Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Magányos ház

Napok múlnak, vannak

boldog pillanatok.

A holnap félő szürke,

fájó hétköznapok,

melyben csendes imák,

felrémlő csókok,

csengő gyermek kacaj,

s hallani szülők szavát.

Fátyolos erdőben

egy magányos ház,

ott élt, oly távol

az édesanyám.

Elmúlt egy év, s

csak a fenyő maradt

egyedül, s a ház

a lombok alatt.

Üresen kong

a magányos ház,

könnyeid hol,

mosolyod hol van,

édes... édesanyám?

A csönd oly fájó..

a fenyő zúg tompán,

s hallgat a ház.

Kiáltok halkan,

s kérdem a fenyőt:

a fény vagy az éj

ragadta el őt?

A Fény vagy az Éj,

vagy a Sors a hibás,

hogy hallgat a fenyő

s hallgat a ház.

Táncoló hópehely

...,, Hull a hó a kéklő hegyeken,

A fecskék messze délre szállnak,

Léptünk nyomát rég belepte már a hó,

Vissza hozzád hogyan találjak?.."

Ne szólj, ne szólj, csak fogd a kezem,

engedj, hogy álmodjam végre,

a szó most csak annyi, hogy kitölti a csendet,

Pedig a csend beszélget!

Csak engedd!

Ne szólj, ne szólj semmit, csak jöjj mellettem

nézz, s láss csodát az én szememmel,

Engedd, hogy halljam a hó neszét.

Ne szólj kérlek, a szó most messzeség!

Ne szólj kérlek!

Hull a hó és én most itt vagyok veled,

ennyi neked nem elég?

Fogod a kezem, lépsz mellettem

Becsukom a szemem s táncol egy hópehely,

ez vagyok én.

..,, Hull a hó a kéklő hegyeken.

A fecskék messze délre szálltak,

Léptünk nyomát rég belepte már a hó

Vissza hozzád hogyan találjak?.."

Csabai Andrea

vihar előtt

ma ajtón kívül hagyok mindent

és mindenkit

---

kisze - kusza vonalakat

rajzolok

összefirkálom az eget

csak magamnak leszek

---

elhallgattak madaraim

reszkető fák közt oson

a szél

vacognak a hegyek

---

holnap majd

úgy nyitok ajtót a világra

hogy az beleremeg

Petőfi Sándor: A bánat? Egy nagy oceán

A bánat? egy nagy oceán

S az öröm?

Az oceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.

P.S.: Elvándorol a madár...

Elvándorol a madár,

Ha őszre jár

Az idő.

(Tavasszal azonban ismét visszajő.)

Száll...száll...száll...viszi szárnya:

Azon veszed észre magad, hogy már a

Távolság kék levegőit issza.

Olyan sebesen száll,

Hogy eltűnő álomnak véled. -

A madárnál

Mi száll még sebesebben?...az élet!

De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

P.S.: Futó folyam hullámai...

Futó folyam hullámai

Az ember miljom vágya;

Perc hozza őket, perc ragadja el.

A sors azért nem szokta teljesíteni,

Azért nem hallgat rája;

Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti,

Az ember már régen mást esedekel,

S hogy kérte amazt, el is felejti.

P.S.: Ha a sírban megszáradt...

Ha a sírban megszáradt szíveket

Mind egy halomra hordanák

S megggyújtanák,

Ki mondja meg:

Hány színű lenne majd e láng?

(Szalkszentmárton, 1946, március 10 előtt)

Juhász Gyula : Szikratávirat

Testvérek! Emberek!

Közös veszélyben fogjatok kezet!

Bajtársak! Szenvedők!

Boruljatok le a Jóság előtt!

Bukottak! Győztesek!

Az Igazságban egyesüljetek!

Hívők! Kételkedők!

Az Ember vérzik: Szeressétek őt!

Harcosok! Álmodók!

Mindnyájatokban egy bús szív dobog!

Testvérek! Emberek!

Ne öljetek már! Ölelkezzetek!

/ Szabó Lőrinc -részlet/

Akkor - magától - szűnik a vihar,

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Utassy József:

Fákat altat a szél

Fákat altat a szél,

álmos lombú fákat.

S én most ébredek rá:

nagyon szerethetlek,

ha már a sálam is

integet utánad.

Bűvöletben ((Rab Zsuzsa fordítása)

valahol

e világon kívül

valamikor

az időn túl

valami

köröttünk vagy bennünk

megállt

összefogództunk

érintések nélkül

percek kövein

jártunk

léptek nélkül

és egymáshoz jutottunk

utak nélkül

Komáromi László

Istenem…

Kegyedbe ajánlom ezt a kincset,

E Kárpátok ölében megbúvó gyöngyszemet,

Hol olykor nem a csak a szép, a jó

De a rút, s a rossz is megreked.

Áldásod kérem erre a földre,

Melyen ezernyi éve él és hal magyar,

Jókedvet, bőséget remélve,

Nem múló örök-büntetésben.

