Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Petőfi Sándor

LENNÉK ÉN FOLYÓVIZ...

Lennék én folyóvíz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos utját

Sziklák között járja...

De csak úgy, ha szeretőm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harcot kiállanám...

De csak úgy, ha szeretőm

Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.

Lennék váromladék

A hegy legtetején,

Bús pusztulásomat

Venném csak könnyedén...

De csak úgy, ha szeretőm

Ott a repkény volna,

Elnyuló zöld karjaival

Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe' lenn,

Eső-vágta sebbel

Szalmafödelemen...

De csak úgy, ha szeretőm

Bennem a tűz volna,

Tűzhelyemen lassacskán, de

Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló...

De csak úgy, ha szeretőm

Az alkonyat volna,

Búshalovány arcom körül

Pirosan ragyogna.

Szalonta, 1847. június 1-10.

Nyako Zita :Csak szavakkal

Mit kezdjek a szavakkal?

Szavakkal szeretni nem lehet

szavakkal nem fejezheted ki,

hogy szeretsz és szeretlek.

Csak szavakkal nem hiszem,

szavakból volt már épp elég,

mégis könnyezve feledtünk,

minden szép szót, szerelmes esküvést.

Mit kezdjek a szavakkal?

Szavakkal szeretni nem lehet.

Hát szavakkal szeret-e egy anya,

szavakkal óv-e egy gyermeket?

Csak szavakkal szereti gyermekét?

Szavakkal takargatja be?

Szavakkal nem alszik éjjel,

ha beteg lesz gyermeke?

Szavakkal védi-e hidegtől,

esőtől, hótól, széltől?

Szavakkal őrzi-e álmát?

Szavakkal fél-e a sötéttől?

Szavakkal nem alszik éjjel,

Figyelve ffice:smarttags" />lace w:st="on">mindenlace> szusszanást?

S elalvás előtt még utolszor,

néma szavakkal mormol egy imát.

Szavakkal sír-e ágya fölött,

ha rázza kis testét a láz?

Szavakkal hal meg tán a lelke,

ha szorítja bús szívét a gyász?

Vagy szavakkal nyílnak-e virágok,

melyek színt hoznak tavasszal?

Szavakkal ragyog fenn a nap,

Mikor harmatcseppel jő a hajnal?

Latod? Szavakkal nem lehet szeretni,

szavakkal semmit sem érek.

Akarjunk szívünkből szeretni,

és szavak sem kellenek.

Ne mondd, hogy szeretsz,

ne mondd azt: "szeretlek" soha,

csak őrizzél engem a szívedben,

és érezzem, ha az élet mostoha.

Réthy László

Az anyanyelv.

Az emberek, ha járnak-kelnek,

Hallanak mindenféle nyelvet:

- Egyik csicsergő, fülbemászó.

Ez komoly, az meg fennhéjázó;

Egyik mintha nehézkes lenne,

Mintha rithmus sem volna benne;

Ebben túl sok a mássalhangzó,

Abban meg lágyan hangzik a szó:

De bármiféle, valamennyi

Jót, szépet egyaránt fejez ki.

Melyik hát a sok közt a legszebb?

Nincs aki erre megfelelhet...

Minden nyelv szép, hisz jó anyácskánk

Csókjával hagyta nyelvünket ránk:

A lelke szólt a bölcsődalba,

S sírig azt halljuk - ébren-alva.

Sirasson meg

Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem.

Szép út állt előttem, de nem azt követtem;

Nem adok, nem hajtok semmit a világra,

Bolond célok után rohanok zihálva,

Bolond célok után álmodozva, balgán -

Így beszélnek rólam minden utca sarkán,

- Édes anyám, lelkem,

Sirasson meg engem.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,

Azok tettek azzá, akiket szerettem.

Üres lett a szivem, üres lett utánok,

Betöltötték kínzó, messze űző álmok.

Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,

Egy mámoros álom lett nékem az élet,

- Édes anyám, lelkem,

Sirasson meg engem.

Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,

Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,

Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,

Én pedig rohanok balga küzdelembe

Diadalt aratni. Milyen dőre álom,

Pedig hozzá kötve életem, halálom!

- Édes anyám, lelkem,

Sirasson meg engem.

Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;

De ha harcba szólít szívem minden vágya,

Mit tehetek róla? Tán az örök végzet

Rótta rám e kínos, bús kötelességet

S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,

Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon,

- Édes anyám, lelkem,

Sirasson meg engem.

Eladtam már magam, nem magamnak élek,

Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,

Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom,

Szívemet keresem, amíg megtalálom,

Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,

Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre,

- Édes anyám, lelkem,

Sirasson meg engem.

