Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,

akárcsak én itt, most rád gondolok

s akárki vagy, versekkel ünnepellek.

Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő

az életek, a szívek alkuján.

És néha ő, a magányos ődöngő

kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon

mit úgy szorítanék, egy kézre vágyom,

az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra

s mondd, ki lehet, ki e verset írta,

ki az a testvér és neki mi fáj?

A csodaszarvas

Ükös ükünk, ősök őse,

ázsiai puszták hőse,

vágyat nevelt csodavadra,

szarvast űzött napnyugatra.

Űztön űzte kis sereggel,

éjten éjjel, reges reggel,

át az éren, át az áron,

fegyveres népű határon.

Csodaállat, csak elillant,

lombokon át, ha megcsillant.

Csak a nyomát hagyta minden

füves földön, fájó szívben.

Az az előd nem volt boldog.

Nem boldogok az utódok.

Az ős haza odaveszett,

de a vágy nem emlékezet.

Hejh magyarok, hajh szegények,

hova űzni azt a gímet?

Aki hajtja, belepusztul

asszonyostul, csapatostul.

Az is, aki látta, végre,

hagyja immár békességbe.

Tisza mellett, Duna mellett,

az a szarvas itt legelget.

Ázsiai nehéz szaga

ázott pusztán füstöl tova

s aranyszőre, mikor illan,

gyári füstön általcsillan.

Kortyolgat az ég tavából,

villó aggancsa világol -

ága-boga tükörképe

csillagvilág mindensége.

1933. júl. [?]

persze. és örülök, hogy tetszik.

köszönöm.

Nagyon-nagyon szép!!!

Elvihetem a naplómba???

:))) :)))

Ady Endre:

A fehér lótuszok

Vén, bűnös, mély lelkemből néha

Csodálatos forróság buzog,

Mint bús mátkák éjjel sirt könnye

S ime kinyilnak hirtelen

Csúf tükrén a fehér lótuszok.

Mese-madarak arany-szárnnyal

Verik meg a tajtékos vizet

S én érzem, hogy lelkem virágzik,

Hogy nagy, szamár gyermek vagyok,

Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

Láp-lelkem mintha kristály volna

Naiv, szép gyermek-mesék hona

Kacsa-lábon forgó kastéllyal

És benne minden hófehér,

Tündér-varázs, édes babona.

Fehér gondolatok, virágok

Terülnek el. A sáros habok

Mintha olvadt ezüst lennének

S én pedig forrón, lihegőn

Áldott, szent, tiszta élet vagyok.

Fehér lótuszok tündökölve

Hajbókolnak a nyári Hold előtt.

Ilyenkor alkony van s fürödnek

Lelkemben a pillanatok,

Szépségek, tervek, fény-testü nők.

S végigborzol egy utca-szélvész

S én mindent megint látok, tudok.

Csikorog a láp fagyos mélye,

Voltak és ismét nincsenek

Virágim, a fehér lótuszok.

Áldott Ünnep ...

*

Áldott Ünnep Szent Karácsony csakhogy itt vagy újra,

Te vagy a mi gyógyulásunk, üdvösségünk útja.

Mindenünk vagy, nálad nélkül, mi semmit sem érünk,

Boldogságot, Békességet csak Te adsz minékünk.

Földi nehéz életünkért hitet adsz cserébe,

s angyalaid fehér szárnya visz a magas Égbe.

Óh mi édes ünnepünk, te szelíd szép karácsony,

úgy borulj ránk, hogy szívében minden ember Áldjon.

Angyalcsillag...

*

Angyalcsillag fönn az Égről ragyogóan tündököl,

Egyszerűen, tiszta fényben, Szeretettel üdvözöl.

Sugarai melengetik, Éltetik a Szíveket,

Kis szikrái feltöltik a legyengülő Lelkeket.

Életünknek kicsiny kincse, sokat érő kulcsaink,

Érzéseink, forró vágyak, céltudatos álmaink.

Szívünk dala egyet akar ? Tiszta, Békés Életet,

Zengjük együtt ? Szép az Élet, átölel a Szeretet!

Áldás szálljon Mindenkire, kicsikre és nagyokra,

Éljünk együtt Egészségben, Szeretetben ragyogva.

Tisztelettel, alázattal adjunk hálát mindenért,

Köszönettel mondjunk Fohászt, minden egyes Életért.

Nap és Hold is egyet akar, Föld az Ég a csillagok,

Felzendül a Szférák dala, oly csodás szép dallamok.

Angyaloknak sokasága, lágyan csendült éneke,

Közeledve, egyre jobban hallatszik a szép zene.

Angyalcsillag fönn az Égről ragyogóan tündököl,

Egyszerűen, tiszta fényben, Szeretettel üdvözöl.

