Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerûlt

ki imád tücsök-hegedût?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerûlt,

ki rettenti a keselyût!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László: Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húszévem elveszett s érzem,

te lész a vigasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl- fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kell szívnom, mint a rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kúsza az élet,

kúsza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a halálos ágyig

belédfogózom.

Johann Wolfgang Goethe

A KEDVES KÖZELLÉTE

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti

a tengerár;

rád gondolok, forrás vizét ha festi

a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol

az útakat;

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor

lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám

és partra döng;

a ligetben ha néma csend borúl rám,

téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva

összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.

Ó, jössz-e már!

(Szabó Lőrinc)

Vajda János

Aztán, nem tudni merről és hol,

Valami régi, régi dal szól,

Cseng-bong agyadban és szivedben,

Talán csak ugy az emlékedben...

És tépelődöl, hogy mi nóta?

De egyre távozik, halódva,

Mint búcsuének a tengerben;

És csak azt érzed a szivedben,

És mind azt sugja vándor felhő,

Hogy ami elmult, vissza nem jő:

Majd éjfelenkint, ilyen percben,

Látsz megjelenni közeledben,

Merengve, emlékezve, szótlan,

A messze multba varázsoltan;

S én majdan ujra elmélyedve

Az egykor gyilkos szép szemekbe,

Hol máskor a dölyf lángja égett,

Ott majd csalódott büszkeséged

S egy késő gondolatfény csillog,

És ajkadon lebeg, hogy elmondd;

S holdfénykarod kitárva indulsz,

De szived oly nehéz, aláhuz,

Alá, alásülyedve lassan,

Ahol csöndes, hideg, sötét van...

Ez csak az első versszak...

De sok-sok ezer szónál többet mond....

Vajda János: HARMINC ÉV UTÁN

Mi hátra volt még, elkövetkezett.

E földi létben gyász sorunk betölt.

Találkozunk - irgalmas végezet! -

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,

S helyet cserél bennünk a fájdalom;

És folyni látom, majd ha már késő lesz,

A megbánásnak könnyét arcodon.

Johann Wolfgang von Goethe

A távollét gyönyöre

Idd tekintetét napestig,

idd e mély gyönyört, ha enyhít,

képétől forrj, összefagyj.

Nincs kinek jobb sorsa volna;

s örömöd mégis nagyobb, ha

kedvesedtől messze vagy.

Erő s távolság emelnek,

mint a titkos égitestek,

vérem hűti tér, idő.

Szenvedélyem egyre lágyabb,

szívem könnyebb, mégse bágyad,

s boldogságom egyre no.

Bár csak képe jár eszemben,

nyugton lehet innom-ennem,

s szellemem vidám, szabad.

Tündér fűti észrevétlen

tiszteletté szenvedélyem,

s ámulattá vágyamat.

Nap-közel, szellős magasban

nem lebeghet boldogabban

foltnyi fellegecske sem,

mint e szív nyugtában-ilyképp,

nem kínozhat félsz, irigység,

folyton-folyvást szeretem.

TÓTH JUDIT fordítása

Tóth Árpád

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Áprili Lajos Ha élne

Ha élne, este csöndesen döcögve

kiállana a vén, kopott küszöbre,

s kemény kezembe lankadt jobbot adva

érdeklődő vidámsággal fogadna:

"Zivatarfelhők nem jártak felétek?

A pisztrángoknak jó volt a csalétek?

A hátizsákod nem sértette vállad?

Ott fenn a fenyveserdők mit csinálnak?"

Aztán turista-élceken derülve

vacsora-váró asztalomhoz ülne;

én meg vidulva ritka tréfa-kedvén:

legszebb halam a tányérjára tenném.

Áprily Lajos:

IMÁDKOZOM: LEGYEK VIDÁM

Én Istenem, legyek vidám,

hogy házamat vidítni tudjam.

Mosolyogjak, ha bántanak

és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem

bánkódni gondon és hiányon.

Legyen szelíd vasárnapom,

ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,

ma minden gondot tűzre vessek.

Nyujtsam ki kincstelen kezem

s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,

a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el:

panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,

ujjongjon újra puszta lelkem,

mint rég, mikor falum felett

az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,

víg fecskeszó bolond viharban,

tudatlan gyermekhang legyek

a jajgató világzavarban.

Ez a vers gyönyörű, a 8. sorban már megvan, de nekem ez a változata szebb.

Viszont szép a másik is, érdemes elolvasni.

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod mongol emléke rég ködös

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod kísér utamra fájón

messze e tájon.

