Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam

és tehozzád hogyan szóltam,

amikor még nem volt beszédem?

Honnan tudtad mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél,

meleg tejeddel etettél,

akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,

mesélj rólam!

Milyen lettem,

amikor már megszülettem?

Sokat sírtam vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,

akkor is szerettél volna?

...,, Minden tárgyban őtet látom,

Minden hangban őt hallom,

S valahányszor számat tátom,

Mindannyiszor őt vallom,

Éjjel, nappal őt óhajtom,

Őt szomjúzom éhezem;

Ébren, alva őt sóhajtom,

Mindenben őt érezem;

Őt foglalják gondolatim,

Őt tárgyazzák kívánatim;

Egy ő, mint egy istenem

S egy magában mindenem.

Őt kérem a teremtőtől,

És minden hatalomtól,

Őt kérem a levegőtől

S minden elementomtól.

Ha enyém ő, hát rabságom

Beh gyönyörű nyereség!

Ha enyém ő, szabadságom

Áldott,boldog veszteség!

Hunniának, sőt magának

A természet országának

Hatalmában olyan kincs,

Mely őtet felérje, nincs.

A virágok szép nemében

A rózsa legjelesebb;

A csillagok seregében

A nap legfelségesebb.

Ily szép virág a szerelem

Az életnek kertjében;

Ilyen nap, ily fejedelem

Az örömök egében.

Boldog, kinek e nap fénylik,

Kinek ez a rózsa nyílik!

E nélkül a kert csak gaz;

Ama nélkül nincs tavasz."...

/Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelemből/ részlet

Somlyó Zoltán

ÁLMOK SZŐNYEGÉN

Az álmaimból és reményeimből

szines, süppedő szőnyeget fonok.

És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,

a munka édes, sürgető, konok.

Beléfonom a jelen bús magányát

ciprus-színével is kegyetlenül.

Amely fölött az őszi alkonyatban

lágy tétován fehér galamb repül.

Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,

nagyboldogan terítem majd eléd:

menj végig rajta s érezd meg a lelkem

különös, vágyó, rezgő ütemét

Fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szivemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet

bocs ezt nem ide akartam.

Szóval: van száz leszebb vers???

neke a Fekete zongora és az Őrizem a szemed

A fekete zongora megértéseb sokat segített neme Dés száa a Botladozva [link] itt meghallhatható

Az afrikai ősanya egyenes leszármazottai

2005. június 04. 09:10

Az Indiához tartozó Andaman és Nicobar szigetcsoportot benépesítő két primitív törzs tagjai nagy valószínűséggel egyenes leszármazottai az Afrikából mintegy 50 ezer évvel ezelőtt kivándorolt első modern embereknek. A két törzs abszolút "genetikai elszigeteltségben" él több tízezer éve az Indiai-óceán keleti medencéjében, a Malajzia szomszédságában lévő szigetvilágban.

A pakisztáni Hyderabad biológiai intézetének kutatócsoportja az Onge és Nagy Andaman szigeteken élő törzsek 10 tagjának DNS-állományát tanulmányozta. Közelmúltban publikált vizsgálataik következtetése szerint ezek a törzsek a világ legrégibb populációiból származnak, őseik az Afrikából kivándorolt modern emberfajta első csoportjainak voltak a tagjai. A szigetlakók arcvonásai erősen afrikai jellegűek, DNS-tesztjük is afrikai gyökerekre utal. Őseik minden valószínűség szerint tengeri úton érkeztek Ázsiába - mondta el Lajli Sing, a pakisztáni kutatócsoport vezetője.

Mitokondriális DNS-ük, amely kizárólag az anya révén öröklődik, igen közeli rokonságot mutat egy 150-200 ezer évvel ezelőtt Afrikában élt ősasszony genetikai jellemzőivel (képünkön a mitokondrium). Az afrikai Éva, vagyis "az emberiség ősanyjának" leszármazottai 50-70 ezer évvel ezelőtt kezdtek kirajzani Afrikából.

