Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

A puszi ❤

Hogy a puszi miből van, azt nem tudom,

de hogyha anya adja, akkor nem unom.

Ha apa adja, akkor menekülök előle,

mert szúrja arcomat a szakálla szőre.

Ha a szomszéd néni adja, letörlöm nyomban,

még a nyoma is tűnjön el azonnal onnan!

Ha nagymama adja, akkor kibírom, üsse kő,

nagymamától egy- két puszi elvégre tűrhető.

Nagypapa szerint a puszi lányos holmi,

a férfiak férfiasan kezet szoktak fogni.

Ha a tesóm puszil meg, akkor már gyanítom,

el szeretné kérni a legújabb játékom.

Egy jó puszitól, tapasztaltam, meggyógyul a bibim is,

de csak hogyha anya adja vagy adhatja a Lili is.

Mert mikor a szomszéd Lili puszilgat meg ritkán,

azt érzem, hogy olyankor még jó sokáig bírnám.

Nem tudom, hogy miből lehet, mindig ezen agyalok,

anya szerint, mikor alszom, puszilnak az angyalok.

Szóval ez a puszi dolog érthetetlen énnekem!

Ha megnővök, tudós leszek és részeire szétszedem!

Andrássy Réka

Kun Magdolna: A SZÍV KERTJE

Szíved sziklakertjében nyár marad az élet.

Ott mindenhol rózsa nyílik, nyoma sincs a télnek.

Ha sírni kell, oda vágyom - ott kereslek téged.

- megnyugtat és szenvedélyt ad érző ölelésed.

Árnyas lombú fák odvában sok száz mókusfészek.

Lombjuk alatt a fapadok titkokról mesélnek.

A belekarcolt jelbeszéd is minden szót megértet,

nem törik meg fényét száradt könnyemlékek.

Minden kimondott szó vágyat súg a szélnek,

mert bűvös Éden kertedben, ahová csak lépek,

- tengernyi virág vár- egy lángoló, örök nyár,

melyből soha el nem múlik a hűség, s az ígéret.

Petőfi Sándor :MÉG ALIG VOLT REGGEL...

Még alig volt reggel, már megint este van.

Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.

Még alig, Juliskám, hogy megösmerkedtünk,

S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.

Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már

Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett...

Csak annyi az élet, mint futó felhőnek

Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

04.11. a Magyar Költészet Napja alkalmából.

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

Mint napsugár ha villan a tetőn,

Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen,

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

...

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. április

Aranyosi Ervin - Éld a napot

Minden egyes kornak van valami bája,

– és az embernek is számtalan hibája, –

ám ha minden korod tiszta szívvel éled,

minden pillanatban újabb vágyad éled.

.

Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!

Mától érted ketyeg, múlik minden óra.

Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,

lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!

.

Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?

A betegség jelzés, könnyebb elviselned,

ha megérted azt, mit lelked üzen véle:

– csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

.

Életedben biztos, sok volt, aki bántott.

Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?

Elengedted-e már a haragos múltat?

Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?

.

S volt-e olyan ember, akit te bántottál?

Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?

Patyolat tiszta már lelkiismereted?

Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.

.

Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,

szereteted szórd szét, szerte a határban,

szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,

napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.

.

Vizek csobogása vidámítsa lelked,

szeretet szikrája gyúljon lángra benned!

Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,

szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!

.

És az emberekkel légy megértő, kérlek!

Mindegyik másképpen keresi a szépet.

Az sem tehet róla, aki még nem érti,

hogy a gondolata, a másikat sérti.

.

Mindig azt keresik, ami jónak látszik,

ám az élet néha „délibábot” játszik.

Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,

a nyugalom leljen otthonára benned!

.

Élvezd ki a világ millió csodáját,

és ne keresd többé a mások hibáját.

Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,

akit az emberek, s angyalok szeretnek!

Sík Sándor: Embernek lenni!

