Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Gyurkovics Tibor: Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,

ahogy még sosem szerettem,

hogy kitárom az ablakot,

és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,

a szemembe, szívembe, számba,

és én magam is ragyogok.

Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem

lopódzik be a naplemente,

mielőtt lebukik a nap,

arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem

megadatott, ahogy nem szerettem

senkit se, talán csak Istent,

ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,

s övé vagyok.

Barnaky Miklós: Távolság

Ha néha, éjjelente meg-megállsz,

s felnézel a csillagokra

onnan várva vigaszt és reményt,

gondolj arra, hogy talán ebben a percben

kint állok valahol én is az égbolt árnyékában,

s a csillagokat nézem. Ugyanazokat a csillagokat.

S ha egyszerre nézzük őket, lassan mintha

egymás mellett állnánk; kinyújtom karom,

s a végtelenségen át szorítalak magamhoz,

hogy tudjam: enyém vagy

Wass Albert: Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak; én és valaki,

valaki, akit nem is ismerek.

És aki mégis, mégis elkísér

akármeddig megyek.

Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen mégis fáj nekem:

Valaki egyszer majd elémbe lép,

és megfogja két tévelygő kezem,

lecsókolja két könnyező szemem...

Valaki majd az életembe lép,

aki százszor több, mint az életem.

Van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak, én és valaki,

Valaki, akit nem ismerek,

és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

Elnézést, ha már valaki írta, de számomra

Ady Endre: Karácsony (Szabó Gyula előadásában) - hátborzongatóan gyönyörű.

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Láttad a vágy tűzét szememben.

Láttál egy csókodért epednem.

- Ugye nevettél akkor engem?

Azt hittem: elperzsel az arcod -

Őrült vágy vívott bennem harcot,

- De egy belső hang visszatartott.

S bár csókod visz az üdvösségre

S a vágy alatt szívem elégne,

- Rá hallgatok, azt súgja: még ne!

II.

Te vagy a fény, a szin, a dal nekem -

Terólad írom legszebb énekem!

De te ne tudd meg azt soha, soha,

Hogy tehozzád sír mindenik sora.

Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,

Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.

Mikor a kinom éget végtelen -

A dalt szivemnek lángján égetem.

S neved az éjben százszor elrebegve

Hamvát rábizom az éji szelekre:

Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve

Legyen veled örökre, mindörökre.

S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,

Mint a halott dal, mely szivedhez ér

Gyóni Géza Hópelyhek

Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

(Wass Albert)

Ez óriási

:)

Gárdonyi Géza: Mikor a gyermek…

Mikor a gyermek gőgicsél,

az Isten-tudja, mit beszél!

Csak mosolyog és integet…

Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,

az anyja vissza úgy beszél,

oly lágyan, oly édesen…

De őt nem érti senki sem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,

apának tudni nem szabad:

Az égi nyelv ez. Mély titok.

Nem értik, csak az angyalok.

ERDÉLYI JÓZSEF:

FOGADD EL...

Megfáradt testtel és lélekkel

egy túlzsúfolt hajszolt nap után

Hadd mondjak néma áldást Néked

szerető, Teremtő Atyám ...

Hadd mondjak áldást szívemből,

hisz szavakhoz oly gyönge a szám ...

De oly csekély a szó ereje ...

Félek, nem ér fel hozzád imám.

Hadd mondjak áldást mindenért

mi utamon ért, s még mi vár,

s hadd köszönjem meg halkan az erőt

mit Te adtál, átlépni gondok garmadán.

Hadd mondjak áldást a könnyért,

és hadd áldjalak minden mosolyért ...

De tudom: az Áldás is kevés ...

Fogadd el hát szívem, s életem ...

Fogadd el Atyám mindenért ...

Az én hazám

Havas takaró borítja az öreg Hargitát,

Ránézek, szívem súgja, mindig hazavár,

Ott ahol a havasi madár dalol a fán,

Ahol a Vargyas vize lassan csordogál,

Ott az én hazám.

Halljátok hatalmas hegyek, folyok, patakok,

ha távol vagyok, akkor is rátok gondolok,

Ott, hol balta csattogása süvít a szélben,

Ahol szalonnát, túrót eszik a Székely,

ott nyugszik meg a lelkem.

Messze megyek, talán sokat maradok,

Erőt meríteni, Hegyek, hozzátok fordulok,

Ott hol édes szüleim háza áll,

ott, szívem mindig otthonra talál.