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm

sértett gőgömben értőm és kísértőm

te hangolás barangoló kalandom

te zengő és borongó hang a lanton

bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom

és soraimmal sorson túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.

Magyar szó! Múltam és jövendő sorom

Népek közt sorom és mindegyik sorom,

Háza-hazám lovacskám, csengős szánom

és a dal a számon, mit kérnek majd számon

nincs vasvértem, páncélom, mellasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem bír le ellenség, rangomba törvén,

sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

felett alkonykor krugató ludak

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek

ahol a fák, mint holt igék kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepűs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák.

miket vadásztak vén csillyehajókról

lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszelytő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor

lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép

búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya.

Melléknevek, gazdag virágbarázdák,

Busák, buják, burjánzók és garázdák,

S ti, mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzérben vereslőn

lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.

És E-betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete.

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó

könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a magyar, repedt rögökre.

Magánhanzó illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotja tört paraszt alázata,

vagy összhangunk, mely bolgogult utakra

messze mutatna?

És fönevek, ti szikárak és szépek

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, önteltek és hitványak

s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,

megölt, vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva-

s ki fog-e tövised lombbal hajtani?

Arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

Közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta ó-bora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő mustkönnyeinkben úszó

tárogatószó.

Lovászy Károly: A négy fekete ló

Lovat akartam gyermekkoromban

Csak kérni kellett, hozták már nyomban.

Alighogy kértem már ott volt a ló,

Kicsike, mézeskalácsból való.

És én mégis sírva fakadtam:

"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Később, mikor egy néhány év eltellett,

Nekem megint csak lovacska kellett.

Volt rajta nyereg gyeplő takaró

De ez sem kellett mert fából való;

És én újra sírva fakadtam :

- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Nagy sokára, mikor férfi lettem,

S a lovakat már el is felejtettem,

Akkor egy aranyos kocsival, ó,

Kapunkban állott négy igazi ló,

És én a kapuba szaladtam:

- Hisz egyszer én ép ilyen lovat akartam,

Egyszer én ép ilyen lovat akartam!"

Anyámért jöttek, kit úgy szerettem

S én ekkor újra kis gyermek lettem.

Mintha csak mondanám: Nézz oda, ó,

Milyen szép ez a négy fekete ló!"

S aztán megint sírva fakadtam :

- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelző karókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy mégvakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s, szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

GOETHE: TÜNDÉRKIRÁLY

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

- Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon, -

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

- Hát nem látod... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves füzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

- Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

Goethe-nek van egy gyönyörű verse, nem jut eszembe a címe és leírni sem tudom. Egy kisfuról szól, akit az apukája visz asszem orvoshoz talán, de a versben erre csak következtetni lehet.

és meghal a kisfiú.

nagyon szép vers. meg fogom keresni valahol és leírom nektek. én mindig elsírom rajta magam, rég olvastam.

vagy ha valaki tudja miről írok, írja le ha tudja. nagyon szép vers.

Juhász Gyula Haladék

Menekülünk a láthatatlan

És ismeretlen rém elõl,

Ki ránk les százezer alakban

És egyszer mégis csak megöl.

Ki ránk vár fényben és ködökben,

Alattomos gyilkos, konok,

Minden bukásban és örömben

Õ közeleg, az átkozott.

Megengedi, hogy dalba fogjunk,

Hogy csókoljunk egy tünde nõt,

Elnézzük, percek üdve hogy fut

És mint nõnek a temetõk.

Megengedi, hogy meneküljünk

Mámorba, ködbe, bús vakon,

Hogy végre lássuk: itt a vesztünk

S érezzük: nincsen irgalom!

Reményik Sándor - Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.

Hát jól van, most kilépek.

Vallom veled, hogy nem hiába élek.

Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség

És áldás az átok

Kell, hogy a termő magot földbe vessék,

És néha vérrel és szennyel befessék

A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,

Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok

A végtelenbe lendülő hajóban.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van.

Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -

Hogy minden egész, - minden összefügg,

És rab-voltomban van a szabadságom,

Erőm az erőtelenségben,

A betegségemben a gyógyulásom.

A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,

A vétek is, amit itt elkövettem,

Kristállyá érik messze valahol:

Vallom, lélekben, testben megtörötten.

Vallom, vallom veled mindezeket,

Mert szépek és mert lehetetlenek, -

S szeretném lehajtani fejemet

Világfeletti gondolataid

Kőszikláira, mint puha párnákra. . .

Hallod, hallod, igent mormol reá

S áment dörög a tenger orgonája

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Petőfi Sándor

Zadányi Lajos: Esik eső

Esik eső, fűre, fára,

megázik a madár szárnya.

