Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Ködszürke téli ég,

keringő hópihék,

száncsengő friss hangja,

vén harang bim-bamja.

Kis fenyő, csillogó,

sok narancs, mogyoró.

Érzed a friss kalács

csuda jó illatát?

Kacagás, víg ének,

pipázó kémények,

hó ül a faágon,

karácsony, karácsony.

Adjon Isten minden szépet,

Irigyeknek békességet,

Adjon Isten minden jót,

Hazug szájba igaz szót.

Hontalannak menedéket,

Éhezőknek eleséget,

Tollat író kezébe,

Puját asszony ölébe.

Legényeknek feleséget,

Szegényeknek nyereséget,

Áfonyát a havasra,

Pisztrángot a patakba.

Istenhitet a pogánynak,

Hű szeretőt a leánynak,

Szép időben jó vetést,

Szomorúknak feledést.

Sarkvidékre hideg telet,

Az árváknak jó kenyeret,

Fegyvereknek nyugalmat,

Szelíd szónak hatalmat.

B. Radó Lili

Esti dal

Oly jó ilyenkor este már,

mikor az izzó nap leszáll

s a csillag csillog csak nekem.

Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,

mit rég megúntam s amit szeretnék,

messziről nézem és nyugodtan,

ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehül,

a szív is békés lesz belül.

Öröm, kétség oly messzi cseng

és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva

mindent végiggondolni újra,

a lélek könnyű, mint a pára

s csend van. Elalszunk nemsokára.

Azt hiszem az egyik legsikerültebb fórum a Tiéd.

Egy kis beszélgetés és utána millió szép vers.

Azt hiszem egyhamar nem is lesz vége, szerencsére.

Igazából ez volt a célom, hogy kikapcsoljon megnyugtasson vagy éppen kicsit felzaklasson, ami még elviselhetően fáj, mert nekem is elszorult már a szivem egy_egy vers olvasásakor.

Azt hittem nem jön össze a száz, hiszen így írtam ki elsőnek, de kellemesen csalódtam, hiszen csak gyűlnek a szebbnél szebb versek.

ÖTÖDIK ECLOGA

Bálint György emlékére

TÖREDÉK

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,

hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.

Félsorokat róttam.

Másról, másról igyekeztem

írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj

rámszól: róla beszélj.

És felriadok, de a hang már

hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

Eltüntél.

S ez az ősz se hozott hírt rólad.

Az erdőn

újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos

fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

Élsz-e, ki tudja?

Ma már én sem tudom, én se dühöngök,

hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.

S nem tudnak semmit.

De te élsz? csak megsebesültél?

Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy

illat vagy magad is?

Már szálldos a hó a mezőkön.

Eltünt, - koppan a hír.

És dobban, dermed a szív bent.

Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,

reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek

régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,

mint a halottakét -

Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.

Én ezen a fórumon csak szépséget találok. :))

Anyira kellemes idejönni, szinte kikapcsol mindenből. Az előző verseid is, mintha tudnád, mit szeretnék olvasni.

És a többiek is, mennyi csodaszép vers :))

Petőfi Sándor -

Szöveggyűjtemény

TÁVOLBÓL

Kis lak áll a nagy Duna mentében;

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!

De az embert vágyai vezérlik;

Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,

S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,

Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;

S kínja lángi el nem aluvának

Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!

Mint marasztott esdeklő szavával!

Oh, ha akkor látok a világba:

Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll;

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem

Biztatott csak, minek elbeszélnem?

S hogy mióta járom a világot,

Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlök mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse – –

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szive szegénynek!

(Pozson, 1843. május.)

Petőfi Sándor

FA LESZEK, HA...

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy: én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy...

Csakhogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy

Egyesüljünk) én elkárhozom.

Szalkszentmárton, 1845. (aug. 20 - szept. 8. között)

Tartalom

--------------------------------------------------------------------------------

FEKETE KENYÉR

Miért aggódol, lelkem jó anyám,

Hogy kenyeretek barna, emiatt?

Hisz meglehet: ha nincs idehaza,

Tán fehérebb kenyérrel él fiad.

De semmi az! csak add elém, anyám,

Bármilyen barna is az a kenyér.

Itthon sokkal jobb ízü énnekem

A fekete, mint máshol a fehér.

