Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Vas István : Óda a tegnapi asszonyokhoz

De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!

Hamvadó szemetekben még néha felragyog

A régi büszkeség, amivel az első szeretőt

Vállaltátok, papák-mamák, a világ vádja előtt,

S nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,

S nem bujtattátok a szempillák fátylába démonian,

Ti először itt mifelénk, ti válogatott kedvesek,

Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,

A mi hitünkké, mely szemetekben sütött, csalhatatlan, fiatalon,

S a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom

Hivott bennünket, az ébredő, felszított vággyal egy –

Ó micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,

Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,

Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,

De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,

S fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,

Ma is, mint rég volt vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk,

És utcán vagy hangversenyen, ha feltüntök, szembe velem,

A fejetek fölvetését már messziről megismerem,

Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,

A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,

A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,

Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,

S az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott

A tiszta nagy homlok, a hátrasimult, grétagarbós hajatok,

Ahogy irodában is tudtatok ülni, és állni a műhelyekben,

És tudtatok várni keményen, hívőn, hitegetőn, töretlen,

A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,

Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,

És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!

Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,

Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog,

Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,

Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé

Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,

Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,

Vagy silécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,

Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,

S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,

Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson

A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,

És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,

S hol mindenütt járta a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,

És fáradt lábatokkal és hogyan karoltatok –

Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!

És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?

Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!

Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,

Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!

Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?

Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?

Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?

Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?

Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,

Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek

Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:

Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.

Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,

Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

S ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,

Mint amikor lekerülnek oda a ti csontjaitok,

A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,

A lábszárcsontok, a csodatudó ujjak, csigolyák, perecek,

S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,

Azóta átragyogtatott idefönt minden homályt,

S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,

De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

Azt hittem hogy nehezen jön össze a száz is de már látom hatalmasat tévedtem, hiszen sokan szeretik a verseket, és ez nagyon jó, hiszen aki ilyen annak ilyen lesz a gyermeke is, és megmaradnak a versek, ami szebbé teszi a lelket .....

Mert akinek szép lelkében az ének,

Hallja más énekét is szépnek

Mi is sokat átmásolunk belőle hiszen gyönyörűek

LÓCI ÓRIÁS LESZ

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:

- Lóci, ne kalapáld a bútort!

Lóci, hová mégy, mit csinálsz?

Jössz le rögtön a gázrezsóról?

Ide az ollót! Nem szabad!

Rettenetes, megint ledobtad

az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,

nem is hederített reám;

lépcsõnek használta a könyves

polcokat egész délután,

a kaktusz bimbait lenyírta,

és felboncolta a babát.

Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta

s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,

de azért tetszett a kicsi,

s végül, hogy megrakni ne kelljen,

leültem hozzá játszani.

Leguggoltam s az óriásból

negyedórára törpe lett.

(Mi lenne, gondoltam, ha mindig

lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,

úgy kelt fel rögtön a világ:

tornyok jártak-keltek köröttem,

és minden láb volt, csupa láb,

és megnõtt a magas, a messze,

és csak a padló volt enyém,

mint nyomorult kis rab mozogtam

a szoba börtönfenekén

És ijesztõ volt odalentrõl,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erõsek,

s én gyönge és kicsi vagyok.

Minden lenézett, megalázott,

és hórihorgas vágy emelt

- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki

az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,

hogy mégse szállok, nem növök;

feszengtem, mint kis, észre sem vett

bomba a nagy falak között;

tenni akartam, bosszut állni,

megmutatni, hogy mit tudok.

Negyedóra - és már gyülöltem

mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...

És akkor, zsupsz, egy pillanat:

Lóci lerántotta az abroszt

s már iszkolt, tudva, hogy kikap.

Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:

No, ne félj, - mondtam csendesen.

S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.

"A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok."

(József Attila: Reménytelenül)

Nagy kedvenc:)

Annyi, de annyi csodás magyar vers van, azt sem tudjuk melyiket válasszuk, és ha még bejön hozzájuk egynémely külföldi szerző, hát az jóval több lesz, mint a legszebb 100.