Sugarai melengetik, Éltetik a Szíveket,

Kis szikrái feltöltik a legyengülő Lelkeket.

Ez nem vers.............................

Egy gyermek kérése

Ne vegyél nekem olyan dolgokat, amelyekre Te hiába vágytál!

Ne érezz bűntudatot, ha nem tudsz megadni mindent nekem amire fáj a fogam.

Néha csak azért kérek valamit, hogy lássam hol a határ!

ADD NEKEM AZ IDŐDET!

Kérdezd meg, mi történt az iskolában!

Beszélgess velem arról, hogy mit gondolok!

Érdeklődj afelől, hogy oldom meg a feladataimat!

Bátoríts választásaimban! Dicsérj meg ha megérdemlem! Terelj jó útra, ha tévedtem!

Higgy nekem, bízz bennem!

Irányításoddal jó utat fogok választani. Ha magam mellett tudlak, nem fogok letérni a helyes ösvényről. Magyarázd el nekem, mit kell tennem ha rossz útra tévedek! Figyelmeztess a rám leselkedő veszélyekre!

Szeress és hagyd, hogy szeresselek!

Szeress akkor is, ha rossz vagyok!

Mutasd ki a szereteted még abban az esetben is, ha nem tetszik a viselkedésem! Mondd sokszor, hogy szeretsz engem!

Erősíts meg abban a tudatban, hogy különleges vagyok és mindig szeretni fogsz engem bármi történjen is! Részed vagyok valami különleges dolog a szerelem teremtett!

Bocsáss meg nekem! Fejezd ki a megértésedet tévedéseimkor! Add értésemre, hogy mindig van esély az újrakezdésre!

Engedd meg, hogy tetteimért én vállaljam a felelősséget!

Javíts ki, mondd el ha tévedtem de sose tedd ezt mások előtt!

Kérlek sose hasonlíts másokhoz, különösen ne testvéreimhez!

Büntess ha rosszat teszek!

Ismerd meg ha jót cselekszem! Ne parancsolj nekem, kérj tőlem!

Ez összetartozásunk érzését jelenti számomra! Ha megkérsz valamire boldogan megteszem majd azt!

Bánj velem úgy mint a legjobb barátoddal!

Figyelj rám ha meg szeretnék veled beszélni valamit! Még csak gyerek vagyok, de nekem is vannak gondjaim aggodalmaim!

Tiszteld a bánatomat aggodalmamat!

Tiszteld a bánatomat fájdalmamat!

Megígérem, hogy megtanulok viselkedni, mondani fogom hogy bocsáss meg!

Kérek szépen!

Köszönöm!

Sajnálom a történteket! - szóval mindent amit elképzeltél, amikor beszélni tanítottál.

Mondani fogok majd mást is, például hogy szeretlek benneteket!

Koma verse:

karácsonyi kabátok

a

hó

kicsit

még vár

derűs most

és melenget

a sárga színű

novemberi napsugár

de közeledik a Karácsony

látszik is már a sok kabáton

vastagabbak mint ősszel voltak

lobogó szárnyaik most begomboltak

sétál a sok kabát végig az utcákon

tele van a főút és zsúfolt a sikátor

felhajtott gallérok és szembe húzott kalapok

egymásra nem néznek, most én is köztük ballagok

haza

visz

utam

Reményik Sándor:

Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

József Attila: Hazám

1

Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,

a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem

s háltak az uccán. Rám csapott,

amiből eszméltem, nyelvem

származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg

ölbecsaló anyatermészet

férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,

vagy itt töpreng az éj nagy odva

mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,

szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség,

elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,

mely, hitetlen, csodára vár,

nem elegendő, hogy kitessék:

föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó

nép gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében

mint bánja sor törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig

emeltek tönköt, gabonát,

csákányosokkal puszta tért nyit,

szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,

ki védte menthetlen honát,

mint állatot terelni értik,

hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,

mosolyognak és szavatolnak,

megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve

magával kötve mint a kéve,

sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,

acsargó habon tovatűnt,

emlékezően és okádva,

mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól

s társa, ki tudta, ily bolondtól

pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva

s mint szorongó kivándorlókra,

ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre

engedik meggyűlni a bajt

s mért nem a munkás védelmére

gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről

álmodik, nem tud kartelekről.

S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:

kuncog a krajcár: ennyiért

dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,

ki rág a paraszt kenyerén

s a summás sárgul, mint az asztag,

de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,

hátán kis batyuval, kilábol

a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,

holott a sírt, hol nyugszik atyja,

kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad -

édes Hazám, fogadj szivedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve

láncon - nekem ezt nem szabad!

Költő vagyok - szólj ügyészedre,

ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,

adj emberséget az embernek.

Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.