Ady Endre

Wass Albert

Magányos magyar fa

Ha arra tévedsz egyszer,

ahol én születtem,

és kopár hegytetőn

meglátsz egy görcsös, öreg tölgyfát,

magányosan és dacos-konokul állni,

szembenézve viharral, faggyal, záporesővel

suttogj el egy csöndes magyar imádságot.

Én vagyok az.

Állok magányosan.

Az erdőt kiirtották körülöttem

élelmes idegenek.

Magamban vagyok

Fiaim elhagytak,

unokáim idegen nyelven mondanak imát,

ha mondanak még

s nem csak rikoltoznak

egy céda élet céltalan sodrában.

Hűséges hozzám holló és bagoly.

Éjszakánként denevér látogat.

S ha egy vak vihar

kidönt egy bús napon:

ne sirass meg! Nem érdemes.

Ha elmegyek, eltávozom,

s gondozni többé nem tudom:

Ki eteti meg bús kutyámat?

Ki simogatja hű macskámat

Ki ügyel majd otthonomra

Virágokra? Madarakra?

De tudom: ha majd fáradt kezem

Isten kezébe leteszem:

Ő elgondoz kutyát, macskát

madarat és virágocskát.

Megtesz mindent, mit tenni kell,

s nem lesz mögöttem üres hely,

megtesz mindent, amit lehet

az örök isteni szeretet.

Mit ér a könny s mit ér az ember,

ha úgyis meg kell halni egyszer,

s elvész a szó és nem marad

csak egy tenyérnyi hely a föld alatt,

rothadó hús, szétfoszló csont

Voltam. Éltem. Meghaltam. Pont.

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon,

görcsös, kiszáradt, hajlott hátú cserfa,

utolsó magyar fa Erdély véres földjén,

ott áll még ma is, csatázik a viharral,

míg lassacskán lerágja az idő...

Magányos magyar fa bús erdélyi dombon:

megszakad érted a szívem...

Wass Albert:

Őszi hangulat

Szívem, ha majd a vándor-útra lépve

utánad nyújt'nám árva-két kezem:

a hosszú útra eljönnél velem?

Amerre én megyek,

a róna arra nem dalolva vár:

ott már az ősz varázsa megjelent,

és a kacagást letarolta már.

Mert ott az út köd-óceánba vész,

s eretnek-váddal vár a Golgotán,

s ki arra tér: végső szív-dobbanásig

tűz bélyeget visel a homlokán.

S vajjon, ha egyszer hajt a Sorsom:

harcolni vérvirágos tengeren,

szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem?

S vajjon, ha majd megismered az útat,

s döbbenve látod: mennyi, mennyi vész;

útatlan végtelenbe elkísérsz?

Konc Zsuzsa:Ha én rózsa volnék

Ha én rózsa volnék, nemcsak egyszer nyílnék,

Minden évben négyszer virágba borulnék,

Nyílnék a fiúnak, nyílnék én a lánynak,

Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak.

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék,

Akárhonnan jönne, bárkit beengednék,

Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött,

Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék,

Hogy az egész világ láthatóvá váljék,

Megértő szemekkel átnéznének rajtam,

Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam.

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék,

Minden áldott este fényben megfürödnék,

És ha engem egyszer lánckerék taposna,

Alattam a föld is sírva beomolna.

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,

Mindenféle szélnek haragosa volnék,

Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,

S nem lennék játéka mindenféle szélnek.

Wass Albert: Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait, S a zöld erdőkön napsugár ragyog, Felébrednek a nedves pázsiton Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára Fehéren hull ezer csillagvirág, Felette lágyan elsusog a szellő, S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó Ezüst sugártól tündökölt az ég, Reggel is sokáig oltogatta Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol Egy sápadt fényű testvér csillagot... De elvesztette... s keserves bánatában A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra, S a földre hullva többé nem ragyog... A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok, S én egy olyan hulló csillag vagyok, Ezer darabra tépve

lelkemet Keresem azt a testvér csillagot...

(Ifjú Erdély, 1925)

Molnár Ferenc / Nagy mesemondónk/

Vers: Félek

Félek az igaztól, hisz az álom oly szép

Félek, hogy a kezdet után gyorsan jő a vég

Félek, hogy látom milyen úton megyünk

S félek attól is, mi áll majd ellenünk.

Látom azt, amit te nem is érzel

Látom, hogy nemsokára magadtól elvérzel

Megölöd magad, megfojt majd a bánat.

Félek, hogy ez majd nekem is fájhat.