Szalkaszentmárton, 1845. (július 13-21. között)

Váci Mihály: Százhúszat verő szív

Szolgált a szerelem - szolgáltam én

alázattal a szerelmet,

s voltam olyan fagyokba vetett,

mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,

szinte már könyörögve,

és ugatott a szívem a magány ólja előtt,

kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: - magába zárt a test,

ez az esetlen állat,

átúszta velem a tiszta óceánokat,

itatott velem pocsolyákat;

éhei jászlaihoz négylábra alázott - de a sors

meredekjén ő emelt szakadásig,

kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,

s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam - mint az akác-törzs a homokon -

égre emelve a munka termő ágát,

s fejem alá vetettem a lustaság

felhőkön úszó szénaágyát.

Mások bajainak gerendáiból ácsolt

tutajon örvénybe eveztem,

s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival

tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,

soha nem menekültem,

de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,

s meztelenül heverésztem a fűben.

Csillagokért magasodtam - s a földre hajoltam

madarak lábanyomát imádni;

fölöttem rakéták szálltak - kezem fejéről meg

verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire

a lélek fényes!

és engedelmesen letérdeltem a test

minden ítéletéhez.

Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat

pásztázva kereste,

a sejtések szétszórt sugarait tűzzé

lobbantottam, én - a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,

úgy gyűlöltem és szerettem:

mindenhez úgy fogtam, kívánva,

hogy az legyen a vesztem!

Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,

ahogy érdemes élni!

Egy emberöltőt éltem - de a sorsom

történelem és ezerévnyi!

Gyerekkoromban ezt a két verset kivülről tudtam, és nagyon szerettem, most nagyon jóérzés volt együtt olvasni őket.

Így felnőtt fejjel még sokkal szebb a

"Családi kör",

Hiszen van családom kisgyermekem,

"A Laci te gyer ide " pedig nagyon klassz

De számomra még előbújik régmúlt gyermekkoromból amit nagyon szerettem ,

FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA...

Falu végén kurta kocsma,

Oda rúg ki a Szamosra,

Meg is látná magát benne,

Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,

Pihen a komp, kikötötték,

Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!

Munkálódik a cimbalmos,

A legények kurjongatnak,

Szinte reng belé az ablak.

"Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!"

Bekopognak az ablakon:

"Ne zugjatok olyan nagyon,

Azt üzeni az uraság,

Mert lefeküdt, alunni vágy."

"Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!...

Húzd rá, cigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!"

Megint jőnek, kopogtatnak:

"Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg."

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének

S hazamennek a legények.

Szatmár, 1847. augusztus

Arany János

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja.

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is — bogarászni restel —

Óvakodva lépked, hosszan elnyult testtel.

Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb — a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja, — s reggel ünnep lészen.

Körűl az apróság, vidám mese mellett

Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkígyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod:

Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda:

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényúl:

Jaj! valami ördög — vagy ha nem, hát — kis nyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondüző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket

Arra tálalja fel az egyszerü étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”

Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, —

Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:

Valami szegény kér helyet éjszakára:

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”

Visszajő a lányka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

„Isten áldja meg a kendtek ételét is,

(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:

Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”

Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb —

Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;

Megered lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.

Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldus megáll a beszédben:

„Meséljen még egyet” — rimánkodik szépen.

„Nem mese az, gyermek”, — így feddi az apja;

Rátekint a vándor és tovább folytatja;

Néma kegyelettel függenek a szaván

Mind az egész háznép, de kivált a leány:

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle — testvérbátyját:

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van — a tűz sem világít,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, — egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát,

S átveszi egy tücsök csöndes birodalmát.

1851

Petőfi Sándor: ARANY LACINAK

Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Igy ni!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj.

Szájadat betedd,

S nyisd ki füledet,

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Majd meglátod, hogy mi fut

Rajta át fejedbe...

Egy kis tarka lepke.

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? Elment a kúthoz.

De nem volt víz a vedebe',

Kapta magát, telemerte.

És vajon minek

Merítette meg

Azt a vedret?

Tán a kertet

Kéne meglocsolnia?

Vagy ihatnék?...nem biz a.

Telt vederrel a kezében

A mezôre ballag szépen,

Ott megállt és körülnézett;

Ejnye, vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott...

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát...

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Áztatóba hordja?

Arra sincsen gondja.

Mire van hát?

Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett

Nézi át a mezôséget,

A vizet mért hozta ki?

Ürgét akar önteni.

Ninini:

Ott az ürge,

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

Pillanat,

S odabenn van,

Benn a lyukban.

A mi emberünk se rest,

Odanyargal egyenest

A lyuk mellé,

S beleönté

A veder vizet;

Torkig tele lett.