Csak-embernek, semmi egyébnek,

De annak egésznek, épnek,

Föld-szülte földnek

És Isten-lehelte szépnek!

Lerázom magamról a port,

Amit a századok ajka rám lehelt,

Ledobom a palástot,

Amit a Hivatal rám tekert,

És az apostol köntösét is szétnyitom,

Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

Nézzétek, itt vagyok.

Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,

Amit a földanya megformált a mélyben,

Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,

Fogantatásom titokzatos pillanatában:

Én, ember, egy a millióból.

Ne várjatok éntőlem prédikációt

És ódát és okoskodást ne várjatok:

Én azt beszélem, ami vagyok.

Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:

És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,

Öröktől való.

Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim

Ami több lenne a pornál,

És mégis, úgy akarta az, aki formált:

Ami vagyok, örökkévaló.

Semmi vagyok, egy milliomod,

De minden, mert mindnyájatok.

Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:

Akár a ti eretek!

És piros bennük és meleg a vér,

Mint bennetek.

Nézzétek ezt a szájat:

Kenyérre és csókra és szóra született,

Mint a tietek.

Ez a két szem nézni és nevetni szeret,

És látni tanult és sírni szokott,

Mint a ti szemetek,

És álmélkodik reggeltől estig,

Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.

Halljátok, a szívem hogy piheg?

Hallgassátok és megértitek,

Hiszen ő is, mint a ti szívetek,

Kilenc hónapon át pihegett

Egy édes anyának szíve megett,

És visszatér, mint ti visszatértek,

A földbe, amelyből vétetett.

És ez a lélek, érzitek-é,

Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?

Ó nézzetek belé!

Magát mutatja, egyet mutat:

De ebben az egyben a ti arcotokat.

Tükör módjára tükrözi hűn:

Benne az erény és benne a bűn,

És minden érzés benne van,

Ami csak bennetek megfogan,

S kimerhetetlen mélyébe lenn

Piheg a mindennapi rejtelem:

A közös, a közös Végtelen.

Reviczky Gyula: Tavasz-vágy

Messze még a tavaszig?…

Alig várom, oh alig.

Hogy már egyszer valahára

Megfürödjem langy sugárba’.

Nem kívánok én sokat.

Szellőt, mely megsimogat;

Egy darabkát fényes égbül,

S duzzogásom újra békül.

Csak azt kérem, ha a nap

Szobám fölött elhalad:

Pillantson be sugarával,

S leljen dallal, ibolyával.

Horváth Mária: Soha semmi nem késő...

Soha semmi nem késő, míg élünk a földön.

Élvezzük a szabadságot, az Isten adta élet.

Munka legyen szórakozás, stressztől mentes,

akkor mindennap egy csodát remélhetsz.

Azt kívánom neked, láss, és ne csak nézz!

Vedd észre a kék eget, napot, a csillagokat,

a zöld mezőket, a lombos fákat, virágokat!

Mindig mosolyogj és boldogságban élj!

Láss, ne csak nézz, hisz az élet nagy csoda,

a szép oldalát vedd észre, nézz végre oda!

Örülj a tavasznak, s az új élet kezdetének,

forró, meleg nyárnak, a hűsítő strandoknak.

Érezd az ősznek simogató, lágy melegét,

lásd a hulló levelek ezernyi sok színét!

Elbűvölő kavalkádját, szépségének varázsát,

télnek csodáját, ha felveszi a fehér ruháját.

Az élet gyönyörű, s egy rejtelmes sziget!

Mondom neked, láss, és nyisd ki a szemed!

Vannak még csodák, csak meg kell látnod,

és ez mind a tied, csak észre kell venned!

II. János Pál pápa (Karol Wojtyla): Mosolyod

Mosolyod, mely szívből fakad,

Aranyozza be arcodat!

Mosolyod nem kerül pénzbe,

Mégis sokat ér testvéred szemében.

Gazdagítja azt, aki kapja,

S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.