Árvai Attila

A szíved

A szíved nem hazudik, hogyha meghallgatod

Boldogabb lesz tőle, éjjeled, nappalod

Szíved az iránytű, hogyha eltévednél

Hogy nincsen felemelőbb, egy őszinte érzésnél

Szíved megmutatja, kit tudsz majd szeretni

Kiért tudsz igazán, féltőn megremegni

A szíved nem hazudik, megérzed legbelül

Megbízhatsz majd benne, meglásd, feltétlenül

Szíved a lámpásod, világít előtted

Hogy ne rettegd annyira, a rémisztő sötétet

Szíved a sorsodon, mutatja, mit érzel

S mikor megmutatja, fel nem éred ésszel

Szíved minden érzés, közvetlen tudója

Soha nem tudod meg, hová visz az útja

Mert mikor azt hitted, boldogabb nem lehetsz

Szíved megmutatta, bármikor tévedhetsz…

Szíved az áldásod, Istenhez hű éned

Lelkedet átadja, az Isten szerelmének

Ne úgy kelljen halnod, mikor indulni kell

Hogy ne éld át az édent, szíved szerelmével…

Johann Wolfgang Goethe: Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng ...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

,Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon,-

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

,Hát nem látod ... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

,Édesapám, ne hagyj ... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály ...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

/Képes Géza fordítása/

Szomorú,de szép.

Alakszandr Szergejevics Puskin - Téli Reggel

Csodás idő: fagy - napsütésben,

s te szenderegsz még, drága szépem?

Kelj fel, elmúlt az éjszaka.

Még álom rezg szemed tavában,

ébredj észak szép hajnalában,

s kelj föl, mint Észak csillaga.

Az este még, tudod, vihar dúlt,

a szél felhőt kergetve zajdult...

A hold, a sápadt és sovány,

sárgán bujkált felhők nyomában...

Te búsan ültél kis szobádban,

de mindez elmúlt mára, lám.

Ma kéklőn domborul a mennybolt,

a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,

szűzen fehérlik rajt a fény;

csak távol erdők barna fátyla,

sötétlik a zöld fenyők sudárja,

s a nap sétál a tó jegén.

Borostyánszínű fényben fürdő

szobánkban izzik már a kürtő,

a kályhatűz vígan recseg,

be jó is itt a langymelegben!

De még jobb lesz a friss hidegben

szánkázni, kedvesem, veled.

Tüzes csikó röpíti szánunk,

hajrá, vidáman messze szállunk,

a tarlót is bejárjuk ott,

hol nyáron zöldelt, és az erdőt,

a nemrég lombosan merengőt,

s minden szívünkhöz nőtt zugot.

(Lányi Sarolta fordítása)

A nátha

Ágynak dőlt a család feje!

Úgy érezte nagyon fáj a feje.

Éjjel még a horkolást szaporázta,

arra ébredt, hogy a hideg rázza!

Vagy csak lecsúszott a paplanja?

De nem! Orrát tüsszentés facsarja!

Arca sápadt, foga vacog,

ajka reszket, nyelve gyapot,

keze remeg, zúg a feje,

térde sajog, forró a teste,

fürdik az izzadság poklában,

egy sündisznó van a torkában!

Könnye csordul, szenved nagyon,

nyögve mormog: Ez nem az én napom!

Egy dobszóló halántéka lüktetése,

mi ez, ha nem Isten büntetése?

Mozdulni sem mer az ágyon,

mi végre van ő ezen a világon?

Törtfényű szeméből kialudt a tűz,

a természet vele micsoda gúnyt űz!

Csontjaiból sugárzik a fájdalom,

jól esne most egy kis szánalom.

Miért nincs most segítsége?!

Hol van ilyenkor a felesége?

Mért törődik most mással,

mikor ő küzd a kaszással!?

Így van ez! A beteg ember magára marad,

minden gond a nyakába szakad!

Ám jön az orvos, megáll mellette.

Jaj, hogy vakít a fehér köpenye!

Kezét a homlokára teszi,

másikkal a pulzusát teszteli,

arcán hűvös nyugalom.

"Mije fáj angyalom?"

Mindenem! - rebegi,

de ez nem az ő hangja!

Mintha nem is ő mondta volna,

saját hangját fel sem ismeri,

úgy szól, mintha sírból jönne ki!

"Üljön fel, a tüdejét meghallgatom!"

Ez nem látja, hogy fáj minden tagom!

"Azért hívott, mert megijedt a párja,

de semmi baj, csak egy kis nátha!

Két nap fekvés, citromos teát igyon sokat,

itt hagyom ezeket a labdacsokat,

lehúzza a lázát, tőle jobbat alszik,

holnapután már futkározik!"

Micsoda kontár! Csak egy kis nátha!

Mi lenne ha ennyire neki fájna?

Hívná a mentőt, gyerünk a kórházba,

csak engem fog itthon rövid pórázra!

