Korkülönbség (beszélgetős fórum)
B.Ú.É.K. Mindenkinek!
Én egy 18 éves fiú vagyok,és egy elég érdekes kérdéssel fordulnék ide.
Az interneten egy játékban megismertem egy hölgyet,aki 38 éves,és időközben jobban megismertük egymást,de én többet kezdek érezni iránta.És nem tudom,hogy ő is érez-e többet irántam,mert beszélgetéseinkkor sokszor elhangzik a megszokott puszi helyett az,hogy csók.
Nagyon rossz érzés,hogy többet érzek iránta,mint barátságot,de mégis idősebb.
Mit tehetnék?
Válaszukat előre is köszönöm! Sanyi
Értem. :-) (márhogy presszó)
Szerintem egyébként a szüleidben még az előző kapcsolatod "motoszkál", hogy egy idősebb pasi elég csúnyán átvágott, s azt gondolják, most sem lesz ez másként... Nem lehet, hogy ez is benne van a pakliban? :-)
Én sem gyűjtögetem a barátnőimet. Egy kezemen meg tudom számolni ezt is, mennyi van. :-) (+ fiúbarátok) Mondjuk tény, hogy én inkább a fiúkkal jövök ki jobban. Őket őszintébb barátoknak tartom. :-)
Gimiben a mi osztályunkban nem volt egyetlen kollégista sem. :-) Csodálkoztak is a tanárok... :-)
Az én szüleimmel meg szerintem az a legnagyobb baj úgymond, hogy nekik meg túl későn jöttem. Kései gyerkőc voltam, így vaskalapos szülőket is kaptam. :-( Érdekesség, hogy az én szüleim, meg a párom szülei egyidősek. A köztünk lévő 14 év korkülönbség ellenére. A kedvesem tehát korai gyermek volt. A szülei sokkal lazábbak is, az enyémekhez képest legalábbis. :-)
Ó, nálunk ilyen szóba sem jöhet, hogy Ő itt aludjon. Mondjuk szegény nem is nagyon tudna hol, bár ha nagyon akarnánk, megoldható lenne, de ennek az ötlete fel sem merült. Az viszont igen, hogy én ott nála... Itt van például mindjárt a Szilveszter. Anya hallani sem akar ottalvásról. A párom holnap jön át és próbál hatni rá. Remélem sikerül. :-) Ez csak azért "vicces", mert a párommal voltunk már együtt Villányban, Horvátországban, Londonban, meg több helyen, ahol együtt aludtunk. Akkor most mitől van itthon így besz*rva..? Nem értem. :-)
Engem a párom tág családja is szeret szerencsére. Legalábbis nem tűnt fel, hogy nem volnék túl szimpatikus... Vagy csak remek színészek. X-) Mondjuk a párom nagyija pont a minap mondta nekem, hogy az eddigi barátnők közül engem szeret a legjobban. :-) Meg hogy jobb is, hogy az előző elhúzott tőlük... (ja, mert az én párom előző barátnője pár hónapig ott lakott velük) Hogy pontosan miért, azt sajna nem tudom, pedig nagyon kíváncsi vagyok. :-)
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a szülők nem szörnyetegek általában, de sajnos, vannak, akik azok. Szerencsére én nem ismerek ilyeneket, de léteznek. Nem általános, de akad belőlük, hidd el. :-(
Én is baromi érzékeny lélek vagyok, mindenen képes vagyok elpityeredni. Az én szüleim (főleg apa) például belémnevelte a kisebbségi komplexust. Folyton azt hallottam itthon, hogy Te hülye barom állat, meg ennél cifrábbakat. Ha nem 5-öst hoztam haza, már szidva voltam, természetesen kiabálós stílusban, plusz a fejemhez lett vágva, hogy még gimnáziumba sem vesznek fel, mehetek a szalag mellé pakolni, meg szakmunkásképzőbe. Ehhez társult még némi "testi sértés" is. Apa például előszeretettel lökdöste erősen a fejemet előre (tarkónál). Néha be voltam szarva, hogy na, most fogok egy remeket lebénulni gerincre. Meg voltak más dolgok is, szóval ha valaki érzékeny, akkor az én vagyok. De próbálok túllépni. Persze a kimondott szavak megmaradnak mélyen belül, de tudom, hogy csak úgy tudok felülkerekedni, ha "nem foglalkozom vele" és megpróbálkozom a fül mellett való elengedéssel.