Pillanatig tart csupán,

De örök nyomot hagy maga után.

Senki sem oly gazdag,

Hogy nélkülözni tudná,

És senki sem oly szegény,

Hogy meg nem érdemelné.

Az igaz barátság látható jele,

Hintsd be a világot egészen vele.

Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,

Bátorság a csüggedőnek,

Vigasztalás a szomorkodónak.

Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,

De semmiért meg nem vásárolható.

Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,

Mert csak abban a percben van értéke,

Amelyben arcodon megjelen'.

És, ha ezután olyannal találkozol,

Aki nem sugározza a várt mosolyt,

Légy nagylelkű, s a magadét add,

Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra,

Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

Pacsutáné Sagáth Ilona: MI AZ ÉLET?

Mi az élet, mondd, barátom, mondd,

Az élet öröm, bánat és gond.

Olykor nevetünk, aztán szomorkodunk,

S ha elszáll a felhő, már boldogok vagyunk.

Ha fáj a szívünk, s könnyeink hullanak,

Másokat nézünk, hogy milyen jó annak.

De fordul a kocka: mosoly az arcomon,

S talán a másikat kínozza fájdalom.

Örökké szaladunk, örökké futunk,

Sokszor elfelejtjük, hogy emberek vagyunk.

Hajszoljuk a kincset, keressük a szépet,

S közben elfelejtjük, hogy rövid az élet.

A kincs, a szépség nem tart örökké,

Az élet útjain válhat rögökké.

Egyszer elmúlik minden, ami szép,

De akkor a lábad már nehezebben lép.

Állj meg hát barátom, csak egy pillanatra,

Gondolj életedre, gondolj önmagadra.

Az élet az egyetlen, a legdrágább érték,

S nem tudjuk, milyen hosszúra mérték.

Hiszen az órák nagyon gyorsan múlnak,

Lassan az évek is egymáshoz simulnak.

És ahogy az ősz is eljön a nyár után,

Úgy érkezik majd el hozzánk a délután.

Estébe hajlik immár a délután,

Sokszor kapkodni kell a levegő után.

Akkor vesszük észre: elmúltak az évek.

Gondold meg, barátom, ennyi csak az élet.

Zanner Anikó: Akrosztichon 1.

Táncol a napsugár a kék égen,

Arany fénye melegít élénken.

Virágok nyílnak tarkán mindenütt,

A méhecskék gyűjtik a friss nedűt.

Szellő fújdogál, simogat langyosan,

Zenélnek a madarak boldogan.

Magasról integet lilán az orgona,

Árassza bódító illatát távolra.

Rigó ácsorog a smaragd falombon,

Viszi trilláját a fuvallat kacéron.

Áramlik a langymeleg kellemesen,

Ránk telepszik a vidámság lelkesen.

Tovaszáll a rosszkedvünk nesztelen,

Unalom elűzve győzedelmesen.

Nincsen már itt lehangolt komolyság,

Kellett már nagyon a kikeleti vígság.

VÁRNAI ZSENI: Orgona

Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,

talán ezért hívnak engem orgonának,

április vad kedve suhogtatja ágam,

azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,

illatos muzsika,

zengő és libegő lila virág…

fürtjeim lengetem,

illatom pergetem,

szakíts le hát engem,

s légy boldog te világ,

légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,

már csak éppen május elsejére várok,

s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,

s orgonaillatom a világra ontom…

Orgona, orgona,

illatos muzsika,

zengő és lebegő lila virág…

fürtjeim lengetem,

illatom pergetem,

szakíts le már engem,

s légy boldog te világ!

Légy boldog te világ!

Dsida Jenő : Én hívlak élni

Hallgasd meg, mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni..

Deli Enikő: Kezek

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Kérlek szépen, meséljetek!

Gyermekként hogyan éltetek?

Öleltetek? Szerettetek?

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Sokat fáradva éltetek.

De hiszem azt is: öleltetek.