Hadd írjak szépet, jót - nekem

add meg boldogabb énekem!

1937. május

Szégyellem magam, hogy ilyen sokáig nem voltam, de talán megbocsátható, hiszen én voltam a Mikulás.

Mindenkit szeretettel üdvözlök, és remélem mindenki kapott legalább egy kis virgácsot is.

Heltai Jenő

Háromtól hatig

Elmentem egyszer önhöz Édes

sok sok igérgetés után

e diszkrét célra Ön kibérelt

egy kétszobás lakást Budán.

Oh nem valék szerelmes Önbe

ettől nyugodtan alhatik

de hát nem tudtam mit csinálni

háromtól hatig.

Férjem ilyenkor nincsen itthon

a magány rossz tanácsadó

átmentem többször is Budára

ez ugye megbocsátható?

Ön oly szelíden tud susogni

ez engem úgy elandalít...

A végén a babája lettem

háromtól hatig.

A nagy szerelmi virradatra

hamar borult az alkonyat

eloszlott lassankint a mámor

tűzünk lassankint lelohadt.

Ritkábban mentem át Budára

Ön is csak néha-néha hítt

ilyenkor szörnyen untuk egymást

háromtól hatig.

Ma szakítottunk, hála Isten!

Szívem dobog, szemem ragyog.

Nem kell többé Budára mennem

szabad vagyok, szabad vagyok!

Derülten nézek a jövőbe

csak egy dolog nyugtalanít

hogy mit fogok ezután csinálni

háromtól hatig.

Mi is a szerelem?

Adható, vehető vagy megtanulható? Kiharcolható vagy kizsarolható?

Elérhető mint egy tárgy? Testi kielégülés, egy fizikai szükség mechanisztikus úton való beteljesítése?

A lélek narkózisa, ami esetleg pótszerekkel vagy pótcselekedetekkel

behelyettesíthető? Nem! Egészen bizonyosan nem! A szerelem más! A

szerelem nem tulajdonlás, hanem kegyelmi érzés, amit nem a test, hanem

a lélek rezdül, vágyakozás és beteljesülés, öröm és bánat, bizakodás és

bizonytalanság, út és a láb ami lép az úton, testi közelség, ami

hátrahagyja a testet, szelídség és vadság, révület és eszmélés, odaadás

és odaadottság. Két tudat egy célért, egy egységért, egy mozdulatért,

egy simogatásért, egy összefonódásért, egy bizonytalan és mégis nagyon

biztos érzésért. Vágy, ami mindent beteljesít, szelíd révület, amit

vissza és visszakívánsz, vad őrület, ami sohasem pusztít, teljesség a

kétség egységéből. Egymásnak átnyújtott élet az életerő misztériumából,

ami nélkül félsz és fázik a lelked, mert fél vagy, a magány

várbörtönébe zárkózott magányos fenség, amit félsz feladni az

ismeretlenség kavargó szédületéért, de didergő lelked egyre inkább

rezgő késztetése hajt a mindenféle képzelgéssel felruházott bódulat

felé, mert az ismeretlen ismert is, a másik feled neked mozdulja

termékenységtáncát, és tekintetében az Univerzum mélysége és magassága

késztet az egyre. Előre féled a megtalált egység újra és újra rád

szakadó kétségét, ameddig a háromság bizonyossága semmivé nem oszlatja

meg-megújuló kétségeidet. Ekkor már tudod, hogy; megtaláltad..

(2000 sulis pályázat nyerö darabja)

Bódai-Soós Judit: Ha én lennék...

Ha én Mikulás lehetnék

minden évben kétszer jönnék,

s ha fordulnék tizenkétszer,

akkor sem jönnék elégszer,

mert az öröm, amit hozok

nagyon gyorsan elpárolog.

Olyan sok a szegény ember,

aki álmodozni sem mer,

ajándékot nekik adnék,

mindig hozzájuk szaladnék.

Elhalmoznám őket hittel,

reménnyel és szeretettel.

Békét hoznék a zsákomban,

tisztességet puttonyomban.

S ha nem bírnám már e terhet,

építenék egy nagy termet,

minden embert befogadnék,

kinek nem jutna más hajlék.

Nekik adnám a kabátom,

a süvegem és a zsákom,

s boldogsággal megpakolva,

Mikulássá alakulva

járhatnák ők a világot,

teljesítve minden álmot.

lélekrágógumi

Elindult bennem egy érzés, s

gombóc keletkezik torkomban.

Egy lenyeletlen gubacs, ami

akkor szűnik meg,

amikor átléptem a holt-pontot…

Onnan nincs vissza-út, s

az előbbi már csak a múlt!

Elindult bennem egy érzés, de

nincs nálam a térképem és

hallom, ahogy nekem

intézi szavait.

