Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Így lettem szívtelen
Sosem akartatok mást csak a testemet!
Hát adtam!S ti marcangoltatok,téptetek!
Minden kósza,mocskos vágyatoknak engedtem
S ti nem kérdeztétek soha,mire van szükségem
Éveken át jöttetek-mentetek,szívtátok véremet
Nem érdekelt titeket,hogy gyilkoljátok lelkemet
Hű rabszolgaként megtettem mit parancsoltatok
Szavaitokkal mégis mindig megostoroztatok
Sötét,hideg veremben rabláncra vertetek
Mindent elvettetek,de sohasem kértetek
Hiába küzdöttem,hogy akarjatok ENGEM
Tőletek mindig mély sebet kapott szívem
S egy napon sivár lettem,néma,kietlen
Miattatok lettem egy életre ilyen SZÍVTELEN....
Vajda János: NAPIREND
A nap legszebb része bizonnyal a reggel,
Régi mondás, hogy ki korán kel, kincset lel.
De hogy ember ezt a szabályt követhesse,
Szükséges, hogy jókor feküdjék le este.
Éjfél előtt egy-egy jó órai álom
Bizony majd annyi, mint éjfél után három.
Hogy pedig alvásból mennyi elegendő,
Az életkor szerint különböztetendő.
Legtöbbre van szükség az élet két végén,
A csecsemő-korban, meg ha az ember vén.
Mikor "még" nincsen, vagy "már" fogy az ereje,
Rászorul, hogy hosszú álommal nevelje.
A természet ezt is maga megmutatja,
Legkevesebbet alszik a déli nyár napja.
Télen, mikor fénye, ereje halványul,
Alig bír megválni a nagy éjszakától.
Azt tartotta már a hajdani bölcs Róma,
Aludni hét órát elegendő volna.
Nyolc óra hosszáig hevernek a restek,
Kilenc óra való csak tunya nemesnek.
Délelőtti idő minden perce drága,
Testi - de kiváltképp észbeli munkára.
Az ember ilyenkor leginkább alkalmas,
Mikor még el nem kezd munkálkodni a has.
Nem jó kora reggel mindjárt sokat enni,
De az is árt, ha nincs a gyomorban semmi.
Egyél, ha éhes vagy, de sohase sokat,
Találd el mindenben a bölcs középutat.
Ebéd után magad ne szoktasd álomra,
E szokás rabságát hagyd a késő korra.
Könnyedebb mozgásban telhet egy fél óra,
Azután indulhatsz erősebb dologra.
A vacsora legyen könnyebb, mint az ebéd,
És a lefekvésnél pár órával elébb.
A szegény embernek nem való tivornya,
Jó munkára való erejét megrontja.
Arany János
CSALÁDI KÖR
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."
Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.
"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
(1851 ápr. 10)
Arany János
LETÉSZEM A LANTOT
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
(1850. márc. 19.)
Homokba írtam kedvesem nevét
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
Szabó Lőrinc fordítása
Dsida Jenő: Tündérmenet
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt
Harcos Katalin
Halhatatlanságunk
Mondd, álmaimban mért kísértesz?
Szédítő szavakkal mit ígérhetsz?
Óvj, ölelj, - ejtsen rabul a vágyad,
s én megnyitom előtted lenge ruhámat…
Vágyak férkőztek éjjelembe,
s pőrén, öleléseddel befedve,
sikoltozós gyönyörökre vágyom
ringó, szerelmes nyoszolyádon.
Vállaidon könyököl az élet.
Puttonyában csalóka remények:
múlt, jelen s jövő együtt kucorog,
mint éjszakában hunyorgó csillagok.
Ott incselkednek hiábavaló álmok,
s együtt megélt léha boldogságok.
Borulj fölém, mint bársony sötét,
s legyek neked én hívó messzeség!
Légy hegycsúcs, s én lágy völgyed leszek!
Légy folyó, és partjaid közt elveszek.
Légy Nap, és Holdad leszek én,
hogy világítsak létünk bús éjjelén.
Érintésed legyen esti fuvalom,
amely tétován játszik ágyékomon,
míg én számodra legyek förgeteg,
minek tüzében tested megremeg.
Légy életem! Értelme napjaimnak!
Leszek halálod, hogy veled maradjak,
tiéd legyek még ott is, akkor is,
ha köröttünk már minden más hamis.
Szívedbe, testedbe titkon rejtezek.
Légy lelkem, s én szintúgy lelked leszek!
Beléd olvadok, hogy egyek legyünk…
így válik halhatatlanná az életünk.
Véghelyi Balázs
Amikor
Amikor nevetve elpirulsz,
kezeid mögé el is bújsz,
amikor hallom a hangodat,
arcod igézi arcomat,
s amikor kezedet foghatom,
átölel gyengéd oltalom.
Amikor az utcán velem jársz,
ablak-szemekkel minden ház
ránk tekint, fürkész kíváncsian,
pedig járnak még annyian
az utcákon és a tereken...
Nyílik bennünk a szerelem.
Szőke hajadba ha nap ragyog,
lesnek téged az angyalok.
Gámentzy Eduárd: Nyiss ajtót!
Tetovált mosolyod mögé bújsz,
S hogy ne ismerjen senki rád,
Kifested magad az álmaiddal.
Lelked mélyén üres szobád
Magányát hordozod riadtan.
Ahogy a fák az alkonyatban,
Tűnnél el láthatatlanul.