Kedves kézben pihentetek.

Foltos, ráncos, öreg kezek!

Unokákat tereltetek,

Nekik oly sokat főztetek,

Kapáltatok, kötöttetek.

Fáradt, kedves, öreg kezek!

Kérlek szépen: pihenjetek!

Annyi mindent megtettetek!

Pihenjetek, s öleljetek!

Aranyosi Ervin - A barátság gyógyít

Ha van egy igazán kedves, jó barátod,

kivel találkozhatsz és örülsz, ha látod,

kinek elmondhatod, mi a szíved nyomja,

aki odafigyel, kinek van rád gondja.

Aki szeretettel, sérült lelket ápol,

aki minden titkot megoszt önmagáról,

kivel együtt lenni felemelő érzés,

huncutkodni kicsit, az is nagy kísértés.

Ki a lelked érti, s gyakran felvidítja,

ki a bánatodat messzire hajítja.

Kinek kedvessége rokonlelket hordoz,

ilyen barát mellett, nem kell neked orvos!

Múltad nem köt gúzsba, sőt a szép emlékek,

újra felemelnek, felvidítnak téged!

Együtt, jót nevetve néztek a világra,

nem érzi a lelked, hogy magányos, árva.

Mert lelketek tisztul a sok nevetéstől,

mikor megszabadulsz gonddal terhelt észtől.

Lelked, mint a madár, fent az égben szárnyal,

így repül az idő, egy kedves, jó baráttal.

Idős korodba is belefér a játék,

egy ilyen barátság, igazi ajándék!

Mikor elbúcsúzott a holnapot várod,

jöjjön és gyógyítson, vidám, jó barátod!

Óbecsey István: Szeressétek az öregeket...

Nagyon szépen kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket.

A reszkető kezű ősz apákat,

A hajlott hátú jó anyákat.

A ráncos és eres kezeket,

Az elszürkült, sápadt szemeket.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Simogassátok meg a deres fejeket,

Csókoljátok meg a ráncos kezeket.

Öleljétek meg az öregeket,

Adjatok nekik szeretet.

Szenvedtek Ők már eleget,

A vigasztalóik ti legyetek.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Ne tegyétek Őket szük odúkba

Ne rakjátok Őket otthonokba.

Hallgassátok meg a panaszukat,

Enyhítsétek meg a bánatukat.

Legyen hozzájuk szép szavatok,

Legyen számukra mosolyotok.

Én nagyon kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Ők is sokat küzdöttek értetek,

Amíg fölnevelkedtetek.

Fáradtak Ők is eleget,

Hogy ti módosabbak legyetek.

Ők is elfogadtak titeket,

Mikor Isten Közéjük ültetett.

Azért én kérlek titeket,

Szeressétek az öregeket!

Ha majd az örök szeretet

Elhívja Őket közületek,

Ti foglaljátok el helyüket,

Mert ti lesztek majd az öregek.

S mindazt, mit nekik tettetek,

Azt adják nektek a gyerekek.

Azért előre intelek titeket

Szeressétek az öregeket!

Tavaszi virágzás

Tavasz ébreszt, fák között jár,

véget ért a téli álom,

melengető reménysugár

rügyet fakaszt élő ágon.

Varázsol a nap fényével,

ígér szebb holnapot neki,

s mint gyermekét, büszkeséggel

menyasszonynak öltözteti.

*

Rügyfakadás

Ébredő kezdet, rügy fakadása,

ringatott álom csábul világra.

Születni készül, ékül az ágra,

barackvirág szűz-selyem ruhába.

Egy hamvas ígéret, amit visel,

szerelmes napfény rá csókot lehel.

Gyönyört nevel a hű simulása,

rájuk figyel ma fagy hiúsága.