Mi ez?!! Szétreped a kobakom!

Csörög az az átkozott telefon!

Felesége épp a doktort engedi ki.

Megölöm azt ki tovább csörgeti!

Jön a neje a kagylót felveszi.

Férjéhez fordulva kérdezi:

"Tekézni hív a haverod, mit mondjak neki?"

Mit, ugyan mit?! - harsog a felelet -

Azt, hogy egy óra múlva ott leszek!

Pikáns Rosda

Ez egy részlet,a kedvencem,William Wordsworth:ÓDA: A HALHATATLANSÁG SEJTELME

A KORA GYERMEKKOR EMLÉKEIBŐL:

"...Mit számít, hogy többé nem tündököl,

az a fény eltűnt a szemem elől,

az óra vissza sose jő,

mikor nyílt a virág, pompázott a mező;

nem szomorkodunk: az ad

erőt, ami megmarad;

az örök részvét, amely

mindig volt s nem múlik el;

s az enyhítő gondolat,

mely kínjainkból fakad,

s hit, mely haláltól se fél,

s az évek sora, mely bölcset farag. "

Magyar Petra

Egy életen át

El kell mennem - gondolta,

táskáját vállára kapta.

Elindult hát - el a háztól,

elbúcsúzott önmagától.

Megírta hát a levelet,

Újabb küszöbön-hagyott üzenet...

Még visszatekintett a házra,

ezzel múltját lezárta.

Felszállt a buszra, s jegyet vett;

Tapadt rá sok, érdeklődő tekintet.

Gyerünk! Még meggondolhatod magad!

Késő... a sofőr már zárja az ajtókat.

Csak bámult ki az ablakon át,

Mennyi sok ismerős ház...

De nem maradhat,

Szívét marja a keserű bánat...

Hosszú percek után leszállt,

Az állomás felé vette az irányt.

Hogy hova megy azután? maga sem tudja,

Mögötte hosszú, poros utak sora.

Belép a terembe,

Szinte visszhangzik bizonytalan lépte.

Meg sem nézi az induló vonatokat,

Odakint meglátja a rozoga vagonokat.

Hirtelen egy érzés úrrá lett rajta: a magány,

Egy könnycsepp ragyogott az arcán.

Senki sem kérdezte: "Mi bánt?",

A sínek felé vette az irányt.

Egy vonat elé magát odavetve

gondolta, úgysem lesz senki, ki megmentse,

Nem lesz több fájdalom, csak sötétség.

De egy remegő kéz fogta meg a kezét.

Visszaránotta őt a földre,

Torkát kicsit megköszörülte.

Az az öregember, aki mindig a fal mellett ült,

Látszólag most sem örült.

Sírva kérdezte a lány: "Miért?"

"Fiatal, hogy eldobja életét."

S az öreg elmagyarázta,

Hogyan vált fájó emlékké családja.

Mutatott egy képet:

Egy anya, egy apa és egy gyermek...

Hozzátűzve egy papír a címmel;

Nincs már ereje, hogy megkeresse őket.

Az öreg már nagyon beteg,

Megígérte a lány: megkeresi őket.

Nincs egyetlen segítő barátja,

Beteg napjaiban egyetlen segítség a családja - lett volna.

Ismerte a címet, tudta, hova kell mennie,

De előbb hazarohant könnyekkel küszködve.

Széttépte az otthagyott búcsúlevelet,

S halvány mosollyal megkereste a megadott címet...

Egy öreg néni nyitott ajtót,

Könnyezve bámulta a mutatott fotót.

Ketten visszaindultak az állomáshoz,

De, mire odaértek, az öreg feküdt, nem mozdult.

Visszaemlékezett rá, ahogy köhögött

És megértette, miért volt ez sürgős.

A nő zokogva borult a kihűlt testre,

Annyi éven át őt kereste...

A lány alig bírt könnyeivel,

Egy összehajtott papírt vett kezébe.

A földön találta, az öregé volt,

Megforgatta kezében - volt rajta pár sor.

"Megtaláltál, de most már késő.

Késő, eljárt felettem az idő.

Tudnod kell, bármi történt, szívem megbocsájt,

S én szerettelek Téged - egy életen át..."

Gondolsz-e rám?

Mikor az est szellő-uszálya lebben,

S madár dalol a zöldellő ligetben,

Mikor az égen első csillag ég,

S a nyárfa lombja suttog halk mesét,

Bíborba nyíló álmod alkonyán

Gondolsz-e rám?

