Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült,

ki imád tücsök hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem, ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Nyári csend

Nincsenek hangok, nincs moccanás,

Csend ül körülöttem, semmi más,

Áll minden, mint egy halk sóhajtás,

Mozdulatlanul néz, a föld kopár.

Gőzöl, szinte füstölög a táj,

Délibáb játszik, libegve száll,

Keres egy felhőt, de nem talál,

Megfordítja az eget, fejre áll.

Elhalt minden nincs egy mozdulat,

Csendé lett a múló pillanat,

Villám szakítja fel az eget,

Hoz lanyhuló esőfelleget.

Csordulásra váró lehelet,

Tereli az eső felleget,

Zuhogásra minden készen áll,

Szomjazó föld száraz teste vár.

Zúgó eső cseperegve száll,

Felhősúlyát nem bírja tovább,

Népessé lesz a kiszáradt vidék,

A csend lassan megszűnik, tovább lép.

Alb Antal

Hevesi Éva : Mától mindörökre

Kesernyés mosolyod

mától mindörökre

magammal hordozom,

szemed tört fényében

megtaláltam arcom,

létedre simítok

minden pillanatot,

karomban ringanak a törékeny napok.

Mától mindörökre

részem vagy,

és részed vagyok,

ha meghalsz...

én is meghalok.

Kányádi Sándor: Tudod...

Tudod...

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

Egy perc az élet...

Egy perc az élet, mely gyorsan múlik el,

Eltűnik minden pillanat, ha szemünk nem figyel.

A szemeddel láss, a szíveddel érezz,

Ölelj át mindenkit, kit szívedben féltesz.

Légy türelmes, s ne bántsd szeretteid,

Mert nem lesz vigasz, ha elerednek könnyeid.

Légy hálás, minden egyes napnak,

Hogy ők még mindig melletted vannak...

Molnár Annamari

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez ❤

Lassan meghal az,

aki soha nem megy útra,

aki nem olvas,

aki nem hallgat zenét,

aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát.

Lassan meghal az,

aki elvesztette önszeretetét,

aki nem fogadja más segítségét.

Lassan szokásainak rabja lett,

aki mindig ugyanazt az utat járja,

aki soha nem változtat támaszpontot,

aki nem meri öltözete színét cserélni

vagy soha sem beszél ismeretlenekkel.

Lassan meghal az,

aki elkerüli a szenvedélyt

és az izgalom örvénylését,

amely a szeme fényét gyújtja

és gyógyítja a szív sebeit.

Lassan meghal az,

aki nem tudja célpontját változtatni

mikor boldogtalan

a munkában vagy szerelmében,

aki nem mer veszélyt vállalni

az álmai megvalósítására,

Élj most!

Légy merész ma!

Cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!

Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Aranyosi Ervin: Mosoly játsszon az arcodon

Álldogáltam a tenger partján,

A víz színén a hold pihent.

Mélységes nyugalom áradt

Odafent és idelent.

A pillanat elvarázsolt.

Szívemet béke járta át.

Ott kint a végtelen, nagy tenger,

Lelkemben bent a nagyvilág.

Hogyan lehetnénk boldogabbak?

Álmodjunk együtt szebb jövőt!

Tenger nyugalma ránk ragadjon,

S hagyjuk elmenni a múlt időt!

Éljünk a mának! Ma is, és holnap.

Élvezzünk órát, s perceket!

Mosoly játsszon arcunkon mindig,

És szeressünk, hogy szeressenek!

Váci Mihály

PIPACSOK A BÚZAMEZŐBEN

Búza, búzakalász!

véle szél hadonász:

hajlik, lengedezik,

amíg cseperedik.

Búza, búzakalász.

Színe még nem arany:

mint a fű, csak olyan.

Szerte búzamező

zöld színben repeső,

- színe még nem arany.

Amíg érik a mag,

lassan, jó nap alatt,

- könnyű kis pipacsok

szirma, lángja lobog,

amíg érik a mag.

Messze virítanak.

Lenge szirmaikat

rázva vérpirosan,

mag felett magasan,

messze virítanak.

Tőlük piros a táj!

_"Ime itt van a nyár!"

Őket nézegetik,

szép csokorba szedik.

Tőlük piros a táj.

A zöld búzamezők,

észrevétlenek ők!

De lehull a pipacs,

s felragyognak a nagy

érett búzamezők!

Ábrányi Emil

A KÖNYV

Ma sok reményed csalfán tűnni látod:

A könyv veled van, mint igaz barátod.

Ha eldobod, rátiprasz szívtelen,

Nem duzzog: hívjad s mindjárt ott terem.

Menj bármily messze, ő is megy veled,

Mert minden sértést megbocsát, feled.