Istenem…

Most úgy kéne óvó tekinteted,

Hogy vigyázza milliók haldokló álmait,

Karjaid védő ölelése,

Úgy kéne, hogy a gonoszt végleg eltaszítsd.

Most kell, hogy minden bűnünk megbocsásd,

Hogy mi is megbocsáthassuk vétkeink,

Legyen újra igaz Miatyánk…

Istenem…

Ez itt az én hazám.

Nem lehet igazán feldolgozni az Édesanyánk elvesztését,fáj emlékezni...köszönöm hogy ilyen szépet írtál. Az emlékezzünk topikomba van egy gyönyörű dal,töltsd le, ingyen lehet.

"Mama ne menj át" a címe.

Még a mai napig nem tudom végighallgatni úgy hogy ne szaladjon tele a szemem könnyel

A legjobb Édesanyának

Megszülettem, oákoltam, s karjaidba felvettél..

Ringattál, ha álmos voltam. Mindig velem nevettél.

Amikor a fogam kibújt, egész éjjel dajkáltál.

És amikor szurit kaptam, úgy emlékszem: sajnáltál.

Tanítottál enni-inni. Pelenkáztál, fürdettél.

A bömbölést abbahagytam, ha öledbe ültettél.

Befűzted a kiscipőmet, rendet raktál helyettem.

Lelkendezve megtapsoltál, ha a sóskát megettem.

Te írtál a Télapónak énhelyettem levelet.

Sok-sok "Miért?" kérdésemre nálad volt a felelet.

Növögettem,növögettem,és egyszer csak megnőttem!

Megtanultam szaladgálni: nincs akadály elöttem!

Milyen kár, hogy apu téged oltár elé vezetett...

Mert különben egész biztos megkérném a kezedet!

Tessék, itt egy szép szál virág: úgy tudom, hogy szereted.

Köszönöm, hogy éppen Neked lehetek a gyermeked!

/ Számomra ismeretlen /

Kosztolányi Dezső

Mostan színes tintákról álmodom.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet

e tintával írnék egy kisleánynak,

egy kisleánynak, akit szeretek.

Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,

s egy kacskaringós, kedves madarat.

És akarok még sok másszínű tintát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és kellene még sok száz és ezer,

és kellene még aztán millió:

tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,

szemérmetes, szerelmes, rikitó,

és kellene szomorú-viola

és téglabarna és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján.

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat,

és akkor írnék, mindig-mindig írnék.

Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

És el nem unnám, egyre-egyre írnék

egy vén toronyba, szünes-szüntelen.

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Bevallom, nem véletlenül másoltam be.

Engem is már csak álmomban símogat az anyukám. :(

Együttérzek.

ZELK ZOLTÁN

A HÁROM NYÚL

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,

három nyulak összegyőltek, selyemfőre települtek,

ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: "Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.

- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!

Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,

s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,

mert a szarka így kiáltott: "Egy jegenye fölött szállok,

mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak!

Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek...

Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!

Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:

- Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!

Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet, - ottan ültek három szörnyek!

Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,

a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;

a medve így szólongatta: "Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!

Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,

jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.

Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.

Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.

Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.

Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe

Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve...

"No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!

Szaladj inkább te is erre!" - kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.

Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!"

Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.

Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,

csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban, főszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben...

Nehéz erre mit mondani...

Sajnálom Zsebi!

József Attila: KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,

amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké

éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Petőfi Sándor: JÖVENDÖLÉS

"Mondád, anyám, hogy álmainkat

Éjente festi égi kéz;

Az álom ablak, melyen által

Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpűltem

A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,

Napomnak fénye! örvendezz;

Hosszúra nyujtja élted isten,

Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant

Meleg keblén az ifjukor,

S a dal malasztos enyh a szívnek,

Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,

Lantjának adta érzetét,

S dalszárnyon a lángérzemények

Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,

Lehozta a hír csillagát,

És a költőnek, súgarából

Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;

S mit a költő a lantnak ad,

Szivének mindenik virága,

Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,

És ő a lángban martalék;

A földön őt az életfának

Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,

Sok szenvedésnek gyermeke,

S hallá, mit a szülő bus ajka

Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,

Ne vidd korán el a fiut;

Soká igérte őt éltetni

Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő-fiadnak.

Anyám, soká, örökkön él."

Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

Mécs László: A MESTEREK UTCÁJÁBAN

Megyek az utcán. Egy öreg cipész

épp műhelyének ajtajában áll,

s egész lényemből, mint egy műítész

csak a cipőmet nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere

azt vallja, hogy az embert a ruha

teszi s vizsgálgat válltól lefele,

civilruhámat nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,

víg szarkafészek-vágyú tincseim

táncát szemléli és sem agyvelőt,

se hírt nem véve számba, mosolyog.

A két orcámon egyhe pír remeg:

igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon

kikönyököl a szívek mestere,

Isten szemével ember-alakom

átröntgenezve csöndbe mosolyog.

Egész külsőm-belsőm beléremeg:

Mester, milyennek látod szívemet?