Nem hiszel nekem, de rád találok!
Kimondva, kimondatlanul,
Szavaim érthetővé válnak,
Lesznek mondatok, verssorok.
-Suttogok neked,... s ha hallanád
Nyiss ajtót!... -Én kopogtatok.
Gámentzy Eduárd: Legyél te!
Legyél te sóhaj...
S én vigasz...!
Vagy görcsbe rándult... torz grimasz!
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz...
Legyél te mosoly,
Én a könny...!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!
Legyél te gyertya...
Én a tűz...!
Kit olthatatlan vágya űz...
Két végén égő... szörnyű... tánc...
- Kegyetlen... gyönyörű románc...
Gámentzy Eduárd: Vers Neked
Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.
Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!
- Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
- Ha nem akarsz is hozzám érsz!
Karáth Anita: Küldetés
Mid legyek mondd,
kedvesem, szépem?
Csillagod tán
fent az ében égen?
Vagy szó legyek, édes
ajkadat ékítő?
Vágy netán?
Ágyékodban rejtőző?
...vagy legyek csak nő,
csak mosolygó alma,
hogy tiéd lehessen
testem fele királysága,
de koronáját sem
adhatom egészen.
Mid lehetnék tán,
ha nem célod,
melyet földön-égen
keresni, kutatni születtél?
Pintér Zoltán - Lovam hátán
Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok,
Nesszenések madárdallam
Ág reccsen a friss avarban,
Lovam ugrik elszalad
Elröpít egy perc alatt,
Vágtass vágtass sebesen
Repíts át a kék égen,
Sörényedbe kapaszkodva
Ráugrunk a csillagokra,
Nyereg nélkül szőrén ülök
Úgy pörög, hogy elszédülök,
Felhők között nem is látom
Hová viszel jó barátom,
Napkorong az úti cél
Oda engem ne vigyél,
Megéget az minket nyomban
És az álom lángra lobban,
Menjünk inkább le a Földre
Harmatos friss legelőre,
Fűbe fekszem álmodom
Enyém vagy szép táltosom.
szia!
ez a vers nagyon szép. érdekes, hogy idáig, amiket olvastam Wass Alberttől, minden verse nagyon tetszett.
Wass Albert - Őszi hangulat
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.
Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmulás.
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.
Bogdán András : Álmodó
Amikor lehunyod két csillag-szemed
Amikor párnádra hajtod a fejed
Amikor gondod a holnapra hagyod
Amikor álmodsz - én Veled vagyok.
Amikor lépted rossz útra téved
Amikor sorsod nehéznek érzed
Amikor egyedül maradtál végleg
Amikor nincs más - vezetlek Téged.
Amikor sírnál - de elfogyott könnyed
Amikor érzed - a szavak is ölnek
Amikor a sötét elnyelne Téged
Amikor fény kell - én gyújtok Néked.
Amikor könnyed patakként árad
Amikor örök vendég a bánat
Amikor felhők ültek a szemedre
Amikor sírsz - mosolyogj szemembe…
Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon
Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson
Amikor eljön a halál érted
Akkor élni én hívlak Téged…
Álmodj patakot, virágzó rétet
Ozet, pacsirtát, fürge menyétet
Álmodj napot, szellőt - fényeket
Csillagok vándora - élj életet…
Kovács Ákos - Pygmalyon dala
megírom neked a versemet
szoborrá magamban
így növesztelek
reggelre kelve
lerontalak újra
szűz ujjaim közt
te vagy most a gyurma
rézből agyagból
sosem volt magamból
az öncsalás csontjain
felépítelek
halhatatlan és magasztos leszel
mint barbár faragta
kontár műremek
magamon nevetve
hitetlen nézlek
tisztának látlak
mint zsuzsannát a vének
márvány szemedem valódi könny
hogy megőrjítettél
most megköszönöm
Füst Milán
ESTE VAN
Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomul, -
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, -
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz!
Álmomban álmodtam
Reggel, mikor felébredek keresem az álmom,
de bármerre is nézek, sehol sem találom.
Szemembe könny szökik, fáj a valóság,
nem fogom már látni, tudom, ez az igazság.
Gyönyörű álom volt nem fogom feledni,
eszembe juttatta, hogy tanultam meg szeretni.
Könnyeim letörölve felkelek az ágyról,
felveszek egyet gyönyörű ruhámból,
így kezdem a napot, s csukom az ajtót,
lábamra felveszek egy könnyű kis papucsot,
csinálok egy szendvicset, s megeszem lassan,
mindent úgy teszek ahogyan álmomban.
Nyílik a szobaajtó bemegyek csendben,
az ágyon édesen alszik a kedvesem.
Mellé bújok, homlokon csókolom,
szeretlek szerelmem, fülébe suttogom.
Felébred és átkarol, megcsókolja számat,
gyengéden körül öleli a derekamat,
s ekkor összerezzenek, és ébredezni kezdek,
egy álom volt az egész, mégis mindenre emlékezek.
/ism./
"mi minden voltál már nekem édes hazám,
de most érzem csak,hogy mi is voltál igazán.
hogy nincs hely számomra kívüled,s mi börtönnek látszott,szabadság tornya lett.
Most érzem,hogy sorsom hazámnak sorsa,mint fához a levél,hulltomig kapcsolva.
Mert nem madár vagyok,hanem csak falevél,
melynek ha fája kidől,sokáig ő sem él"
Somlyó Zoltán: Álmok szőnyegén
Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...