Én is érettebben gondolkozom a kortársaimnál, de mondott nekem egyszer valaki egy olyat, hogy ezt én majd egyszer "kinövöm". És ebben van valami. Egyszer ez az előrébb járás (érettség) beéri az életkort, és onnantól kezdve "mi is normálisak leszünk". :-)
Most hogy ezt a hozzászólásod olvastam,gondoltam írok még valamit!Szerintem nem szörnyeteg egy szülő se, mert, egy szülőre se mondhatunk ilyet hisz ha ők nem alkottak volna minket nem lennénk,de azért nem mindenki az a stílusú ember aki el tudja engedni a füle mellett a sértegetést és a bántást!És azoknak az embereknek nem olyan könnyű ám feldolgozni a bántásokat!Az hogy túl fiatal...szerintem mindenkinek magának kell érezni hogy mennyire fiatal hozzá!Hisz ő is írta hogy a gondolkodása idősebb a társainál...ezt azért írom hisz én is sokkal komolyabbnak érzem a gondolkodásom a velem egyidősekénél:)Lelkileg pedig elég érzékeny vagyok..nem igazán tudom elengedni a fülem mellett!
Ui:Én is nagyon megértelek ,nem vagy egy könnyű helyzetbe!És én is azt javaslom hogy előbb-utóbb valld be még ha csak apródonként is de próbáld meg!!!Pl:próbálj anyuddal beszélgetni azokról a lányokról akiknek idősebb a párjuk,csak hogy tudd hogy, hogy is áll hozzá!!Hátha segít!
Hangsúlyoznám csak az én véleményem!!!!!
Nem tudom mennyire fogalmazok két értelműen,de nehogy valaki azt gondolja most hogy valami rossz cigifüstös kocsmáról beszélek,inkább akkor úgy mondanám hogy presszó.Még lehet hogy ez se a legjobb szó rá!Meg nem jártam oda se túl sokáig pár hónap!Ahogy szakítottam a mostani párom előtt levő pasival utána kezdtem el barátnőmmel és a barátjával(már férje)eljárkálni dumálni meg szórakozni!Az a pasi kb 10 évvel volt idősebb nálam,vagyis ott is volt elég korkülönbség!De ezek szerint nem elég,hisz még őt is elég gyerekesnek tartottam!De szerintem volt is rá okom,ugyanis kiderült hogy egyszerre 4 nője volt köztük én is!De nem is akarom túlságosan mesélgetni hisz az a múlt és örülök hogy vége!
Én is azt vallom, hogy attól,hogy megtaláljuk a párunkat még a barátságnak nem kell megszakadni,de nem is mindenkivel szakadt meg!Meg én azt gondolom hogy akivel egy ilyen dolog miatt megszakad a kapcsolat az nem is igazi barátnő!!Mondjuk nem is gyűjtögetem azért a barátnőket hogy azt mondhassam hogy van barátnőm!Én szeretnék inkább olyan barátnőket akiket akár mikor megkereshetek akkor is segít...tudhatom hogy számíthatok rá!
A gimiről csak annyit hogy nálunk teljesen kettészakadt az osztály,voltak helyiek és koleszosok,és mivel a koleszosok elég jó kis csoportot alkottak, nem igazán szimpatizáltak senkivel...megvolt a csapatuk!!De mi helyiek azért tök jól elvoltunk!