"Feltehető, hogy ezek a szigetlakók őrzik származásunk misztériumának kulcsát. Rajtuk keresztül ablak nyílik a múltunkra, ezért vigyáznunk kell rájuk "- hangozatta a pakisztáni tudós.

Az indiai kormány nemigen szorgalmazza, hogy a külvilág kapcsolatba kerüljön a csekély lélekszámú andamani és nicobari törzsek tagjaival, tart attól, hogy ilyen érintkezések nyomán esetleg olyan fertőzések érhetnék az elzárt világban élő primitív törzseket, amelyekkel szemben védtelenek. Emellett fontosnak tartja, hogy megőrződjenek a szigetlakók hagyományai és szokásai.

A december végi katasztrofális szökőár súlyosan érintette Andaman és Nicobar térségét is, de a szigetlakók valószínűleg jól ismerik ezt a jelenséget, a cunami érkezésekor felvonultak a dombokra, s így emberveszteség nélkül élték túl a természeti csapást.

123.huSzavazás

Az emberek többsége időnként megcsalja párját. Ön miért lép félre? Cikkünk

A szex miatt

Kell egy kis figyelem

Én ugyan nem lépek félre!

Szavazok

ó

Va olyan?

nemek a Fekete zongora

és az Őzizem a szemed

A fekete zongorát egy Dés dal segített megérteni

an

Nagy László - Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,

te lész a vígasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kúsza az élet,

kúsza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a haláloságyig

belédfogódzom.

Milyen kár hogy ismeretlen a szerző.

Csodaszép a vers, nagyon sok verset ismerek, gyüjtöm őket.

Köszönettel tartozom neked ezért a gyöngyszemért.

Mindig csak adni

A jó öreg kút csendesen ontja vizét

így telik minden napja.

Áldott élet ez, fontolgatom:

csak adni, adni minden napon.

Ilyen kúttá kellene lennem.

Csak adni teljes életemben.

Mindig csak adni?

Ez terhet is jelenthet!

Jó kút, nem érzed ezt a terhet?

Belenézek, tükre rám ragyog,

de hiszen a forrás nem én vagyok!

Árad belém, csak továbbadom,

Vidáman, csendben és szabadon.

Hadd éljek ilyen kút - életet,

Osszak áldást és sok-sok szeretetet!

Nem az enyém, Krisztustól kapom,

Egyszerűen csak továbbadom.

/ismeretlen költő/

Nagy lászló

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?

Vörösmarty Mihály

Szózat

------

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, ó magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

"Egy ezredévnyi szenvedés

Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, ó magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

(1836)

Dsida Jenő: Vágyom emberekre

Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,

most szeretném mind leszedni már.

Eddig beszéltem a fájdalomról,

most szeretnék meggyógyulni már.

Elég volt a látomás, a pokol,

az ismeretlen, polipkarú mélység,

melyet bejártam derengő, vérpiros

lámpással: most már napfényre vágyom.

És vágyom emberekre, jó emberekre,

ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok

mint a többieké. S vágyom, vágyom

a koldusok egyszerű, szelid dalára.

Ezt a gyönyörű verset írta

Szabó lőrinc

Sajnos nem tudom, hogy ki irta, de nagyon szép, ezért fölteszem.

Ima a gyermekekért

Fák csillagok állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám csak mindig jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél , tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút

Csókold meg helyettem, szél az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld meg őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd. Te is drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok.

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

ELMONDANÉK NEKED

Elmondanék neked

Egy csodás, szép mesét,

Hogyha gondod támad

Ez adjon új reményt.

A gyermekkori álmok,

Itt újra élednek,

Ezer színnel festik ki,

Az egész életed.

Ezért bízz a szépben,

Az igaz mesékben.

Szárnyalhatsz az égben,

Vagy táncolsz a vízben.

És mint lámpák fénye,

A sötét estéken,

Elűzik a szörnyet,

A gyermek szívében.