A szegény kis ürge

Egy darabig türte,

Hanem aztán csak kimászott.

Még az inge is átázott..

A lyuk száján nyakon csipték,

Nyakon csipték, hazavitték,

S mostan...

Itt van...

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge

Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. (június 1-10)

Ez tinédzserkorom legszebb és legfájdalmasabb verse, nem szerelem, inkább családi ügyből kifolyólag.

Nagyon köszönöm.

És mivel ennyire elszomorodtunk, jöjjön egy kis vigasz, ezen a bús esti órán.

Én nem ismerhettem az enyémet.

De... De a szívemből szól...

Minden leírt szava fáj.

Én is köszönöm.

Hm...

Gyönyörű.

Kevés szó, elkoptatták már a való jelentését...

Ne olvasd, érezd, hogy mit jelent...

Köszönet Neked.

Konsztantyin Szimonov:

VÁRJ REÁM

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!

Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!

Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!

Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!

Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,

És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,

Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell!

Ha lemondtak rólam már lányom és apám,

S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!

Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,

Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!

Aki nem várt, majd rámnevet: szerencsés legény!

Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,

Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.

S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:

Várni tudtál rám, ahogy senki nem tudott.

(Lányi Sarolta fordítása)

Ez a vers igazi gyöngyszem.

Az én édesanyám már nem él,megfájdítottad a szivem, mégis nagyon köszönöm neked.

Csukás István:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Oké, ez teljesen gilt.

Estére teszek fel, megígérem, és addig nem is viszem el innen ezt, amire úgy fáj a fogam :)))

Csak akkor szabad, ha helyette írsz ide verset, biztosan te is sokat tudsz.

Ami neked a legjobban tetszik.

Kíváncsian várom.

Atyám, de régen olvastam Vácit, pedig csak le kellene emelni a polcról. Na látom este ezt fogom olvasni kikapcsolódásként.:))))

Amúgy szerintem ez a vers mindenkinek az egyik kedvence volt annó :)))

Be is másolom a naplómba :))), ugye szabad?

Váci Mihály

Nem elég jóra vágyni:

a jót akarni kell!

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell!

A jószándék kevés!

Több kell - az értelem!

Mit ér a hűvös ész?!

Több kell - az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

És érezzék egy kézfogásról rólad,

hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy,

s egy tekintetük elhitesse véled:

szép dolgokért élsz - és érdemes élned.

Juhász Gyula :Borulásos órán

Az üdvösségből mindig kitagadva,

Fáradtan léptem csüggesztő utakra.

Pusztaság pacsirtájának születtem

És viharok vándormadara lettem.

Másoknak nyitja kertjeit az élet,

Enyém csupán egy hervadó vidék lett:

Emlékek avarában járok egyre,

Felejteni tanulva s nem felejtve.

Ó gyér emlékek, elomló bokréta,

Szívem csaló igézet vonja néha:

Az Élet nagy, szabad útjára lépni,

Nyíló rózsáit nyíltukban letépni!

Mámoros lenni új üdv mámorától

S nem hamvadozó emlékek torától.

Ó, de szívemben valami megsajog,

Kudarcok árnya, múltak árnya borong,

Tilos üdvösség és tűnő igézet!

Fölöttem szédítőn átrobog az élet!

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

– valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

– s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

– minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

– minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,

– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

– az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

– mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

– a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

– felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

– „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

– mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

– s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

– minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

– minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

– megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol…

Mosoly értéke! írta ylosom

:)

Semmibe se kerül, de sokat teremt.

Gazdaggá teszi azokat akik kapják, és nem juttatja koldusbotra azokat, akik adják.

Egy pillanatig él csak, de emléke néha örökké megmarad.

Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle, és senki nem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle.

Táplálja a jóakaratot az üzleti életben, boldogságot teremt az otthonban, és mindenütt a barátság biztos jele.

Pihenés az elfáradt embernek, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet legnagyszerűbb ellenszere a bajokkal szemben.

Nem jelent földi javakat senki számára, nem lehet megvenni, elkérni, kölcsön adni vagy ellopni - csak önként lehet odaadni.

Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy mosolyogni tudjon, akkor legalább te nézz rá derülten.

Senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak aki maga már nem tud mosolyogni.

Ha megakarod kedveltetni magadat az emberekkel,

akkor MOSOLYOGJ!

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerûlt

ki imád tücsök-hegedût?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerûlt,

ki rettenti a keselyût!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!