Nekem Szabó Lőrinctől még a "Lóci óriás lesz" a nagy kedvencem. Fel is tettem még régen a naplómba :)

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kináld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, él- és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom.

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek!

A mi Sándrunk (Petőfi) után a világ második legszebb szerelmes verseit Ő írta és szonettekbe szedve adták ki : Shakespeare

LXXV (75.)

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,

gyöngyszilánkokként potyog,

mint a szőllő, fürtösen,

s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,

ő is csámpás barna gyöngy;

a barázdák fölfüzik

a bús földet díszitik.

Kezed csillag énnekem

gyenge csillag fejemen.

Vaskos göröngy a kezem,

ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,

gyenge csillag lehullik,

s egy gyöngy lesz az ég megint,

összefogva sziveink.

József Attila

Babay József : A szív

Az anyai szívnek sehol sincsen párja,

Mindennap elönti a szeretet árja...

Az anyai szívet Isten teremtette,

Pirosra festette. Szép selyembe tette.

Nagyon kell szeretni Nagyon kell becézni,

Sosem szabad reá haragosan nézni...

Százszor kell áldani. Százszor simogatni,

Õ tud csak hûseges szeretetet adni...

Az anyai szívet nagyon kell szeretni,

Szívünkbe kell neki tiszta ágyat vetni...

Édes melegénél elolvad a hó is,

Édesanyánk szíve álom is, való is.

Wass Albert : A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben

lakozol a fényességben,

gyújtsd föl szent tüzedet

az emberek szívében.

Az emberek agyára

áraszd el bölcsességed.

Értsék meg valahára

mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,

mely ajtódig vezet.

De előre csak a jó visz,

a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember

képedre alkotott!

Utálja meg már egyszer

mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért

ne törje magát senki.

Igyekezzék helyettök

jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.

Derűt és békességet.

Mit el nem fúj az orkán

s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből

mindent, mit föltalált:

vedd ki Uram kezéből

a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját

váltsad föl virradatra.

Az emberi világot

szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első

a szeretet legyen.

Üljön jóindulat

a kormányszékeken.

Az igazság előtt

hajoljon meg a fegyver

s élhessen szabadon

e földön minden ember.

És legyen egy akol.

És egy legyen a pásztor.

Növelj pásztorbotot

virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen

elrendeztél ekképpen:

a népek közt, Uram

nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek

a szenvedéssel méred,

úgy egynek sincsen annyi

szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is

őt verte ostorod.

Sok súlyos nagy keresztet

szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte

mindég a Golgotára

s jótettének soha,

csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet

a Kárpátok között!

Sehol még földet annyi

könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes

nagy álom nem fakadt

s árvábbak prófétáid

sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág

és sehol annyi bánat.

Szeresd jobban, Uram,

az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem

a békét s kenyeret:

engem sújtasz, Uram,

amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!

Fájdalma bennem ég!

Szánd meg Uram Isten

Attila nemzetét.

Adj békés aratást

sok vérvetés nyomán.

Nyugodjék meg kezed

gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön

elért kicsinyt, nagyot:

jussak eszedbe én is,

ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,

ahol apáim éltek,

rendelj ki nekem is

egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy

elférjek én s a béke.

Nézzen az ablakom

patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta

jusson egy szál virág

s láthassam, amint Téged

dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben

lakozol fényességben,

hallgasd meg kegyesen,

hallgasd meg könyörgésem.

Egy koldus az utcán a kezemhez ért,

A könnyező szemével valamit kért.

Láttam, hogy csalódott, boldogtalan,

Nem volt egy fillérem, szégyelltem magam.

Csak álltam és néztem a könnyes szemét,

És megfogtam remegő öreg kezét:

Bácsikám, én is majd ide jutok,

Szívemben én is egy koldus vagyok.

Nemrég még együtt jártunk holdas éjszakán.

Megcsókolt, hogyha didergett, fázott a szám.

Egyetlen csókomért jönne csak el,

Aztán már elmehet akárkivel.

