Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Arany János

A TUDÓS MACSKÁJA

Nagy lett volna a tudósnak

Az ő tudománya,

De mi haszna, ha kevés volt

A vágott dohánya.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Akkor esett ez a bolond

História rajta.

Nem szeretett ez a tudós

Semmit a világon,

Járt legyen bár égen-földön,

Két avagy négy lábon:

De a kendermagos cicát

- S hajna!

Éktelenül megszerette,

Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak

Ez viselte gondját,

Hogy lába ne keljen és a

Szelek el ne hordják.

Hű cseléd volt félig-meddig,

- S hajna!

Koplalás lőn este reggel

Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga

A kedves cicának:

A reggelin gazdájával

Ketten osztozának.

Búsan nézte ezt a szolga

- S hajna!

Fél zsemlére, pohár téjre

Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét

Ha fölreggelizte:

Felét a cicának adni

Volt a szolga tiszte.

Úriasan élt a macska,

- S hajna!

Csak nem akart, csak nem akart

Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet

Annak az állatnak?

Szőre borzas, csontja zörgős,

Szédelegve ballag."

"Jaj, uram, hát a sok éhség! -

- S hajna!

Kétszereznők csak a tartást;

Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,

Kapott egész zsemlét:

A tudós csak lesi, várja

Hogy ha nekitelnék.

De a macska nem üdűlt fel,

- S hajna!

Elfogyott a fogyó holddal,

Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica

Nyavalyába esvén,

Fölvette a néhai nevet

Egy szép őszi estvén.

"Átszellemült kedves állat

- S hajna!

Falatom megosztom vele

Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,

"A cicus nem vétett:

Én evém meg ő helyette

Reggel az ebédet.

Mondtam, menjen egérfogni,

- S hajna!

Nem tanyáz ám ott egér, hol

Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak

Az ő tudománya,

De mi haszna! Kevés hozzá

A vágott dohánya.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Ilyen apró dőreségek

Gyakran estek rajta.

Michelangelo Buonarroti: Szonett

Szeretlek, de nem szívem szeret téged,

vagy nemcsak szívem , mert ez nem elég:

az öröklét vonz és mindentől félek,

ami múlandó, hazug vagy setét.

Mikor Istenből kiszakadt a lelked,

sok fényt hozott magával, s én merev

szempár vagyok csak, ki a földi terhet

látom rajtad, a húst s a bort, de mert

imádatom, mint hő a tűztől, el nem

válik az Örök Szépségtől, s mert benned

is Őt nézem, ki ok és okozat -

nincs menekvésem, s mindig visszatérek

s maradok, honnan menekülnöm kéne,

parázsló számmal homlokod alatt.

(Faludy György fordítása)

Nekem te vagy az életben a minden,

hiszen tehozzád tartozni jó,

nálad szebb számomra nincsen,

hogy mit jelentesz,nincs arra szó,

az élet célját te adtad nekem,

többet érsz mindennél,

csak azt kérem tőled én,

maradj mindig csak az enyém.

Szabó Lőrinc: Tavasz

Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

Radnóti Miklós: Meditáció

Most már elhiszek mindent csöndben:

éjjel Mondschein szonátát és Áve

Máriát hallgattam egy szál

csöpögő gyertya mellett,- az

ablakon át fények feszültek a

falra furcsán, - imára kulcsolt

szivvel és kezekkel űltem,- ave,

ave! - a gyertya is tövig ég majd,

de a kedves keze mégis szép,

hosszú, keskeny, úgy szeretem

és ül rajtam a szerelem

mint régi templomok falán

fehér szentek fején megűlő

fényesszemű és szelíd galambok.

Arany János

REG ÉS EST

Szeretem a reggelt,

Mikor a jegenyék sudarára

Legelébb esik a

Születő nap arany sugára

S kiderűl a vidék,

Szine, illata, hangja föléled:

Tova még, tova még!

Enyim a nap, enyém az élet...

Ah, az est!

Bágyad akkor elme, test;

Hazaszáll a megtört lélek;

Nő a lombárny... félek, félek.

Mit hozál ma, vándor szellem,

Hogy holnapra fölemeljen?...