Én se szerettem volna teljesen elszakadni a családomtól,hisz anyával nagyon jó a kapcsolatom, meg a tesómat is nagyon szeretem!Apával pici koromtól kezdve voltak feszültségeim,túl korán születtem neki nem volt még eléggé felkészülve...túl fiatal volt hozzám!!:)De persze őt is szeretem mint apát!Csak tudod,elég nehéz ám azt kibírni hogy mikor itt aludt a párom és apa meg éjszakás volt és reggel mikor felkeltünk anya avval fogad hogy menjen már haza a párom mert apa azt mondta hogy nem szeretné itt látni mikor hazaér!Meg ha 8 órakkor még nem voltunk fenn akkor már ment a cirkusz,holott a párom elötte nap éjszakás volt! Meg tudod annyi próbléma és veszekedés volt, állandóan szidták vagyis inkább apa, csupa idegroncs voltam!Már pszihiátriára is el akart vinni anya..Amúgy a párom az anyukájával él hisz beteg az anyukája és nem hagyhatja magára úgy hogy elköltözik!Én is kijövök a párom szűk családjával,vagyis az anyukájával, a tesójával meg a sógornőmmel és imádom a pici lányukat is!Ott inkább az anyukájának a testvérei olyan furák,nem igazán veszik komolyan a kapcsolatunkat!(Az apukája már nem él vele azért nem!)Az anyukájával rengeteget szoktunk beszélgetni,meg teljesen úgy kezel mint ha a család része lennék!Napközben itthon vagyok (mert most januárig nincs munkám) így itthon megfőzök, takarítok mindent megcsinálok és délután vagy estefelé megyek hozzájuk így aztán nem sok mit használok náluk!Meg az anyukája tényleg családtagként kezel,máskor ő mondta hogy költözzek nyugodtan oda ő örülne neki!/Csak mellékelten írom hogy a párom előző barátnőjét kidobta otthonról az anyukája mikor még együtt volt a párommal és az is ott lakott a pároméknál!/ ……
Szia! Neked is B.Ú.É.K.! :-) Először is megértelek, mert a szerelem nem ismer (kor)határokat! :-)
Megértelek a félelmeddel is. Velem is nagyon hasonló szitu volt, annyi különbséggel, hogy anyám egy idő után kitalálta, hogy ki az. És nekemtámadt, hogy nem vagyok normális, stb. stb. Egészen eddig a pontig tök nyugodt voltam, hogy na, majd elhozom szépen, bemutatom, miegymás. De mikor anya kiverte a balhét, nagyon beijedtem és elég sokáig nem mertem elhozni. 2,5 hónap után mertem csak Őt bemutatni a szüleimnek. Azt az érzést nem kívánom senkinek, nagyon féltem. De szerencsére a szüleim vissza tudták fogni magukat és jófejek voltak előtte. Aztán később anya meg természetesen mondta nekem a magáét. Sikerült is "bogarat tennie" a fülembe, és emiatt sokáig kellemetlenül éreztem magam és tipródtam. Abban nem kételkedtem, hogy szeretem Őt. És ez segített végülis túl az egészen...
Én azt javaslom, előbb-utóbb valld be Őt. Próba szerencse. De az fontos, hogy a párod álljon melletted. Ha tényleg szeret, ki kell állnia melletted. Ha beijed a szülőktől, akkor nem is számítasz neki igazán. De szerintem tuti fontos vagy neki. ;-)
Viszont azt nem árt mérlegelni, ha már így felvetetted a különköltözést, hogy még nagyon fiatal vagy. Nem tudom, tanulsz-e valahol vagy dolgozol..? Csak mert ha összeköltöztök, szerintem úgy illik, hogy közösen állni a költségeket. (ha mégis menekülőre fognád)
De nem kell ennyire előre szaladni, csak nem olyan szörnyetegek a szüleid, hogy "kitagadjanak". :-)
A sérelmeket el kell engedni a füled mellett. Tudom, hogy nehéz, hogy nagyon fáj. Én is túlestem/túlesek rajta. Az kell, hogy belássák, hogy ez a Te életed. Gondolom nem csinálsz semmi hülyeséget, fel tudod mérni a helyzetedet reálisan. Mindenesetre sok sikert kívánok!
Hát én még a kocsmaszerűségeket is kerültem. Az életembe először végzős gimnazista koromban (ha jól rémlik) kezdtem el kicsit kimozdulni otthonról, de csak ha hívtak. És nem kocsmába, hanem kávézóba. És ott sem több emberrel mentem, csak eggyel-eggyel. Azok is jóval idősebbek voltak nálam. X-) Ez így megtetszett, és a mai napig jól esik beülni olykor egy teára vagy forrócsokira egy kedves ismerőssel. Maximum kettővel. X-) Nem szeretem, ha sokan vannak velem, mert akkor mindig kizárom magam. Nem tudok kétfelé szakadni. Nekem ez nem megy. :-)
Az én életemből a flörtölés is kimaradt. Nem is hiányzott/hiányzik. Ismerkedés volt fiúkkal (fiúkkal, á, inkább férfiakkal), nem sokkal, egy kezemen meg tudom számolni, de egy találkozónál egyik sem tartott tovább.
Ha jobban (??) alakulnak a dolgaim, akkor lehetett volna egy 12 évvel idősebb párom, mert eléggé megvolt köztünk az összhang, csak jött egy hülye harmincas (+ féltékeny) liba és jól keresztbetett. Elmondott engem mindennek a hátam mögött, az a hülye meg el is hitte. Akkora papucs volt, hogy akkora lábméret már nem is létezik. X-) Ebből a szempontból viszont nagyon örülök neki, hogy nem lett semmi a dologból...