Félek azoktól, kik elnyomottak voltak,

Hisz jönnek ők, és mindent elnyomnak

Reszketek a vágytól, mely nem teljesülhet be

Félek hogy az időnek túl hamar lesz vége.

A zenét hallgatva félek megsüketülök,

S félek mi lesz ha tolószékben ülök.

Nézem a szivárványt, s félek, hgy vak leszek,

S mi lesz ha egyszer nem tudom mit tegyek.

Úgy látom, az életből kihúnyt a kultúra

A tudás csak a fellengzés, nagyzolás alapja.

Félek attól mi lesz akkor, ha jönnek a bolondok,

S megverik a másikat, csak mert jót mondott.

De ez már itt van, eljött, látjuk, értjük

S hiába olvasod ezt, nem teszel semmit értük

Valahol messze lágy dal szólal fel

Félek, hogy tényleg a legnagyobb állat az ember.

Ha nem így van nyugtass, nyugtasd meg a lelkem

Ne azzal büntess, hogy meggyalázol engem.

Büntetésed kín, pedig érted szólok

S szólni is fogok, míg nem szólnak a gongok.

Fogd a kezem!

Visszahoz egy régi percet

Megidéz a fényképed.

Míg csak élek,

Hiányollak téged

Amikor hívlak senki nem felel,

S míg élek...

Nem lesz másként,

Csak egy vers mely sír a szélben.

Hová múlt el a sok álom?

Hova lett a sok boldogság?

S reggel az ébredésnél,

Mért nem fogod a kezem?

A régi vers mi boldogság volt,

És jön az éjjel, s távol vagy tőlem,

Az álmok már csak foszlányok,

Itt ez a régi vers, és te már nem vagy velem.

Miért nem fogod már a kezem,

Mint régen,

Mennyi év múlik még el?

Hogy újra kezdjem?

Én csak egy elfelejtett

Álom vagyok már,

S már nem fogod a kezem.

Hiányzol nekem!

Balázs Éva Gabriella

Őri istván:

Félelem

Egyszer csak elkezdett fázni a Nyár

sapkát vett gyorsan, sálat tett a nyakába

nagykabátba bújt és meleg csizmába

majd kutatva körül nézett:

"Mi történt?

ki jött, ki hozott hideget

sötét didergést, pengő jeget?"

a Nyár nem látott senkit

mégis fázott

szorosabbra húzta magán a kabátot

pedig a levegő illatos volt

virágok nyíltak mindenütt

a fák lombjain átsütött

a meleg nyári nap...

s akkor észrevette

hogy csend van körös-körül

mozdulatlanság

a szél nem énekel

a patak vize megdermedt

két csobbanás között

a tücskök és a madarak

elmentek messzire...

a Nyár kétségbeesve körülnézett

kereste a hangot

a mozgást

a dalt

az Életet

körbefutott a világban

bejárt eget s földet

mindenkit megkérdezett

akivel útközben találkozott:

"Mi történt?

Miért mozdulatlan minden?

Miért fázom?"

A kérdezettek

csak a vállukat vonogatták

s még szorosabbra húzták

magukon a bundát

mert ők is fáztak

s a Nyár csak ment

hét világon át

majd lassan elfáradt

útközben elhagyta a remény

a világ végén

egy zöldellő réten leült

beburkolta magát a kabátjába

és elaludt...

a fákról lassanként

elkezdtek hullni

az első megsárgult levelek...

Mosoly.

Adj hálát reggel az ébredő világnak,

- örökbe kaptál egy újabb szép napot.

Engedd az érzést áradni szívedben,

szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod.

Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak

hálával teli, reggeli éneke.

Engedd a nap tiszta fényét szobádba,

s ne kérdezd, ember nélküle élhet-e?

Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,

a mosoly arcodon, ékszered legyen.

Tükrödön csillog szemed ragyogása,

hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!

S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,

s érezd a lelked, magasabbra emel.

Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,

mert aki rád néz ennyit megérdemel.

Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,

- jó érzésed csak fokozódni fog -

a szeretet ilyen, apró kis sugára

teheti szebbé a hétköznapot.

Ezt a napokban kaptam,szerintem nagyon aranyos!

Te vagy az, ki kézen fogva vezet az érzések útjain

Te vagy az, ki szivárványt mutat, lelkem mély kútjain,

Te vagy az, kinek szívét, szívembe fogadnám,

Te vagy az, kiért szabad létemet szívesen feladnám.

Te vagy az, kinek szerelmét régóta kívánom,

Te vagy az, kiért időmet, ha hosszú is, kivárom,

Te vagy az, ki most a mindent jelenti nekem,

Te vagy az, kiért, ha kell oda`adnám életem.