Boldog, ha visszanéz a mára

Öntudatod nyájas sugára! -

Balogh József: Tavasz

Fészket rak a jó idő,

gólyanép is haza jő.

Itt totyog a patakpart,

a sok vadlúd vele tart.

A Nap szeme ide lát,

kedvet nyílik a világ.

Hóvirágom tavaszol,

szívem zenét zakatol.

A park csupa szerelem,

benne magam keresem.

Egyed Emese: Tavaszvarázslás

A téli tücsökágy diólevél.

Jól szigetel, nem fújja szét a szél,

és illatos, meleg álmot sugall

nyáremlékű árnyék-zugaival.

Lapul az élet lágy avar alatt.

Csírát óvnak a réteges havak.

Hosszú a tél: türelmünk, mint a jég,

a nap forró kezét óhajtja rég,

és zene kell! Hé, tücskök, madarak!

Rozsda rágja hangszálaitokat;

gyertek elő! Hangoljatok hamar;

tavaszvarázslás legyen ez a dal.

Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség.

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva, s mérges altatókkal.

Az, amit írtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek,

s amint botorkálok itt, mint a részeg,

az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam,

s ha emlékezni tudsz a

hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,

vízszintesen feküsznek,

s megforduló szemük kacsintva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agyvérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,

s ők a szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,

és az alvóra szól a

harsány riasztó: "ébredj a valóra".

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd százév után,

ha összeomlik, gyom virít alóla,

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanában rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

ők akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,

s felém hajolt az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy már pirkadt is keleten, s a szélben

a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek, és távolba roppant

fénycsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyúlt,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent,

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása,

s mozgás, riadt csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak,

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly,

egy messze kéklő,

pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő,

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a tiszta békét,

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi

szép mozdulattal csillogó fejékét

hajába tűzi,

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó

könnyűcske hintó

mélyébe lebben,

s tovább robog kacér mosollyal ebben,

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan lángoló Tejutnak,

arany konfetti-záporába sok száz

batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van,

és most világolt föl értelme ennek

a régi nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily kopott regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj,

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott egyre többen -

már ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,

de pattanó szivem feszítve húrnak

dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszu-hosszu őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

rubin-teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön,

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Őri István

Kedvesem

Kedvesem,

szép reggelt,

szép napot,

szép estét s holnapot

tiszta perceket,

mint téli a hó ragyog

életet,

mosolyt,

öröméneket

s mindent,

mire vágysz

- kék szemet

és két kezet,

mely kezedben alszik

és két szívet,

mik egybedobbannak

s mitől a félelem kialszik

és lépéseket

és szellőt, kék eget

és álommadarat

és úttalan utakat,

hol csak mi megyünk

mit csak mi ismerünk

mit ha végigjárunk,

már semmire sem vágyunk,

mert megnyerjük a legnagyobbat:

az Életet Veled

és legyen sok madárdal ma Neked

és dobogjon hevesen kis szíved,

ha ismerős hangot vélsz hallani

ott belül, hova a lelked jár

szerelemet játszani - velem

és ha sétálsz az udvaron

kedves papuccsal lábodon

ne érintsd a füvet

szállj, repülj,

mert mosolyom követ

s visz át mindenen

Kedvesem

szép napot Neked

és szép holnapot

és szép éjszakát,

mikor a hold ragyog

s éj hajadat ezüsttel hinti be

és a bársony égből

megannyi csillag

ámulva tekint a földre le,

mert ilyen szép még az égben sincs

hiába gyémántragyogás,

minden égi kincs

hiába égi ösvények

bűvös fénysora

minden hiába,

mert itt lent van a csoda...

Te

ki lejöttél hozzánk kedvesen,

ki köztünk élsz szerelmesen

Szerelmesem

szép perceket Neked

szép órákat,

napokat,

éveket

Életet - Veled.

-Őri István-

Amikor a fák égig érnek,

és meséket mondanak a tündérek,

akkor gyere...

amikor a hold fényesen világít,

s a bársony-éj utolsókat ásít,

akkor gyere...

amikor a harmatcsepp énekel,

s rá messzi-szellő felel,

akkor gyere...

amikor Isten lejön közénk,

s minden, mit hozott, a miénk,

akkor gyere.

amikor győztél a sötét éveken,

s, ím, valaki Neked üzen,

akkor gyere...

várlak,

Kedvesem...