Én IMÁDTAM a gimit. Még az osztálytársakkal is kijöttem, bár különösebben nem szerettem őket. Ha Ők odajöttek és akartak valamit, egész jól elvoltam a többséggel, de én nem léptem oda senkihez, hogy na, most beszélgessünk, vagy ilyesmi... Azért persze voltak az osztályban, akiket utáltam, de azért megadtam a tiszteletet. :-)
Én azt vallom, hogy attól, hogy az ember megtalálja a párját, attól még ne dobja el a barátait, mert a szerelem előbb-utóbb úgyis "elmúlik", de a barátság az örök. Igyekszem is ápolni a kapcsolatot a barátaimmal, de nem könnyű, mert elfoglaltak vagyunk. :-( Ha máshogy nem is, levélben mindig tartjuk a kapcsolatot. Különben is, én írásban vagyok "verhetetlen", szóban meg egy "baszkakukk", akarom mondani, egy kis Kuka, amolyan hallgatag emberke. :-)
Hát, én nem akarok ilyet csinálni... Nem alszom itthon (folyamatosan)... Nem mintha nem lenne jó a páromnál, de mivel Ő dolgozik, meg minden, pofátlanságnak tartom a részemről, hogy odaköltözzek, meg fogyasszam az Ő dolgait, ha nem muszáj. (Jó, a szülőknek sem feltétlenül kötelessége már ennyi idősen eltartani, de egy embernek mégis csak a szülei a szülei...) Ráadásul a párom egy 1,5 szobás lakásban él a nagypapájával, nagymamájával és a teknősével. :-)
Sajnálom, hogy így viselkednek a szüleid. Pláne ennyi idő után. Talán azt várják, hogy nekik legyen igazuk és legyen már vége. Mondjuk az én szüleim sem örülnek ennek a kapcsolatnak, de rájöttek, hogy inkább csendben maradnak, nem szólnak bele (bár anya azért van, hogy nem állja meg). De azért (csak velem) éreztetik. Főleg anyukám. Ő folyton a rózsaszín ködöt emlegeti, hogy majd az úgyis elmúlik és majd látom, hogy hülye voltam. Ami érdekes, hogy sosem volt rózsaszín köd. De tényleg. Talán túl józan is voltam/vagyok ebben a kapcsolatban. Tökéletesen tisztában vagyok mindennel. Csak az a "baj", hogy szeretem... :-)
Ami még idegesít, hogy anya olykor mondja, hogy "az apád lehetne". Ilyenkor nézek furán. 14 év korkülönbséggel?! Ez már abnormális. Márhogy anyámnál. :-)
Egyébként a párom szülei/családja engem nagyon szeret. És tényleg úgy kezelnek, mintha családtag lennék, stb. És az én szüleim meg máshogy látják a világot... Sokszor mondják is, hogy minek járok annyit a páromhoz, biztos a pokolba kívánnak, meg rühellnek már, meg minden... :-( Pedig erről szó sincs. Ők tényleg családtagként kezelnek.
Az én szüleim meg erre képtelenek. Például ha itt van a párom... Ha kicsit tovább marad (mondjuk ez SAJNA ritka, de előfordul szerencsére :-)), akkor Ők már tök idegesek, mert hogy "nem csinálhatnak semmit, amit szoktak". Ilyenkor kérdem magamtól, de miért??! Hiszen a párom családja ha ott vagyok, akkor is ugyanúgy teszi a dolgát, nem ülnek vigyázba, stb... Ezt azt hiszem, sosem fogom megérteni. :-(
Nahát, ez tényleg jó... :-) Márhogy sokban stimmelünk. :-)
A 15 éves éretlenség alatt én azt értettem, hogy a kortársaimnál érettebb voltam ugyan, de magamban nem voltam elég érett. Úgy értem, egy kapcsolathoz. Legbelül éreztem, hogy nem tudom, hogy működik ez az egész, nem voltam biztos, hogy tudok én-e olyat és annyit és úgy nyújtani, ahogy kellene. Fejben természetesen nagyon okosnak hittem magam szerelem terén, de aztán később rájöttem, hogy az életben nem így működnek a dolgok. Persze másoknak tudtam tanácsokat adni, remek tanácsokat, csak a saját életemet nem igazán tudtam "helyretenni". Szó szerint féltem, hogy csalódás leszek, s inkább úgy döntöttem, hogy maradok így, amíg még "érek".