Zagyi G. Ilona

SZABÓ LŐRINC: AZ ÁPRILISI RÜGYEKHEZ

Nem láttalak egy hétig, kis rügyek,

és közben milyen nagyra nőttetek!

hüvelyknyire!… Kilombosodtatok

és ezer könnyű és friss fodrotok

halványzöld lángként repdesi körül

a gallyakat és táncol és örül.

De szépek vagytok, tavaszi rügyek,

de bátrak vagytok! Nem kérdezitek,

mi vár rátok, – ha itt az ideje,

mint a barna földből a rét füve,

a barna ágból kicsaptok ti is,

akármilyen hideg az április.

Bölcsek vagytok ti, szárnybontó rügyek,

bölcsebbek, mint én, egészségesek…

Egy hónapja nem láttuk a napot,

mégis hittetek és kibujtatok,

hajtott a szent önzés, küzdöttetek,

győzni akartatok és győztetek!

Győztetek, hívő rügyek s levelek,

irígyelhetem erényeteket:

bolond idő járt rám is, április,

hosszú, naptalan, de én e komisz

tavaszban, mely oly zord és fénytelen,

hitetlen voltam és reménytelen.

Az voltam, fáradt, gyáva és beteg,

utáltam már az egész életet

s ez kellett, ez a büszke változás,

szemeimben ez a csodálkozás,

ez kellett, hogy megváltsam magamat

és megérthessem a példátokat,

hős példátokat, parányi rügyek…

Egy hét alatt de nagyra nőttetek!

Zöld zászlaitok felrepültek a

bokrok, fák és hegyek csúcsaira

s hiába ez a gyilkos április,

reményt hirdettek, reményt nekem is!

Móra Magda: Az út felén túl

Ha elkerülted már a negyven évet,

a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,

de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,

és nem mész fejjel valamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt a fában,

és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél:

mit szóvalmondtál vagy tettel beszéltél,

nem maradt hang: a semmibe kiáltó.

Ha nem is lettél irányjelző zászló,

a magad helyén álltál rendületlen:

szélben, viharban, ködben, szürkületben,

mint kapubálvány őrizted a házat,

és voltál tűrés, és lettél alázat.

A tieidnek maradtál a béke:

a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted majd a negyven évet,

már nem hiszed, hogy adósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,

mert kevés volt a salakmentes jóság:

a mindent adó, semmit visszaváró,

a minden próbát derekasan álló,

mely sosem számol, szüntelen csak árad,

örök fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már a negyven évet,

s mindezt beláttad, és mindezt megélted,

és be tudsz állni a legszürkébb helyre,

már te lehetsz a sorsod fejedelme!

Fényben

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,

Hogy elmúlnak mind a derűs napok,

Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,

És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,

A darvak búcsúzása idején

Ráérek majd jövők titkát keresni,

S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel

Fagyos pusztákon, hulló levelen, -

Mikor csillámos, szőke napsugárral

Végigragyogja útját a jelen...

Kaffka Margit

Kun Magdolna - Csak a lelkem értsd meg...

Nem kérem, hogy változz, hisz én sem változom,

csak a lelkem értsd meg némely napokon,

mikor megsebez egy szó és megsebez egy mondat,

mikor túlhajszolt sorsom vállaimon roskad.

Nem kérem, hogy vigyázd minden léptemet,

s azt sem hogy gyermekként fogd a kezemet,

csak akkor állj majd mellém, ha meginogni látszom,

ha sötét felhők árnya libben minden útirányon.

Nem kérem, hogy ringass el, ha közeleg az éj,

azt sem, hogy altatóként szép mesét mesélj,

csak azt kérem, ha szükséges néhány vigasz-szó,

te legyél a legigazabb szívbátorító.

Horváth M. Zsuzsanna: Késő már...

Barátsággal visszaélni

sosem szabad.

Az igaz barát mindig

melletted marad.

A hamis, képmutató

nem mer a szemedbe nézni.

Fájdalmat okoz, ne

sajnáld, el kell őt feledni!