Ha már minden veszve,

Még megmarad a hit.

Álmaiddal szíved,

A jövőbe tekint.

Ne felejtsd el soha,

A mesék bölcs szavát:

Mert a jó elnyeri,

Mindig a jutalmát

Kalkuttai Teréz anya: Az élet himnusza

Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan!

Az élet szépség, csodáld meg!

Az élet boldogság, ízleld!

Az élet álom, tedd valósággá!

Az élet kihívás, fogadd el!

Az élet kötelesség, teljesítsd!

Az élet játék, játszd!

Az élet vagyon, használd fel!

Az élet szeretet, add át magad.

Az élet titok, fejtsd meg!

Az élet ígéret, teljesítsd!

Az élet szomorúság, győzd le!

Az élet dal, énekeld!

Az élet küzdelem, harcold meg!

Az élet kaland, vállald!

Az élet jutalom érdemeld ki!

Az élet élet - éljed!

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban a hegy, a völgy;

Hallgat az erdő, hallgat a föld.

Mikor legutóbb jártam itt,

Nyár nyitogatta pipacsait,

A nyár nyitogatta, temette az ősz;

És volt, aki vesztett, és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak nyoma sehol,

Fekete csontváz a fa, a bokor,

S halotti csipke a díszük is,

Az a törékeny tündéri dísz

Mit rájuk aggat éjszaka

Fehér kezével a zuzmara.

Alszik a hóban a hegy, a völgy,

hHllgat az erdő, hallgat a föld.

Egyszerre mégis rezzen a táj:

Hármat fütyül egy kis madár.

Háromszor hármat lüktet a dala,

Vígan, szaporán, mint éles fuvola.

Az a fuvolás a Nyitnikék!

Már kezdi is újra az énekét:

Kék füttyre mindig 'kvart' lefelé:

Nem sok, de örülni ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék,

Szívnek és tavasznak nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, de - nyitni kék!

Fütyülöm én is énekét.

Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék,

Atelet bírni illenék!

Bírni és bízni illenék!

Fütyül és elszáll a Nyitnikék.

Nyitni kék! fütyülök utána

S nézek az eltűnő madárra.

Nyitni kék, fütyülöm, nyitni kék,

Hinni és bízni kellenék,

Mint az a fázó kis madár,

Aki sírja, de bírja, ami fáj,

Akinek tele rosszabb, mint az enyém,

És aki mégis csupa remény.

Nyitni kék, indulok, nyitni kék,

Fog az én szívem is nyitni még.

Nyitni kék! Ébred a hegy, a völgy,

Tudom, mire gondol a néma föld.

Ő volt a szája, a Nyitnikék,

Elmondta a holnap üzenetét:

A hitet, a vágyat fütyülte szét,

Kinyitotta a föld örök szivét:

Fütty-fütty-fütty, nyitni kék, nyitni kék -

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét

Ez nem vers, de elgondolkoztat.... Neked!

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett.

Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.

Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:

A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.

És irígykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.

És egyedül érezte magát!

Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!

A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!

A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.

Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.

Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.

Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.

A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár.

A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.

De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

- Miért jöttél? - kérdezte a halált.

- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.

- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!

József Attila

Szerelem ez?

Őrjöngök Rád, ha néznek,

Szeretne ütni két kemény ököl,

Hogy útálom ízét a sárga méznek,

Agyamban, hogy csak arcod tündököl,

Hogy megvetem szelét az élet-vésznek

S haraggal bámulok az égre föl

S ha sírni kéne, könnyeim is késnek

S belőlem minden jóérzést kiöl.

Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak,

Csak azt tudom, hogy megbolondulok,

Bronzajkaim, mint gyáva koldusok,

Csókmorzsáért könyörgenek - agyoncsap,

Érzem, szaladj, rohanj kezem elől!

Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl,

Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén

Hogy zúz sebet e gyáva két ököl

S csókolj bolondul holtak füstös üszkén.