A SZERELMET...

A szerelmet nem lehet befogni,

csak megélni boldogan!

A szerelmet nem lehet kérni,

ám kiérdemelni biztosan!

A szerelmet nem lehet bosszulni,

fájdítani pedig veszélyes!

A szerelmet képtelenség tervezni,

mert mint a lélek szeszélyes!

A szerelmet nem érdemes gátolni,

hiszen utat tör mindenütt!

A szerelmet nem lehet elszórni,

az magától szétterül!

A szerelmet nem kell magyarázni,

mert érthetetlen nem marad!

És építeni sem érdemes úgy,

mint sérthetetlen támfalad!

A szerelmet hiábavaló megírni,

mert élni, érezni kell ővele!

Támadni sem méltó tett, mert

sosem nyerhetsz ellene!

A szerelmet álmodni szép,

ám nélküle kelni fájdalmas!

A szerelmet hazudni csúf,

és őrült módon szánalmas!

A szerelmet tékozolni ócska tett,

mert nem esik csak úgy a lábhoz...

És kuncsorogva kötni is nevetség,

székhez, asztalhoz, ágyhoz!

A szerelmet elmesélni, s mint

képletet megoldani nem lehet!

Az érzést viszont illik átélni,

és tudni: Szeret?! Nem szeret?!

A szerelmet nem félteni, megalázni,

mindig komor, - fájva búsít.

Mint lélekfelhők között vad-fényes

villámlás ha dörög, pusztít!

A szerelmet nem lehet reptetni,

csak csodálni, amint szárnyal!

Ezért:

Keresd meg a szerelmet, és hagyd,

hogy vigyen magával...

Baranyai Máté

ADY ENDRE: SZELID, ESTI IMÁDSÁG

Uram, adj csöndes éjt,

Nyugodalmas, nagy éjt

A te vén gyermekednek,

Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,

Keserves dáridók

Muzsikája kerüljön,

Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,

Nyomorék szivemet

Az ébrenlét lidérce,

Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,

Álmodjak kacagón

S boldoguljak álmomban,

Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,

Valami dicső nagyot

Álmodva hadd képzeljek,

Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,

Régi, iskolás gyerek

Istenes áhitattal,

Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,

A barna alkony leszáll,

Régi imám az ajkam

Szaporázza az ajkam: "Adj

csöndes éjt szüleimnek, adj csön-

des éjt mindeneknek. Istenem,

én járva-kelve, fölvirradva

és lefekve, imádlak, mint

édes Atyám. Jó Atyám, vi-

selj gondot rám, ámen."

Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám

Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

1941. április 20.

Radnóti Miklós REJTETTELEK

Rejtettelek sokáig

mint lassan ért gyümölcsét

levél közt rejti ága

s mint téli ablak tükrén

a józan jég virága

virulsz ki most eszemben.

S tudom már mit jelent

ha kezed hajadra lebben

bokád kis billenését is

őrzöm már szívemben

s bordáid szép ívét is

oly hűvösen csodálom

mint aki megpihent már

ily lélegző csodákon.

És mégis álmaimban

gyakorta száz karom van

s mint álombéli Isten

szorítlak száz karomban.

(1942. február 20.)

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagyok más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Radnóti Miklós- Tétova óda

Nagy László - Himnusz minden időben

Te fülemülék pásztora,

Sugarak déli lantosa,

Legelső márvány-palota,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,

Festmények rejtett mosolya,

Templom arany-kupola,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,

Lázadásokban lobogó,

Csillag, dutyiba pillantó,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,

Hazátlanoknak otthona,

Mézes bor, édes babona,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,

Nyomorúságnak táncosa,

Szilveszter-éji harsona,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,

Sok-fejű kölyket elvető,

Tengerek habján csörtető,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,

Mindig reménnyel viselős,

Bájokkal isteni erős,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,

Vánkosra velem hajoló,

Varjakat döggé daloló,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,

Ha a pimaszság rámdönög,

Önmagammal ha kűzködök,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,

Enyém itt minden hatalom,

Fölveszem kardom, sisakom!

Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,

Megdicsőül a vér s korom,

Galambok búgnak vállamon,

Gyönyörűm, ha segítsz engem.

♥

Johann Wolfgang Goethe: Mintha...

Mintha

a tested lennék úgy érezz

mintha egy válasz lennék úgy kérdezz

mintha

az utad lennék úgy kövess

mintha

már tiéd lennék úgy szeress

mintha

a szavam lennél úgy beszélj

mintha

csak igaz lennél úgy is élj

mintha

csak napom lennél úgy égess

mintha

az élet lennél úgy éltess

színes széles a csend

ha itt vagy

csend velem

mintha

a vágyad lennék úgy higgy bennem

mintha

egy dallam lennék hallgass engem

mintha

csak véred lennék éltesselek

mintha

csak benned élnék érezzelek

színes a csend

nézd én már majdne, elfeledtem hinni

s újra érzem hinni lehet

hinnék neked

mindenki azzá lesz amivé tette

a szeretet és a gyűlölet

megváltottál

itt vagy velem újra nekem

nézd, én már majdnem elfeledtem sírni

s újra érzem könnyem meleg

könnyed meleg

Te hoztad el

mindenki vére piros mégis mindenki

más és másképp szeret

Te így tudtál

(Rab Zsuzsa fordítása)

Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró

hangyák mászkálnak feketén a könyvben.

Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról!

s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló

súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen...

s agyam e mindig szikra-éhes tapló,

elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...

A könny, a szelíd, meleg, enyhitő...

és attól oly érzékeny lesz a kedvem,

amilyen nem volt száz esztendő óta.

Megáll... elég vén: meghal az idő;

a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben

örök búgássá szélesűl egy nóta.

1903. június

AZ ŐSZRŐL (Vörösmarty Mihály)

Eltűnt a Nyárnak hévséges színe előlünk,

Jól tévő jelei kár, hogy enyészni tudók.

Őszre kerűlünk már, mely csak változni szokott bár,

Mégis hasznos üdő, mert hoza jókat elő.

A szőllő tőkék meg lévén rakva fejekkel,

A vagyonost hozzák nem kis örömbe kivált.

Végre a szőllő lév hordókba töltetik, és itt

Tisztán megforrván, bor nevezetre kerűl.

Mindeneket most már télre készítve behordnak

Egy bizonyos helyre, s eddig az őszi idő.

Babits Mihály: O Lyric Love

Terólad száll a dal, zivatarverte líra,

lantverte zivatar, lírai szerelem!

feletted ég az ég, alattad messze nyílva

a pokol, ingatag jársz ingatag helyen.

Örök parázsmező égeti földi lábad

s az égő fájdalom táncolni megtanít:

ütemes sántaság, mint aki tűzbe hágott

s kit kígyó csíp bokán, kapkodja talpait.

Kiáltanál, tudom, de zene lesz a jajból

mert egy ajk hangszerül hangolta ajkadat

egy szép zenés ajak, mely dalt fakaszt a dalból,

mint hangvillát ha ütsz, másik is hangot ad.

Ó hóbillentyüs ajk zenés, meleg csodája

hogy gyengéd hangjaid betöltik a leget

s mint rezgést rabul ejt a zongorák pedálja

ha elhallgatsz, a szív zenéje emleget.

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből

A keserű igék,

Melyek tavaly még holtak voltak,

Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,

Lekacagott szavak,

Óh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.

Szűzesség, jóság, bölcs derékség,

Óh, jaj, be kellettek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,

Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban

Minden, mit áhitok

S mért áhitok? - ez magamnál is,

Óh, jaj, nagyobb titok.

Szívedből szólj, s másoknak küldd el azt,

Vidíts, taníts, s ha kell te nyújts vigaszt,

Segítsd fel azt, ki előtted lent hever,

Ápold a lelkét, mert többet érdemel.

Ha megbántanak, - porold le lelkedet!

Ne őrizgesd a vélt sérelmeket.

Gyarlók vagyunk, s már túl érzékenyek.

(Szótüskék szúrják az érző lelkeket.)

Ha így teszel, lelked is felderül,

A békesség madara a válladra ül.

Szívedet boldog nyugalom járja át,

És ezt az érzést másoknak add tovább.