Csöpp lányaim szoknyácskája

csiga anyó meszes háza.

Esik eső, csepereg,

három egér pityereg.

Eljő az óra s nem tudod mért majd,

De két szemedből könnyek árja dűl.

Elnémul majd a csengő kacagásod,

S ősz lesz feletted észrevétlenül.

S kijársz egy sírhoz, nem tudod miért csak,

De elviszed legszebb virágodat,

S egy tört keresztre ráborulsz zokogva,

És elsiratod ottan tenmagadat

/ismeretlen/

Ez is nagyon szép, kár hogy nem az Emlékezzünk című topikba írtad, ott lenne igazán a helye .Nagyon szép.

Olyan sok verset kimásoltam már, ez is köztük lesz . Köszönöm.

Ismeretlenül is lehet egymásnak örömet szerezni.

Piros fejfák

Nyírfa leng sírjuk fölött,

Lágy szélütem.

Aludjatok

Csendesen.

Aludjatok -

A nagy élet ellobog.

Hol a Don robog,

Onnan jöttek õk,

Hol a Volga ragyog -

A halálba menõk.

Adj nekik, magyar rög,

Lágy pihenõt.

Hisz kart érted emeltek

E seregek.

Érted aludt ki szivük,

A hõs, meleg.

Édes, furcsa daluk ajkukon

Többé nem remeg.

Onnan jöttek messzirõl

S amerre a had haladt,

Futott elõlük az éj -

S elhulltak a harc alatt.

Elhulltak: s hosszú a halál,

És az élet egy pillanat.

Szergej, Iván, Nikoláj,

Ott pihennek csendesen,

A földért meghaltak õk,

Amely nekik idegen.

Légy hozzájuk jó anya, föld,

És jó apjuk, Istenem!

Méla, furcsa daluk nem remeg

Többé ajkukon,

És nem mennek, ha megy a sereg,

Hazafelé az uton,

Hiába várja honi meleg,

A Dnyeszter, a Volga, Don.

Hiába várja honi meleg,

Mert elnyerte a halál -

De áldott emlékû a sereg,

Mely a szabadságért kiáll.

Kik meghaltak a rögökért,

Onts értük könnyet, mint õk a vért!

Itt aluszunk, íme, sorba lent,

A hû parancsteljesítõk,

Mint a néma, hû jóakarat,

Úgy jöttek, menteni, õk,

Sírjukat õrizze kegyelet,

emléküket az idõk.

/Fodor József/ 1945

Áprily Lajos:

Tél integet

Hajnalban deret hint az égi kék.

Eltűntetek már, mókusok, pelék?

Befogadott-e régi odvatok?

Dióimtól szörnyen meghíztatok.

Vajon szigoru lesz-e teletek?

Szeretnék elaludni veletek.

Csak lelnék barlangot, mely befogad,

hogy zsibbadásba öljem gondomat.

Sziklás, védő odut, hol alhatom,

hol nem tudom: van háború s atom.

Aludnám, míg indul a hó-zene,

éber patakszó felébresztene,

a betömött odut kibontanám,

kilépnék és új nap ragyogna rám.

Nincs visszaút. (ismeretlen)

Amit otthagytam, rég nem létezik.

Egy villanás, egy kép maradt csak itt

és csak a képzelet mely rátalál,

a város, hegy, domb vissza sose vár,

mert megváltoztam és megváltozott a táj.

Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:

álmok nélkül, tépett felhôk alatt,

gyökértelen egy idegen világban...

Vándor

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit itt nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká eltöpreng még a bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,

útban a távol mennyei hazába.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik, siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb, ha belőle lefűrészelek"

- mondja magában.

"De jó, hogy megtettem!

Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó gyöngykaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.

"Most a cél közelében kell elvesznem,

mert keresztemet nehéznek találtam!"

S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjusson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hátha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!"

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!

- sóhajtod csüggedezve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged.

(ismeretlen szerző

Nagy László - Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,

te lész a vígasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kúsza az élet,

kúsza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a haláloságyig

belédfogódzom.

Prtőfi Sándor

Piroslik már a fákon a levél,

Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,

Homályos a nap, a mező deres:

Pásztor, betyár meleg tanyát keres.

Meleg tanyát a pásztor csak talál,

Vár ott reá kulacs bor, tele tál.

Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,

Lágy párnán felesége vele hál.

Betyár embernek jó tanyája nincs,

Mindenfelől csörög rá a bilincs.

Száraz bokorban húzza meg magát,

Átkozza a hűs őszi éjszakát