Én látod, nem jártam bulizni. Soha. Én színházba jártam/járok, olvastam/olvasok, ilyesmi. A suli volt az első.
Nekem meg már a suliban is megvolt az a kép a korombeli fiúkról (lányokról is), hogy mennyire éretlenek, mennyire nem érzem jól magam a társaságukban, stb.
Gimnáziumban is például szinte mindig a tanáraimmal "lógtam", Ők voltak inkább az igazi barátaim, az osztálytársaim meg egyáltalán nem. (Talán egy lány volt a kivétel.)
Nálunk szülői téren jobb a helyzet, mint volt, de csak abból a szempontból, hogy anyuék inkább már magukba folytják a dolgokat és nem vágnak rögtön minden bántó megjegyzést a fejemhez. Pontosabban inkább anya. Anno egyfolytában a páromat szidta, stb. Apa hallgatott. Most kicsit fordult a helyzet, anya "csendben tűr", s most apa tesz néhol egy-egy megjegyzést.
De érdekes módon csak Ők állnak így hozzá. A rokonságból mindenki más, aki megismerte, nagyon szimpatikusnak találta.
Plusz a szüleim még nem is tudják, hogy a menyasszonya vagyok már lassan 4 hónapja. Majd márciusban tervezzük bevallani, mert akkor megint megyünk együtt Londonba, és majd azt mondjuk, hogy ott kért meg. (Bár állítólag megint megkér. :-)) Akkor már közel 1,5 éve leszünk együtt. Bevallom, félek, mi lesz. De előbb-utóbb túl kell esni ezen.
Mondjuk már szóbakerült itthon is az esküvő, persze nem konkrétan vele. A baj az, hogy anya és a nagynéném is nagyon házasságellenes lett. Rossz dolognak tartják. Nekem meg pont, hogy fontos... Nehéz ügy. :-)
Szia!
Tényleg? Nem mesélnéd el Te is nekem/nekünk, a Te történetedet..? :-)
Örülök hogy megtaláltam ezt a fórumot,hisz én is ilyen szerelembe élek!Úgy látom a Fiatal nő nevű hozzászóval kicsit hasonló a történetünk!
Nagyon örülök neki hogy amennyire bele-bele olvastam eddig a fórumba elég pozitívak a hozzáállások!Tök jó!Sajnos én eddig elég sok negatív hozzáállást láttam,hallottam!:)
Ebben számomra az a fura, hogy én el sem tudtam képzelni(pláne nem vágytam arra), hogy egy tőlem jóval idősebb férfi lesz az életem szerelme. Igazából nem is vágytam senkire. Rémes házasság után egyedül neveltem a gyerekeimet több mint egy évtizedig. Senkire nem vágytam, nem volt idálom, még a gondolatát is elutasítottam hogy valaki közel férkőzzön hozzám.
Esetemben tehát megdőlt a koncepció, másikat meg nem tudok felállítani:)
Nem, azt hiszem nem kell több.
Valahogy látja az ember a párját külső szemlélőként, ahogy mások láthatják. Nem megvakulunk olyankor és bődületesen jóképűnek látjuk a szerelmünket...a szemünk nem csal. A lelkünk látja benne a gyönyörűt, amitől Ő az, aki kell.
Az igazán fontos tulajdonságokat nem kívül hordja az ember. A külső egy adottság, azon jelentősen változtatni nem lehet. El kell fogadni és együtt elni vele. A szellemi és lelki tulajdonságok az igazán fontosak egy gazdag kapcsolatban.
Teljesen igazad van!!!
Nekem korábban például a sötétbarna hajú, sötét szemű jött be, a párom meg kék szemű, s ugya barna a haja, de az a kicsit világosabb árnyalat (mondjuk mindegy, mert őszül, de sebaj, nagyon jól áll neki :-)).
Plusz a párom nem is az a szívtipró, de kit érdekel?! :-) Aranyos, jópofa, szeret... Kell ennél több?! :-)
Hűha!Úgy tűnik, én rosszul csináltam valamit.
Soha nem ment nekem a válogatás. Ilyen magas, olyan színű legyen a haja, ennyi/annyi éves legyen.
Az ilyen elvárások alapján történő "párválasztás" szerintem valamiféle kompromisszum és mint olyan, nem feltétlenül tartós.
Azt gondolom, ha megtalálja az ember a párját, azt nem a szemével, a lelkével látja. Ott pedig nem számít semmi, amit számokkal ki lehet fejezni.
Talán rosszul gondolom....