A szerelmünk záloga volt ez a gyűrű,

Úgy ragyog, mint csillag és oly gyönyörű!

Ez engem többé már nem boldogít,

Odaadom magának, vegyen valamit".

Imádom ezt a verset. De jó, hogy felraktad.

Nagyon szép napot mindenkinek aki itt jár.

.Ide teszem a virágról az illatot,

a Dunáról a fényt,

a lányról a mosolyt,

a fiúról a dacot,

ebből csinálok költeményt

hogy gazdagodjatok."

Látjátok milyen felelőtlen vagyok! Ha tetszik valami, akkor elmentem, de valahogy az író és a cim lemarad. Ezért aztán csak ilyen töredékeket tudok felrakni.

Anyám... szerelmem ...

jaj a gyerekek...!

Valakiért én

mindig remegek.

Aztán ... majd aztán,

akkor én jövök !

Kibomlok és

az égig felnövök.

Csillag leszek...

szikrázó, hófehér...

Hajamra lassan

hullik már a dér.

Fazekas Anna

Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén

lakik az én öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék,

tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,

rátévedt az országútra,

megbotlott egy kidőlt fába,

eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,

arra ballag öreg néne.

Ölbe veszi, megsajnálja,

hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,

friss szénával megeteti,

forrásvízzel megitatja,

mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya

mellé búvik a zugolyba,

tanultak ők emberséget,

nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,

elmehetne az őzbálba,

vidám táncot ellejthetne,

de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún

csüng a távol hegykoszorún.

Reggel bíbor napsugarak

játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,

dombok, lankák üzengetnek:

"Vár a sarjú, gyenge hajtás,

gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,

hej, nagyon is visszamenne,

csak az anyja úgy ne várná,

csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,

hol selyem fű, puha pázsit,

tarka mező száz virága

őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,

kopácsol a tarka harkály,

vígan szól a kakukk hangja,

bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,

kék ég alján futó felhő,

harmatgyöngyös harangvirág,

vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,

vissza - dehogy - mégse tartja,

ki-ki lakjék hazájában,

őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,

visszatipeg öreg néni,

és integet, amíg látja:

"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,

kattan ajtó, zörren ablak,

onnan lesi öreg néne,

kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,

egyre jobban szaporázza,

s olyan gyorsan, mint a villám,

fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen

megfordul, hogy búcsút intsen:

"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -

s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,

lepereg a vén bükkfárul,

hó borul már házra, rétre,

egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,

nem felejti a kisgidát,

fordul a föld egyszer-kétszer,

zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:

ki kopogtat vajon éjjel?

Hold ragyogja be a falut,

kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:

kis gidácska meg az anyja

álldogál ott; beereszti,

szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,

az meg ott a gida fia.

Eltörött a mellső lába,

elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:

gyógyítsa meg öreg néne,

puha gyolcsba bugyolálja,

ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,

belevész az éjszakába.

Gida lábát két kezébe

veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,

felbiceg a dombtetőre,

s mire tölgyről lehull a makk,

a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,

kapuban ül öreg néne,

nincs egyedül, mért is volna?

Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,

látogatni el-eljőnek,

télen-nyáron, évről évre,

fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,

kedves szóval becézgeti

öreg nénét, és azóta

így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya

virít háza ablakába,

nagy köcsögben, kis csuporban

szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,

másikat meg Kovács Julcsa,

harmadikat Horváth Erzsi,

úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,

énekszótól zeng a háza,

oly vidám a gyereknóta,

nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén

lakik az én öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék

mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,

kalácscipó aprónépre;

egyszer te is légy vendége,

itt a vége, fuss el véle!

Carnegie D.: Mosoly értéke

Semmibe se kerül, de sokat teremt.

Gazdaggá teszi azokat, akik kapják

és nem juttatja koldusbotra azokat, akik adják.

Egy pillanatig él csak,

de emléke néha örökké megmarad.

Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle

és senki sem oly szegény,

hogy ne lenne gazdagabb tőle.

Táplálja a jóakaratot az üzleti életben,

boldogságot teremt az otthonban

és mindenütt a barátság biztos jele.