TANULJ!!

Tanuld meg a víztől követni utadat,

Tanuld meg a tűztől: mindenből hamu marad,

Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,

Tanulj a sziklától megállni helyeden,

Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,

Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:

Hogyan kell életedet leélni csendesen.

Tanulj meg tőlük, hisz mindenik testvéred:

Hogy kell szépen élni, és szépen halni meg.

Tanulj a féregtől: semmi sem fölösleg,

Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.

Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,

Tanuld a folyotól: utadról ne térj el.

Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,

Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni,

Tanulj négy évszaktól ismerni az időt,

Tanuld a csillagoktól, hogy az Égben erőd!

Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy zenélj,

Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.

Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,

Nézd meg, milyen terhet cipel a hangya.

Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,

Tanulj kismadártól: szabadon repülgess,

Tanulj a báránytól: legyél szelid mint ő,

Mindentől tanuljál, mert minden veszendő!

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,

mikor meztelen az ág?

Eldobtátok a nyári zöld

s az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,

ez aztán a furcsaság:

Hideg télben levetkőztök,

nyáron viseltek ruhát.

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Sík Sándor

Bujdosik az árva madár,

Egyik ágról másikra száll.

Hát az olyan árva, mint én,

Hogyne bujdokolna szegény.

Bujdosik az árva madár,

Egyik ágról másikra száll.

Könnyű neki messze szállni:

Vele mennek fiókái.

Nem hagy itt mást: őszi szelet,

Fagyos esőt, zúzos telet,

Üres fészket, üres tájat,

Semmi, ami visszafájhat.

Jaj, nem is az a legárvább,

Akit nem siratnak árvák,

Nincsen, aki elkísérje,

Nincsen, aki visszakérje.

De akinek útra kelve

Itt marad a fele lelke

Fészekülő pulyáinál,

Azt sirasd meg, árva madár.

Áprily Lajos:

IMÁDKOZOM: LEGYEK VIDÁM

Én Istenem, legyek vidám,

hogy házamat vidítni tudjam.

Mosolyogjak, ha bántanak

és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem

bánkódni gondon és hiányon.

Legyen szelíd vasárnapom,

ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,

ma minden gondot tűzre vessek.

Nyujtsam ki kincstelen kezem

s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,

a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el:

panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,

ujjongjon újra puszta lelkem,

mint rég, mikor falum felett

az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,

víg fecskeszó bolond viharban,

tudatlan gyermekhang legyek

a jajgató világzavarban.

Ady Endre: Sírni, sírni, sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra

Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,

Csöngettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek

Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,

Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,

Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,

Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által

Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva

Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen

Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat mellet verve,

Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva

Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyűt, írni

És sírni, sírni, sírni, sírni.

Kosztolányi Dezső

LÁSD KISFIAM, EZT MIND NEKED ADOM MOST

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,

legyen tiéd örökre az egész.

Vedd a telet és a nyarat, a lombost,

itt van neked az epe és a méz.

Ez itt a keserű s ez itt az édes,

ez a fekete és ez a fehér,

ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,

ez itt a méreg és ez a kenyér.

Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,

ölelni lágyan és birkózni kart,

és harcot is, hogy harcolj csakazértis,

a rózsa mellett ott legyen a kard.

Van még néhány elhányt és csonka holmi,

egy kis verőfény és egy-két kacaj,

viaskodó kedv, várat ostromolni,

és végezetre egy nagy, tompa jaj.

Iker ajándékot veszel örökbe,

oly ember-ízű és oly felemás,

de ember adta, nem telt néki többre,

eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

Sötéten nyújtom ezeket tenéked,

s koldus apád most tétovázva áll,

mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,

és a baljában ott van a halál.

M. Feesche

KŐ AZ ÚTON

Gondolod, kerül életed útjába

Egyetlen gátló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,

Se, hogy lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

Hogy Te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el

Beszélni róla Isteneddel.

őt kérdezd meg, milyen üzenetet

Küld azzal az akadállyal Neked?

S, ha lelked Istennel találkozott,

Utadba minden kő áldást hozott.

Szilágyi Domokos:

Most...

Most, amikor éjfélekig

kell dolgozom gönyedt-hajolva,

hogy nincsen percnyi pihenés:

most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem

szavak olvadt érceit issza:

most van szükségem nagyon

simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem

törött szárnyú madárként rebben:

most kell, ha csak egy percre is,

hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat

enyhítse egy-egy pillanat;

hisz ezerévnyi pihenést ad

mosolyod, kezed és szavad...

Dsida Jenő

Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog,

s olykor arcomra tűz,

arcomra, mely fakó

s elmúlt évekbe néz.

Fényes volt, mint a csillag,

forró volt, mint a tűz,

fehér volt, mint a hó,

s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,

de már nem bánt, nem űz,

enyhén simogató,

mint hűs, testvéri kéz.

Lehullott, mint a csillag,

elhamvadt, mint a tűz,

elolvadt, mint a hó,

s megromlott, mint a méz.