Szerencséd elhagy? Sorsod Mostoha?

A könyv nem pártol el tőled soha!

Ha fáj a szíved: lágyan hinti rád

A költészetnek égi balzsamát.

Szép kincseit elhozza néked sorban,

S gazdaggá tesz a legnagyobb nyomorban!

Szeretnék egy meseerdőt

Szeretnék egy meseerdőt,

olyan álommal szőtt, elérhetőt.

Kis házikót patakokkal,

lágyan formált dús fodrokkal.

Virággal telt selymes rétet,

tücsökhangút mely dalra késztet.

Elsuhanó pillangókat,

szivárványon hintázósat.

Magas hegyen lágy szirteket,

rajta délceg törzsű fenyveseket.

Szélben hajló búzatáblát,

mely égig nyújtja dús kalászát.

Ezerszínű rózsakertet,

mi illatával könnyet ejtet.

Hegyoldalon zuhatagot,

mely a napfénytől tükröt ragyog.

Ívelt folyót sebes árral,

benne halat, ezer számmal.

Vén tölgyfákat nagy lombokkal,

hol mókus ugrál víg mosollyal.

Tiszta vizű, édes tengert,

melyre a nap csókot lehelt.

Dzsungelt, ahol sok száz állat,

szabadon és büszkén járhat.

Szeretnék egy jobb világot,

miben mindig szépet látok,

s miben nincsen harag, gyűlölet,

csak el nem fogyó szeretet.

Vers:Kun Magdolna

"Piros pünkösd öltözik sugárba,

Mosolyogva száll le a világra.

Nyomában kél édes rózsa-illat,

Fényözön hull, a szivek megnyilnak."

REVICZKY GYULA

Pünkösd

Kányádi Sándor: Ha én zápor volnék

Ha én zápor volnék,

égig érő zápor,

áztatnám a földet

istenigazából.

Hogyha napfény volnék,

melengető napfény,

minden sugaramat

széjjel teregetném.

Ha én harmat volnék,

minden reggel s este

lábujjhegyen lépnék

bársonyos füvekre.

Hogyha szellő volnék

erdőn, mezőn átal

járnék a virágok

finom illatával.

Kislány vagyok, s ezért

harmat, napfény, zápor

s a vidám szellő is

igaz, jó barátom.

Csokonai Vitéz Mihály

A had

Kiütvén zászlóját a had véres atyja,

A halál s írtózás szelén lobogtatja.

Pattantja Bellóna rettentő ostorát,

Keresztűl nyargalja öldöklő táborát.

Rettegés, félelem futnak szekerébe,

Dühösség szikrázik mindegyik szemébe.

Ezek elől nyargal az egyenetlenség,

Emiatt támadott még minden ellenség.

A forgószelekkel csatáznak hajai,

Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajakai.

Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,

Éh torkát egy gazdag vacsorához méri;

Ijjesztő orcával tekint a másikra,

Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Végre a trombiták bús harsogására

A fegyveres rendek űlnek paripára;

Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,

Hol a vér mezei már kiszabva vannak.

Amerre csak dühös ármadájok szaladt,

Reng a megréműlt főld dübögések alatt.

Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,

Belőle a halál egy bombin kigördűl:

Utána az apró halálok repűlnek,

Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek.

A halálos füst a levegőt nyargalja;

Felmászván, a magos felhők hasát nyalja.

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,

Az írtózás elhal képzelődésemmel.

Te szelídebb Múzsa! fuss el e scénáról,

Ne gondolkodj ilyen gyász materiáról.

Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,

Hol zúgnak az édes örömnek forrási;

Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,

Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.

Mert ha egy dalomat Rózsi helybe hagyja,

Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagyja!

Grigo Zoltán: Várlak

Az ajtóban foglak várni,

Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,

Hozd el a szívedet, a lelkedet,

Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.

Ha itt leszel, sírok neked,

Némán hulló tiszta könnyeket,

Lemosom rólad a bánatot,

A magány szántotta éveket.

Helyette arcodra simítom,

A fűszálon rezgő harmatot,

Hajnalt lehelek homlokodra,

Lecsókolom rólad a tegnapot.

Fonok hajadba napsugarat,

Szemeidre fénylő csillagot,

És lágy hangú melódiákat,

Hozok neked az ajkamon.

Elringatlak téged szelíden,

Ahogy tó vize a csónakot,

Itt alszol majd a szívemen,

Hisz a párnád is én vagyok.

Kányádi Sándor

Májusi szellő

Almavirággal

futkos a szellő,

akár egy kócos

semmirekellő.

Kócosnak kócos,

de nem mihaszna,

okot nem ád ő

soha panaszra.