Akarom kezeimbe sodorni hajad,

Akarom megízlelni telér ajakad,

De mondd nekem, ki eddig nem is hittem,

Karodban él az ifjú Életisten!

Torjay Attila:

Este

Elfáradt a madár,

s egy alvó ágra ült,

kottájára dőlt a tücsök,

hisz egész nap hegedült.

Szirmaival takarózik a jázmin, a gyöngyvirág,

és mosolyog álmában,

megpihent a világ.

Elhajózik a gond, csendesül a bánat,

s eljátssza, hogy szendereg,

ki megvetette ágyad.

Goethe, Johann Wolfgang

A boldogságot nem lehet ajándékba kapni

Egyetlen titka van: adni, mindig csak adni,

Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet,

És sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.”

Megfogom kezedet, s megígérem neked

Hogy az élet útján végig elkísérlek

Boldogok leszünk majd

Mert hisz én is szeretlek

Amíg szívem dobogni fog

Hozzád mindig hű leszek.

Oly sok szépet ígértünk egymásnak

Forrón lángol szerelmünk tüze

Ha mindig ily szép lenne az élet

Nem is lenne szükség esküre

Legyen bármily hosszú is az élet

Sírig tartó boldogságot ad,

S bátran nézhetsz az emberek szemébe

Mindaddig, míg betartod szavad!

Puskin: Éjjel

Feléd suhan e hang, e sóvár röptű, gyöngéd,

mely átszegi az éj késő, fekete csöndjét.

Ágyam mellett borús, magános gyetyaszál

és zengő verseim- hömpölygő tarka ár,

a vágy patakjai- csobognak, tele véled.

Két szemed fényesen csillogja át az éjet,

és ide mosolyog, s egy hang susog-zizeg:

szeretlek, kedvesem...tied vagyok...tied...

"Kedves..., tenyerem tenyeredhez,

Arcom arcodhoz simul...

Szikrát dobó tekintetemre

Vágyad nyílt ölembe hull...

Kedves, vállad biztos ívén

Víz fénye újra fellobog,

Kék ég alatt, gyertyafénynél

Irigyek ránk a csillagok...

Hozzád bújok, magadba húzol,

És nem talál a félelem!

Vigyázva emelsz fel szívedig...

Köszönöm, hogy vagy nekem."

Sida:

Mint fák a szélben

A dombtetőn a ház előtt

két roskatag fa. Összenőtt,

hatalmas kettős korona,

mint életünk sok ág-boga...

Milyen szél tűzte őket egy halomra?

A csíraébresztő tavaszi pompa

ideje véget ért.

Ki nő nagyobbra, virít szebben?

- vívtak együtt és egymás ellen

fényért, esélyért, életért.

...És ág törött, gallyak szakadtak,

mikor viharban összecsaptak...

...de mégis támasz, mégis társ az,

akit a sorsod melléd választ...

Most mintha azt zúgnák szélben:

- Vigyázz!

- Vigyázok...

- Érted s értem...!

- Ha te kidőlsz, nekem is végem...

Radnóti Miklós:

Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Hát nem adatott meg neki hogy a felesége karjában halljon meg. Gyönyörűek a versei csak mindig elszomorítják az embert mert tudja hogy, és milyen fiatalon halt meg.

Radnóti Miklós

Alszom, s szívem virraszt

Alszom, s szívem virraszt

Mindig tehozzád vágyom,

S mellém varázsol egy aranyló szárnyu álom.

A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg

érintem bõrödet, feszes lesz és remeg.

S egy indulat riaszt, az álomképi béke

széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége.

Magamban fekszem itt, felgyúlva azt hívém,

szép szádat csókolom,

s a párnát csókoltam én;

és álmomban karom ölelni vágyva tested,

a párna pelyheit

ölelte csak helyetted.

Annyira szép és legalább olyan fájdalommal teli

Kegyetlen sokszor az élet,nem egyformán osztja a jót ,és a rosszat.