Szép mint te

Álomszép mosolyod,szemed szexi

Szeretnélek megismerni!

Wass Albert:

Tóparton

Titkolódzó, égszínkék habokban

ezüst naszádon úszott át a hold...

S a nyári éjnek mystikus fátylában

remegve játszott száz piciny kobold.

Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,

egy tündér-ország rezgő fátyola...

Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,

mint vártemplomban búgó orgona...

Egy vén daru vonult a tó felett,

ő zengte el búsan panasz-dalát,

s a csillaghulló nyári éjjelen

fáradt szívem itt megnyugvást talált...

A daru elment... s egy pillanat alatt

zokogni kezdett sok piciny kobold...

A titkolódzó, égszínkék habokban

ezüst naszád úszott át: a hold.

Wass Albert

A vers

Nem úgy fakad a vers,

ahogy Ti gondoljátok,

nagy véres harcok árán,

bús, könnyes csókok árán:

nem úgy fakad a vers.

A vers csak születik,

mint ahogyan születik a szél.

Vagy a virág.

Vagy a falevél.

Szellő a vers,

s én azt hiszem,

a Végtelen küldi vele nekünk

Világ-virágok bűvös illatát,

s amint szívünkön lopva illan át

lepergeti az érzés-szirmokat.

(Alkony felé

egymásnak furcsa kékes titkokat

hegyek üzennek így.)

Mikor a vers fakad,

egy pillanatra minden más megáll.

Csak alig-alig dobban a szívünk,

mint patak, akit a tél mederbe zár.

Egy pillanat...

s a lelkünkön lábujjhegyen megy át

egy messziről jött csöndes idegen.

Tavaszi szél oson át néha így

az alvó ligeten.

/lehet,hogy már felraktam,de nagyon szeretem/

ez az egyik kedvenc versem, bár nem vagyok az a "depis" alkat, valahogy mégis...

Dsida Jenő: Az utolsó miatyánk

Parányi pirula.

Itt a lámpaoltás.

Miatyánk ki vagy a mennyekben!

Megint egy sikoltás.

Aludni, aludni,

csend, nyugalom, béke.

Szenteltessék meg a Te neved!

Lesz-e ennek vége?

Magas bácsi sóhajt,

aki meghal, jól jár.

Jöjjön el a Te országod!

Hat az altató már.

Csillagok villognak.

Hunyorogva int egy.

Legyen meg a Te akaratod!

Nekem minden mindegy.

Reményik Sándor

A Bethesda partján

"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc

esztendőtől fogva való betegségben

fekszik vala."

János ev. V:5

Harmincnyolc esztendeig volt beteg...

Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,

Ó, csigalassan kúszó nappalok,

Ó, végevárhatatlan éjjelek!

Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,

Ó, tehetetlen kín, maró csömör,

Ó, nagy alkalmak örökre múlása,

Kis, édes percek tovasuhanása

Hasztalanul, megfoghatatlanul, -

Hiába termett datolyát a pálma

S hajtott ki az olajfa vigaszul.

Harmincnyolc esztendeig volt beteg,

Mindenki terhe, magának teher, -

Harmincnyolc ólomlábú év alatt

A fátum mindent elcserél-kever

A lélekben, a mély műhely-homályban.

Ez a szív kővé keményedhetett,

Túlcsordulhatott alázatosságban,

Harmincnyolc esztendeig volt beteg:

Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,

Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,

Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,

Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,

Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...

A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:

Leszállani szent, megszállott vizébe,

Mikor rájön a nagy "háborodás",

Mikor rászáll az Isten angyala,

Súlyos szárnyával sujtja a habot,

S gyöngy-buborékként a titkos mélyből

Fakadnak a megmentő balzsamok.

A Tó... közel volt, s mégis messze volt,

Elérhetetlen, mint a csillagok.

A többiek mégis csak lejutottak,

Lejutottak a bénák, a vakok

Valaki vitte, támogatta őket,

Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,

S ki soká tűrt, sokáig vérezett,

Egyszer mégis elsőnek érkezett.

Csak ő, csak ő nem érkezett oda...

Nem volt, ki támogassa, levigye,

Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,

Oly bűnös élő-halott teteme,

Hogy ember-erő el nem bírta többé.

Elmúlt megint a szent háborodás,

A nagy alkalom, a boldog varázs,

Elszállt megint az Isten angyala.

A halott öröm utolsó leánya:

A halványzöld fürtű tündér-remény,

Az is a világ végére szökött.

Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul

A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.