Füttyöget olykor,

mintha ő volna

a kertek kedves

sárgarigója.

Meghintáztatja

ágon a fészket,

leszáll a földre:

fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,

s ha dolga nincsen,

elüldögél egy

kék nefelejcsen.

Várnai Zseni:Mintha örökig élnél...

Úgy tégy, mintha örökig élnél,

úgy folytasd minden dolgodat,

mintha már semmitől se félnél,

az elmúlás se riogat...

Mert nem lehet fölérni ésszel,

hogy jön a Perc!

s mindent bevégzel...

megszünsz létezni,

nem leszel!

Mintha sose lettél volna...

s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,

nem szabad!

Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!

Hinned is kell, hogy így igaz!

Megérik majd munkád gyümölcse,

kertedből kipusztul a gaz...

Teremtő zápor hull a földre,

jogod van fényre

és örömre...

minden megérik, teljesül

a földön és a föld körül...

Ember és világegyetem

egy véghetetlen értelem...

Mondom magamnak vigaszul,

mert égek olthatatlanul...

s ha kérded tőlem:

mi a végcél?!

Folytasd, mintha örökig élnél!

József Attila

TEDD A KEZED

♥Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.♥

1928 máj.-jún.

Várnai Zseni:Mintha örökig élnél..

Úgy tégy, mintha örökig élnél,

úgy folytasd minden dolgodat,

mintha már semmitől se félnél,

az elmúlás se riogat...

Mert nem lehet fölérni ésszel,

hogy jön a Perc!

s mindent bevégzel...

megszünsz létezni,

nem leszel!

Mintha sose lettél volna...

s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,

nem szabad!

Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!

Hinned is kell, hogy így igaz!

Megérik majd munkád gyümölcse,

kertedből kipusztul a gaz...

Teremtő zápor hull a földre,

jogod van fényre

és örömre...

minden megérik, teljesül

a földön és a föld körül...

Ember és világegyetem

egy véghetetlen értelem...

Mondom magamnak vigaszul,

mert égek olthatatlanul...

s ha kérded tőlem:

mi a végcél?!

Folytasd, mintha örökig élnél!

Fazekas Mihály

A szem tüze

Manci velem szemközt üle,

Mosolyogva rám tekinte,

Vérem, jaj, mint felpezsdüle!

Lobbot vetettem szinte.

Hej, ha mindég így lehetne,

S szemünk egymás szemére

Ily szikrákat hányna-vetne,

Fűtő sem kén' télére.

Mihai Eminescu: KINT MEGREMEG A NYÁRFAÁG

Kint megremeg a nyárfaág;

És ablakomra koppan -

Úgy érzem most: a kerten át

Te jössz felém titokban.

A tóba csillag fénye hull,

S lent megdereng a mélyvíz.

Úgy érzem: kínom elcsitul,

S már megbékélek én is.

A hold szikrázik fényesen,

A felhő szerteszéled.

Úgy érzem: rád emlékezem

Mindig, amíg csak élek.

(1947/1974)

Képes Géza fordítása

Csak a mának élj

Ne tervezd a jövőt, sem a holnapot,

ma élj meg minden szép pillanatot,

ma legyél vidám, ma legyél boldog,

ma vess le válladról minden földi gondot,

Mert a holnapban nem bízhatunk meg,

hisz elég egy perc, és befejezett lesz

mindaz mit álmodtunk, mit tervbe vétettünk,

mert hittük, elég idővel rendelkezhetünk.

Életünk hosszát nem mi szabjuk meg,

s nem mi állítjuk meg az időkereket,

mert az időkerék forgását ott állítják meg,

ahol ajándékba kaptuk ezt a földi életet.

Kun Magdolna

Gárdonyi Géza: Este

A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:

égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.

Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.

Sárga cserebogár keringőzött dongva.

És mi a kispadon, az eperfa alatt

virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.

A nap lassan beledőlt szép selyemágyába:

violaszín szárnyon jött az est nyomába.

Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve: –

fényes réz-sarlóját magasra emelte:

s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,

mígnem övé lett a föld minden tájéka.

Vilma a szép esti csillagon merengett.

És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott lelkek?

Az éjjel erről a csillagról álmodtam…

Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?

És látom-e magát, ha én megyek elébb?

Ezt mondva, vállamra hajtotta fejét.

Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.

Álomszellő lengett át minden fűszálon.

Nem hallatszott más, csak a fák susogása:

s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.

Weöres Sándor:

Zsoltár

Kínok árnyékaiból,

kínok árnyékaiból

szólok hozzád Istenem.

Kín mar, sújt, temet,

józan eszemet

vak veszélyben,

láncos mélyben

ne hagyd elveszítenem.