Pihenés az elfáradt embernek,

napfény a csüggedőnek,

világosság a szomorkodónak és a természet

legnagyszerűbb ellenszere a bajokkal szemben.

Nem jelent földi javakat senki számára:

nem lehet megvenni, elkérni, kölcsön adni vagy ellopni

- csak önként lehet odaadni.

Ha valaki már túl fáradt ahhoz,

hogy mosolyogni tudjon,

akkor legalább te nézz rá derülten.

Senkinek nincs annyira szüksége a mosolyra,

mint annak,

aki maga már nem tud mosolyogni!

Mosolyogj

József Attila

Születésnapomra

Harminckét éves letttem én-

meglepetés e költemény

csecse

becse:

ajándék,mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelelt

s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!

Lehettem volna oktató,

nem ily töltőtoll-koptató

szegény

legény.

De nem lettem,mert Szegeden

eltanácsolt az egyetem

fura

ura.

Intelme gyorsan,nyersen ért

a "Nincsen apám" versemért,

a hont

kivont

szablyával óvta ellenem.

Ide idézi szellemem

hevét

s nevét:

"Ön ,amíg szóból értek én,

nem lesz tanár e féltekén"

gagyog

s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,

hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

sekély

e kély-

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

taní-

tani!

Egyik kevencem... Szabó Irén verse (és Szeitz Zita énekli)/Itt van a gépen, ha valaki vágyik rá! :o))/

Tudnál-e csendesen hozzám bújni,

Esténként kedvesen átölelni,

Hallgatni a madarak énekét,

Megcsodálni a fényt, s a naplementét?

Tudnál-e esőben is nevetni,

Egy szúrós fenyőfát megölelni,

Élvezni a pillangók táncát,

Átélni két ember valós nászát?

Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,

Könnyezve sírni az örömtől,

S kitárni felém a szívedet,

Hogy megsimogathassam a lelkedet?

Mondj IGEN-t, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,

Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!

Tudnál-e egy szempárból olvasni,

S benne a csillagot meglátni,

Egy érintéseddel átadni,

Mit szavakkal nem tudsz elmondani?

Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,

Alamizsnát ha kell, elfogadni,

Tárgyat, s pénzt eszköznek tekinteni,

S a Földet ajkaddal érinteni?

Tudnál-e virágot nem letépni,

Színét és illatát megérezni,

Szirmait boldogan megcsókolni,

Beteg állatot megsimogatni?

Mondj IGEN-t, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,

Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!

Tudnál-e dalt hallani viharban,

Melegedni szivárványsugárban,

Meghallani csendben a szív szavát,

Átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?

Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,

Nem sírni akkor, ha elfelednek,

Köszönni, ha nem köszönnek,

Tanulni abból ha megköveznek?

Tudnál e sötétben fényt keresni,

Szavak és tárgyak nélkül szeretni,

Legyőzni izzó tűz parazsát,

Szeretni engem, Istent, s bárki mást?

Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,

Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!

Lennék...

Lennék Napod, ha nappal lenne,

fényessé tenném hajnalod,

bíborral festeném este a felhőt,

hogy gyönyörködj, ha akarod.

Felhő lennék, ha őszidő lenne,

langy esőt sírnék, mert messze vagy,

aztán esőcsepp lennék, rád esnék,

s gördülve csókolnám arcodat.

Köd lennék, ha hűvös lenne,

fehér, vidám, mi nem ragad,

ködkarjaimmal ölelném tested

s megnyitnám előtted utadat.

Hópihe lennék, ha tél hava lenne,

mit egyetlen céllal repít a szél,

elolvadni gyönge kezedben,

s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.

Szél lennék, ha új tavasz lenne,

elfújnám messze a tél hidegét,

hajadba bújnék tincseiddel játszva,

míg nevetve mondanád: most már elég.

S mi lennék, ha itt lennél velem?

Mindenség lennék, hol nincsenek napok,

égbolt lennék éjfekete éggel,

hol nem ragyog más, csak a Te csillagod!

Laren Dorr)