Ha lelked, mint egy mámoros madár

Az ég sötétkék bársonyára száll,

Mikor a fényt koszorúba fonod,

S azzal köríted tiszta homlokod,

Repeső vágyad tündér-hajnalán

Gondolsz-e rám?

Én minden este kis faludba szállok,

Hol most javában nyílnak a virágok,

S szívem egy titkos, halk ütemre dobban,

Ha látlak olykor állni ablakodban;

El-el merengsz – s úgy érzem, igazán

Gondolsz reám!

(Wass Albert)

Pilinszky János

Mesterszonett, II.

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!

S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek

a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg

a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,

a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,

és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,

ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivert az élet,

ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,

de tartsatok ki, átölelve tartva

a koldusabbat, azt, ki összetépte

az életét, – mert ez segít a partra,

és ez tanít a drága szóra: béke.

Mesterszonett,

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,

vonítsatok, ha gyilkos éjszaka

körülkerít a farkasok hada,

hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,

a végítélet nektek: harsona

örök pokolra ébresztő szava,

– az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,

és eltaszítva tudni: el nem éri

a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,

időtlen malmot nyomni lesz sorod,

mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

Arany János

Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)

Kell megénekelnem,

Hálálkodva, ahogy illik,

Poharat emelnem.

Mit van mit kivánni még

Ily áldott időben? -

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,

A gabona áros;

Jól fizesse a tinót

S nyerjen a mészáros,

Mérje pedig szöszön-boron,

Font kijárja bőven.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára

Ne vigyenek kontót;

Valaki csak ráteszen,

Nyerje meg a lottót;

Annyi pénzünk legyen, hogy!

Még pedig pengőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának

Egy híja se essék;

Messze járjon dög, halál,

Burgonya-betegség;

Orvos, bakó a díját

Kapja heverőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak

Sokasuljon lába;

Boci járjon mezőre,

Gyermek iskolába;

Gyarapodjék a magyar

Számra, mint erőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon

Békében az ország;

A vásárra menőket

Sehol ki ne fosszák.

Béke legyen a háznál

És a szívredőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,

Tisztét jól betöltse:

Víz kedviért a babát

Soha ki ne öntse;

Emberiség, igazság

Egyik serpenyőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,

Huzavona vesszen!

Visszavonás, levonás

Minket ne epesszen.

Legyen egység, türelem,

Hit a jövendőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)

Nőjenek nagyobbra;

Áldozzanak, legyen is mit,

Mégse üssék dobra;

Nemzetiségünk mellett

Buzogjanak hően.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak

Szemét ki ne ássa, -

Ne is legyen az idén

Napfogyatkozása

Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,

S előfizetőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?

Asszonyi hűségre?

Barátság-, polgár-erény-,

Vagy mi más egyébre?

Hiszen ezek közöttünk

Vannak kelendőben.

Tudj` Isten, mi minden nincs

Ez uj esztendőben!

József Attila:

Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz

hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő

szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyudogtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor

akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, éni is örökké éhes

vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtats nélkül bejöhetsz

hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Az Őszi Tücsökhöz/Babits Mihály/

Ki átható,egyhangu dalaiddal

betöltöd a nyugalmas éjszakát,

milyen lehet tenéked a világ?

Csend van:a hangok alusznak az éjben

A te zenéd van ébren egyedül,

mint láthatatlan,éles hegedű.

A te zenéd a csöndnek része immár

és mint a szférák,titkon muzsikál:

Az hallja csak,aki magába száll.

Csendnek és éjszakának hegedűje,

milyen lehet tenéked a világ?

Érzed-e csöndet az éjszakát?

Zenéd olyan,mint a lelkem zenéje

s talán a fájó unalom dala:

Egyforma volt tegnap s egyforma ma.

Bokrod alatt,ah,ketségbeesetten

érzed a csöndet és az éjszakát

s szegény vak lélek,sírsz az éjen át.

Wass Albert

Az aranymadár

.

, , . . . Amikor már nagyon fáradt leszel,

és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:

egyszerre csak érted üzen a a zöld erdő.

Először csak egy kis szellővel,

mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.

Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit,

de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák. . .

illatukat neked gyűjtik a rét virágai. . .

jöttödet lesi az ösvény. . .

jöjj, siess. . . !

.

Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy.

De nem mehetsz.

Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.

Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen,

és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő.

Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat,

és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.

Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét.

Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán,

és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

Valami megpattan benned akkor.

Szemedből előtörnek a könnyek,

elmossák rólad a láthatatlan láncokat,

kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,

bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.

És te elindulsz majd ezen az ösvényen.

Keletnek, mindig csak keletnek,

amerre a sárgarigó hív.

Így.

Most aludj jól, a mese véget ért.

A fák is alszanak már odakint...