Senki sem tör káromra,

senki sem tör káromra,

bensőm fordul ellenem.

Örök vihar ront,

nincs egy biztos pont

se mögöttem,

se fölöttem,

dög pusztít a lelkemen.

Törd meg kevélységemet,

törd meg kevélységemet,

mély megbánást adj nekem.

Nyársat nyeltem én,

derekam kemény:

mért nem szabad

súlyod alatt

meghajolnom, Istenem?

Száraz zokogás tipor,

száraz zokogás tipor

és a szemem könnytelen.

Utam hajlatán

ördög les reám,

vár nehezen:

a két kezem

tőrrel indul ellenem.

Legyen meg akaratod,

legyen meg akaratod,

ha vesznem kell,

jól legyen:

tán kárhozásom

áldás lesz máson –

de ha énrám

kincset bíztál,

ments meg immár, Istenem.

"Örvendj a (...) a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van."

Wass Albert

Várnai Zseni : Virágos ág ...

Virágos ág az asszony élete

tavasszal könnyű szirmokkal tele,

s mikor lehullnak róla díszei

virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyűt

pillék és méhek zsongják őt körül

szellő ringatja, eső öntözi

s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,

csupasz testét vad esők verdesik

reszket, amikor tépázza a szél

de nedvei forrók, akár vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó

s belengi őt e puha takaró

már újra szép, és arról álmodik

hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan

ezernyi szép, feslő virága van

őbennük éli újra tavaszát

s nyáron a nap deleje hatja át.Így ringatja a változó idő,

a mag, ha pattan, az is újra ő.

kikél a földből, húzza őt a fény

újjászüli az örök televény.

S ha teste, már csak tűzre lenne jó,

olyan öreg, száraz és korhadó...

ifjú fákban tovább él lényege...

gyümölcsös ág az asszony élet...

Szabó Lőrinc: Két lány térdtől bokáig

Négy gyönyörű láb

libbent autóba.

Két lány. Legalább

tudnám, ki volt!

Nem érdekel már

az utca, semmi,

csak menni kéne,

utána menni

négy villanásnak,

gyalázatos szép

csalogatásnak,

valami könnyű,

gazdag örömnek,

annak, ami ott

libbent autóba

és tudja Isten,

hol jár azóta!

Négy gyönyörű láb

libbent autóba.

Többet nem láttam.

Két nő. Ki volt?

Rohan az utca

föl és alá;

jöttek és szöktek;

honnan? hová?

Nyugodtak, szépek,

piszok az élet,

hej, hogy örülne

dühöm nekik!

Két nő: melyik szebb?

Kéne: melyik?

Négy lábat láttam,

azt se sokáig,

két gyönyörű lányt

térdtől bokáig.

Nem érdekel már

az utca, semmi,

csak menni kéne,

utánuk menni,

örülni nékik

térdtől bokáig,

s tovább, sokáig,

örülni újra

valami jónak,

ami gyerekké

ringat-altat:

keresni bennük

a nyugalmat,

katona lelkem

tűnt vendégét,

érdes életem

ellentétét.

Mondd, igazán bűn,

hogy e két lányban

valami újat

úgy megkívántam,

valami könnyűt

és idegent?

Ha bűn, legyen bűn:

bűn akkor a jaj

s gazember mind a

szegény s fiatal.

Négy gyönyörű láb

libbent autóba,

és tudja Isten

hol jár azóta;

valami itt volt

és lehagyott, –

be fáj, hogy egyszer

meghalok.

Ezt a versét Zelk Zoltánnak nagyon szerettem gyerekként. Még diafilmen is megvolt. Rongyosra vetítettük.

ZELK ZOLTÁN: A HÁROM NYÚL

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,

három nyulak összegyőltek, selyemfőre települtek,

ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: “Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak…”

– Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.

– Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!

Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,

s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,

mert a szarka így kiáltott: “Egy jegenye fölött szállok,

mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak… Jaj, mekkora nyulak voltak!

Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek…

Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!

Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:

– Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!

Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet, – ottan ültek három szörnyek!

Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek…

No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,

a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;

a medve így szólongatta: “Hova szaladsz, farkas koma?”

– Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!

Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,

jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.

Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.

Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.

Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.

Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk…

Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe

Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve…

“No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!

Szaladj inkább te is erre!” – kiáltott rája a medve.

“Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.

Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!”

Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.

Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,

csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet…

Ezalatt a nyusziházban, főszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben…

Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Wass Albert: Talán

Talán egy könyvben vagyok egy betű.

Talán egy szó.

Talán egy költemény.

Mit tudom én.

Csak azt tudom,

hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,

mit kiolvas belőlem valaki,

ha letette a tollat.