Igazak- hamisak, mint valami

tesztkérdések önmagadról,

miközben döntés-képtelen vagy!

Elindult bennem egy érzés és

nem tudom magamból kihányni…

El kell döntenem.Megemésszem, vagy

vágjam pofán és úgy szeressem!?

Mint régen a kedvenc játék mackómat?

Megindult bennem az érzés, torkomon gombóc, s

itt az idő, hogy megszüntessem!

Elrágjam és lenyeljem!…

Kosztolányi Dezső:

Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,

a kályha zúg, a hóesés sűrű;

a lámpafény aranylik a kalácson,

a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek

a percet édes szóval ütni el,

amíg a tél a megfagyott mezőket

karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba

ezüst tükörből bókol a rakott fa,

a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…

Csak a havas pusztán a néma csöndbe

sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony

Wass Albert: Karácsonyi versek II.

Elindul újra a mese!

Fényt porzik gyémánt szekere!

Minden csillag egy kereke!

Ezeregy angyal száll vele!

Jön, emberek, jön, jön az égből

Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!

Szépek és tiszták legyetek!

Súroljátok föl lelketek,

csillogtassátok kedvetek,

legyetek ujra gyermekek

hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese

már nem is egészen mese.

Belőle az Isten szeme

tekint a földre lefele.

Vigyázzatok hát emberek,

Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni

s angyalt lesve a csillagok közt

Isten szekerét megkeresni.

Ünneplőben elébe menni,

mesék tavában megferedni

s mesék tavában mélyen, mélyen

ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.

Vak gyűlölettől fekete.

Vak, mint az emberek szeme:

az égig sem látnak vele.

Pedig az égből lefele

porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,

ezeregy angyal száll vele,

az Isten maga száll vele

és csillagtükröt nyujt felénk,

mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer

Pillantsatok tiszta szemmel,

tiszta szemmel, Istenszemmel

milyen szép is minden ember!

Minden ember szépségtenger

s mint a tenger csillagszemmel

telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?

Elfordulnak fejeitek…?

Megvakultak szemeitek…?

Szépségteket, jóságtokat

nem érzitek, nem hiszitek…?

Csillaggyertyák fénye mellett

Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,

szégenyek és vakok vagytok,

ha szépek lenni nem akartok.

De még így is, szegényen is,

rútan, vakon, mégis, mégis

Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,

elindítja fényszekerét,

jó emberek játékszerét.

Milyen kár, hogy áldó kezét

nem érzitek, nem nézitek

s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,

minden embernek gondja van,

a sok angyalnak mind gondja van

s az Istennek is gondja van,

mert mindenekre gondja van.

S így múlik el a szép s a jó

az ember mellől, nyomtalan.

1946

Egyedül az éjszakában.

Leszáll az éj. A Hold már, fényesen ragyog.

Körülötte elszórtan, hunyorgó csillagok.

Megpihen a természet, szendereg a táj.

Lágyan ringatódzik a tavon a holdsugár.

A tóparton ülök, a föld még őrzi a nap melegét.

A távolba merengve, hallgatom az éjszaka zenéjét.

Lábamnál apró neszezéssel a hullám partot ér,

Nesztelen repüléssel köröz egy éhes denevér.

Ezernyi hangján szólít meg az éj.

Lágy suttogással köszönt néhány falevél.

A közelben hangosan béka kuruttyol,

A fű közül, a tücsök zenével válaszol.

A tó a holdfénytől ezüst ruhát kapott,

Vidáman táncolnak tükrén a hullámok.

A partról szomorúfűz halvány sziluettje,

Borul bánatosan az ezüst víztükörre.

Néhol csobban a víz, a sás halkan susog,

Mégis úgy tűnik, nincsenek is zajok.

Olyan nyugodt, békés, idilli ez a táj.

A lelkem ennyi szépségtől szinte fáj.

Szomorú arcomat az ég felé emelem,

A Holdat keresi fáradt tekintetem.

Hányszor sírtunk át együtt az éjszakát?

Hányszor zokogtam el a lelkem bánatát?

Most is holdfényben füröszti meg arcom,

Megpróbálja lemosni, a szomorúságom.

A csillagok is huncutul rám kacsintanak,

De nyomát sem látják arcomon mosolynak.

Felkelek, és lassan aludni indulok,

A sötétség feketén köröttem imbolyog.

Kézen fog a magány, ő kísér utamon,

Az egyedüllét terhét cipelem vállamon....

/számomra ism. szerző/

Kulcs

Te voltál

az a ------- végső,

gyilkos ------- lépcső

hiú ------------- remény;

hazug ------ erény

utoljára

benned

hittem,

kattan

a zár,

ennyire

vittem;

a kulcs

való,

tudom: biztat,

de

nincsen

ajtó,

amit nyithat...