Az idő gyógyír mindenre,

a lelkiismeret büntet helyette.

Akkor már késő a könny,

a megbánás...

Rájössz majd ki voltam,

már nincs megbocsátás.

Könnyű bántani, sárba taposni,

aki nem szól vissza,

igaz barátnak hitt évek óta.

Csalódás, tőrdöfés a szívbe: fáj,

érzelmekkel játszani kár!

A barátságnak vége,visszaút nincs,

apró szilánkokra hullott a szív.

A becsület többet ér mindennél,

érző kebel, már semmit nem remél.

Csalódás felnyitotta a szemem,

hazug barát, már nem kell nekem!

Varga János:Én hiszek...

Én hiszek a holtig tartó örök szerelemben!

Én hiszek a mértékadó józan becsületben!

Én hiszek a láthatatlan óvó szeretetben!

Én hiszek a megnyugtató otthon melegében!

Én hiszek a derék munka fáradt örömében!

Én hiszek az időben jött égi segítségben!

Én hiszek a vad természet szelíd termésében!

Én hiszek az irodalom csodás erejében!

Én hiszek a gyógyító csend egyszerűségében!

Én hiszek az ismeretlen felfedezésében!

Én hiszek a történetek sorsszerűségében!

Én hiszek a család, Isten, haza szentségében!

Kökény Éva: Április

Ablakom alatt lombos fákon

ringanak énekes madarak.

Cserregnek, csivitelnek,

csúfolják az áprilist,

a bolondos hónapot,

mely ellopta a tavaszt,

adott helyette telet,

áprilisi havat, majd

rögtön utána vidám,

szívet derítő nyarat.

Horváth M. Zsuzsanna: Hazavágyom.....

Kanyargós, poros út a mezőn át vezet,

hajdanán legelő, akácerdő mellett.

Nézem a bókoló pipacsvirágot,

társát a vetés szélén már nem találom.

Búzavirág tengerkék színe elbűvölt engem,

mezei csokorba mindig örömmel szedtem.

Szülőföld hívogat, az emlékek élnek,

gondolatban gyakran kis falumba érek.

Gyermekkor varázsa múltam egy darabja,

vadvirágkoszorú illatozott hajamba`.

Lehunyom szemem, szüleim arcát látom,

dolgos két kezük ölelésére vágyom.

Langyos szellő kócolja, borzolja hajamat,

pipacsmező, madárdal hív, magam maradtam.

Labdarózsa ágán madárka trillázik,

harmat csillan szirmán, gyöngyszemként világít.

Ó, drága szülőföld, nem felejtlek téged,

ha tehetem, örömmel mindig hazatérek.

E drága földön útravalót kaptam,

szívem zugába, egy burokba bújtattam.

Az intő szavakat el nem felejtem,

köszönöm, hogy általa tipegő

gyermekből felnőtt lehettem.

Kanyargós utam mára már révbe ért,

Az évek szállnak, nem felejtem, honnan indultam

s hova értem én. Szellővel száll üzenetem hozzád,

apró csodák, álmok, otthon kincsekre találok.

Ismerős utakon szeretett falumba vágyok.

Horváth M. Zsuzsanna: Hóvirág

Fagyos, havas hószemcsébe`

fénycsillám a Napnak fénye.

Száraz avar éltet adó,

apró virág szirmot bontó.

Zöld levélkén zúzmara,

fehér gyöngyszem fátyolruha.

Egyszerű, mily csodaszép,

hóvirág ez, nem álomkép.

Látványa léleksimogató,

felénk szív meleget ontó.

Kemény, zord télnek szépsége

a kikeletnek ébredése.

Kányádi Sándor: Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet:

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Zelk Zoltán - A három nyúl

.

Egyszer régen, nagyon régen,

zúgó erdő közelében,

három nyulak összegyűltek,

selyemfűre települtek,

ottan se ültek sokáig,

talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek,

hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott

s felkiáltott: -Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak?