Domonkos Jolán

Pillangó szárnyán repül a csoda

Pillangó szárnyán repül a csoda,

nem érhetsz hozzá, eltűnik tova.

Ne akard nagyon, így nem lesz tied.

Megérkezik, ha tiszta már a szíved.

Nyújtsd ki kezedet, tenyeredbe száll.

Ő mindenkinél otthonra talál.

Ujjadon pihen, kifújja magát.

Óvatosan tartsd, jaj, csak meg ne bántsd!

Pihenjen Nálad, míg erőre kapsz,

hogy tovaszálljon, addig azt ne hagyd!

Eljön az idő, elbúcsúzik ő,

de akkor Nálad már szebb a jövő.

Tovább költözik, suhogva elszáll,

más emberhez, aki még csodára vár.

Mosolyogva várd azt a szép napot,

mikor a csodát Te is megkapod!

Gondolat szárnyán repül a csoda,

hinni kell benne, s nem tűnik tova.

Őri István: A fa éneke a lehulló levélhez

elengedlek...

most menj,

s ha messze jársz is,

azért üzenj,

mert én itt maradok,

nem mozdulhatok

ez a dolgom:

várakozok

a télre,

a fehér bársony létre,

míg te a messze földet járod...

itt várok rád,

hogy visszatérj,

mert én anyád vagyok,

s szerelmes párod...

mesélj majd,

merre jártál

s hogy te is úgy vártál

engem,

mint én téged?

számoltad-e a perceket?

s amikor álmodtál

virágos rétet,

emlékeztél-e rám,

ki e rét fölé borul,

ki alatt hűs az árny

és megpihen a vándor,

ha az est ráalkonyul?

mesélj az álmaidról,

miket a puha avar adott neked

ugye nem fáztál

a bársony hó alatt,

ugye nem bántott

a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,

mégis oly távol...

s bár létünk tűnő pillanat,

állnom kell helyemen,

vigyáznom rád,

testvéreidre,

és a rétre is,

hogy amikor

a Fény király

újra életre kel,

és a Tavasz tündér

már közel,

felemeljelek,

ébresszem

gyengéd álom létedet,

hogy sarjadj ki újra ágamon

s adj nekem

új tavaszt,

új Életet.

Edmund Spenser

Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam újra minden betűjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve

a lány – megfogni a pillanatot,

hisz magam is így omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! – felelte: - híred élni fog,

ami porba hal, az csak földi lom,

szépséged a dalaimban lobog

s dicső neved a mennybe fölírom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,

örökké él s örökké megújul.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Őri István: Várlak, ha jössz...

Várlak, ha jössz

várlak, ha nem

vártalak tegnap

várlak ma

várlak holnap

várlak örökkön örökké

várlak erényben

várlak a bűnben

várlak, 'milyen vagy

hűtlen-hűségben

várlak a Mennyben

várlak a pokolban

hogy együtt énekeljünk

az angyalokkal

vagy üvöltsünk a kíntól

mert örökké égünk

- Együtt...

várlak, hogy várjuk

a feloldozás üzenetét

- Veled...

Várlak...

és nem jössz

szólítalak...

és nem felelsz

kereslek...

és nem talállak

önmagam sötétje fedi el a tájat -

várlak...

várlak...

várlak...

Elnyel a múlt

szaggat a jövő

a jelen elröppent

Nélküled semmi nincs

- nehéz várni...

de kell!

ha nincs is remény,

akkor is

várni kell!

Rád

mert hátha egyszer feltűnsz

az úton, ahol én is megyek

hátha szembe jössz velem

hátha felismerjük egymást

hátha Te is rám vártál

mint én Rád

hátha megállunk

egymással szemben

és azt mondjuk:

"Itt vagyok!"

hátha megfogjuk egymás kezét

és elindulunk egy másik úton

egyfelé, együtt

hátha megérkezünk valahová

és azt mondjuk:

"Hazaértünk. Menjünk be,

ez a mi otthonunk."

s hátha ott boldogok leszünk

örökkön örökké

mint a mesékben

mint az imákban

mint az elsuttogott vágyakban

mint a gyötrelem sikolyaiban

mint - az életben

Várlak...

gyere...

próbáljuk meg újra

hátha...