se mentem, annyira féltem tőle. Fogalmam nem volt, hogy melyik végén fogjam meg a gyereket (átvitt értelemben), szóval rettegtem. Erre milyen kórházba dolgozok? Gyerekkórház. A másik kijelentésem az volt, hogy sérültekkel soha! Nos, milyen osztályon dolgozok? Mozgásszervi rehabilitáció, ahol mindenféle sérült megfordul. A Down-osokat ma már egyenesen imádom! ( és mindez, a véletlenek összjátéka)Fogalmam sincs, hogy mi a szándéka ezzel a sorsnak, de remélem jó vége lesz!

Nos, most ennyi a saját kis misztikumomból, már így is jó hosszúra sikeredett.