Úgy ültök ott, mint az urak --

.

- Úgy, úgy bizony, mint az urak! -

felelték a három nyulak.-

Ezután már urak leszünk,

ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni,

most indulunk rókafogni! -

.

Csacsi szarka, nem elhitte?

Repült is már, a hírt vitte,

s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna,

akármilyen ravasz róka,

mert a szarka így kiáltott:

.

-Egy jegenye fölött szállok,

mikor lenézek a földre,

három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak -

Jaj, mekkora nyulak voltak!

Jaj, mekkora fejük, szájuk,

a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak rókát esznek - -

.

Ennek a fele se móka!

Szedte is lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre,

csak mielőbb odaérne!

.

Hát amint ott futott, szaladt,

szembe vele farkas haladt:

- Szaladj te is, komám, farkas,

jaj, mit láttam, ide hallgass!

az erdő közepén jártam,

most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet,

ottan ültek három szörnyek!

Három nyúl volt, és akkora,

fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak farkast esznek -

.

No hiszen egyéb se kellett,

a farkas is futni kezdett,

a rókával versenyt futott,

majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe

nem jött vele egy nagy medve:

a medve így szólongatta:

-Hova szaladsz, farkas koma? -

.

- Medve komám, ne is kérdjed,

szaladj, ha kedves az élted!

Erdő közepiben jártam,

jaj, mit láttam,

jaj, mit láttam!

Három nyulak ottan ültek,

éppen ebédre készültek.

Akkora volt foguk, szájuk,

kisegérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek?

Hogy eztán csak medvét esznek! -

.

Egyébre se volt már kedve,

szaladni kezdett a medve.

Elöl róka, hátul medve,

közben a farkas lihegve.

Így szaladtak erdőszélre,

szomszéd erdő közepébe.

Szaporán szedték a lábuk,

szellő se érjen utánuk -

.

Amíg futottak lihegve,

egy vadász jött velük szembe.

Nézi is őket nevetve:

együtt szalad róka, medve -

.

-No hiszen, csak ne nevessél,

vigyázz, nehogy bajba essél!

Szaladj inkább te is erre! -

kiáltott rája a medve. -

.

Az erdőben három szörnyek,

puska sem öli meg őket.

Három nyulak, de akkorák,

nem láttam még ilyen csodát! -

.

Szedte lábát a vadász is,

eldobta a puskáját is.

Ijedtében megfogadta,

most az egyszer érjen haza,

csak ne falják föl a szörnyek,

sohase vadászik többet -

.

Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen,

összebújva békességben -

Zanner Anikó: Gondolatok

Én nem vagyok neves költő,

csupán verseket kedvelő

ember, rímeket kergető.

Fejemben ezernyi gondolat,

hogyan szórjak virágszirmokat.

Rímelek, ha boldog vagyok,

netán rám törnek a gondok.

Leírom életem vágyát, értékét,

szüleim el nem múló emlékét.

Mindent, ami csodálatos, kegyes,

ami az életben fontos lehet,

legfőképpen a mély szeretetet.

Leírom, mit érzek, gondolok,

igazi szépet vagy bánatot.

Mikor lehúz az ádáz mélység,

gúzsba köt a gyötrő kétség,

de velem a remény, irgalom,

segítenek átjutni kőfalon.

Kötődéssel írok a természetről,

annak varázslatos szépségéről.

Szelíden hívogató ormokról,

őket átölelő sziklafalról,

völgyekben megbúvó hajlékokról,

réteken nyíló, tarka virágokról.

De...

Vési tollam a temérdek gazságot!

Hatalmi vágyat és kapzsiságot,

életek árán szerzett gazdagságot,

a világnak megannyi ocsmány szennyét.

Úrrá lett a Földön a kegyetlenség,

eltűnőben a békesség, emberség!

Amennyiben mindezek folytatódnak,

az emberek végül kipusztulnak!