Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Ott voltam veled

Mikor hitedet vesztetted, én fogtam kezed.

Csendes magányodban is én szerettelek.

Nem vádoltalak, s nem szidtalak meg,

akkor sem, ha szíved eltévelyedett.

Kitartottam melletted, s ott voltam veled,

mikor láztól égő arcodon könnycsepp remegett,

s mikor homlokod gyöngyeit kín szárította,

mert lelked fájdalmát lelkem siratta.

Én mindig ott voltam, s ott leszek veled,

akármilyen mélyre égnek a parázsló sebek,

mert aki megtanulta mi a szeretet,

az megbocsát annak is ki ellenfele lett.

(Kun Magdolna)

A szív mindig megbocsát

Amikor az indulatos szavak vérig sértenek,

könnyezzünk ki mindent, mi fájja lelkünket,

és gondoljunk arra, hogy minden megbántás,

csak múló harag, mi mosolygásra vált.

Hisz a szív előbb-utóbb úgyis megbocsát,

mert nem bírja az sokáig a hosszú haragvást,

hisz a szív is olyan, mint egy pihe-puha toll,

mely ott lel otthonra, hol csend, béke honol.

(Kun Magdolna)

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindig, mindig játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani,

nagykomolyan az asztalfőre ülni,

borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet,

havas telet és hosszú-hosszú őszt,

lehet-e némán teát inni véled

rubin teát és sárga páragőzt?

Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni,

hogy a körúton járkál a november,

az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt?

Akarsz játszani kígyót, madarat,

hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót?

Akarsz játszani boldog szeretőt,

színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön

s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Dakó Ádám

Nyári lombok

Nyári lombok hűvös árnya

lobog a szellőben,

mozog a fa csodája

a nyár ölében.

Szépséges levelek suhannak,

olykor lerepülnek,

s a földre hullanak,

ottan pihennek.

Pillangóként rebbennek,

szárnyakat kapnak,

köszönhetik a szélnek,

így haladnak.

A szél tánca keringőt jár

a sok falevéllel,

mindez oly csodás,

táncolnak a szépségekkel.

Kedves vagy nékem,

csodállak, tisztellek,

megédesíted életem,

téged örökre szeretlek.

Lombod tánca oly kecses,

annyira megihlet,

annyira szépséges,

neked öröm az élet.

Számomra oly kedves vagy,

szeretlek is tégedet,

szépséged is nagy,

meg is őrizlek énekemben.

Egyszerűen fenségességed

oly természetes,

óriási szépséged,

de néha kacér és kényes.

"EMBER maradj Fiam ,

minden körülményben!

EMBER -még akkor is,

ha ez már nem érdem...

.

Ha többet ér, ki kincset

s nagy vagyont harácsol,

vagy ki Glóriát kovácsol

~ a politikából!

.

Vedd észre, ki szenved,

és segítséget kér ...

Kinccsé válik minden falat

szívből adott kenyér...

.

Nem kell minden áron

letépni a babért :

Szíved tisztaságát, Fiam :

Ne add el semmiért!"

"Biztatlak: Örülj!

Örülj a világnak,

Örülj a kinyíló virágnak,

Örülj a rikkantó madárnak!

A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.

Örülj a hasadó hajnalnak,

Éjben az égen ragyogó csillagnak!

A szép napra ébredő reggelnek,

A neked köszönő embernek,

S minden ártatlan gyermeknek.

Örülj a feléd küldött mosolynak,

A hozzád szóló szavaknak!

Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,

Ha valahol éppen tereád várnak!

Örülj, ha megfogják a kezedet,

Tanítsd meg örülni gyermeked!

Örülj és te is tárd ki szívedet!

Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.

Örülj az ősznek, a tavasznak,

A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!

Nyáron a rekkenő melegnek,

Télen a hóval borított hegyeknek.

Örülj, ha jön egy zivatar,

Ha örülsz, akkor nem zavar.

Örülj a megkonduló harangnak,

A felröppenő sok-sok galambnak!

A felhangzó zenének!

Örülj minden csendes estének!

Örülj a farkát csóváló kutyának,

Örülj az egész világnak!

Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,

Örülj, ha valakivel törődhetsz!

Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!

Örömöt adj minden kicsi örömért!

Az öröm az egy jó dolog,

akik örülni tudnak, azok boldogok.

Te is az lehetsz, ha akarod!"

/Rajki Miklós: Bíztató/

Garai Gábor: Sokáig élni

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,

hogy öregen is megismerjelek,

mikor tüzedből már nem futja égni

s én is parázslok, alig perzselek.

Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,

szemedtől ez a fény nem múlik el;

magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,

s feledteted velem, hogy halni kell.

Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen

tündököl majd e lágy önkívület;

két csillagod a test mögötti térben,

hol a tagok elejtik terhüket,

hol a nyers mámort az álom bevonja,

s nyugvók a vágyak, - sosem bágyadók;

hol öntudatlanul váltja valóra

csömörtelen varázslatát a csók

Eötvös József: Holdvilág

Ha a nap leszállva eltűnt,

mint egy fényes képzelet,

s a sötét éj fátyolával,

elterűl a föld felett:

szívesen andalgok akkor

a harmattelt réteken,

és a hallgató természet

nyúgodalmat ád nekem.

Mint ha aggnak homlokára

hint ezüstöt az idő,

s nyúgodalmat nyer végtére

a sokáig szenvedő:

úgy talál e föld nyugalmat,

ha a nap lement,

és a holdvilág magasról

rá ezüstöt önt.

Arany János

A VÉN GULYÁS

Egy pohár bor a kezében,

Bora elfoly, keze reszket,

Vén gulyás ül a karszéken

Mult időkre emlékeztet.

Hosszú évsor nyomja vállát,

Száz esztendőt emlegetnek;

Elég volna hagyománynak,

Elég volna történetnek.

Ifj'urakkal iddogál sort,

Kik, mint gyermek a toronyra,

Oly bámulva, oly szédülve

Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogyha évök

Összeraknák hárman, négyen,

Az ha lenne olyan lépcső,

Ami e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre

Három-négy sem ér ez aggal,

Ki nevet, iszik, danolgat

Tréfaűző ifj'urakkal.

"Azt a régit, Marci bátya!"

S felkurjant a kedvenc nóta!

Ki tudná hanyadszor fúja!

És ki tudná, hogy mióta!

"Hej Nagy-Kőrös híres város,

Ez s ez ottan a nótáros..."

De az mégsem oly keserves

Mint a: "gonosz komiszáros."

Erre még most is neheztel,

Nem felejti a vén pásztor:

Sok borsot törhettek egymás

Orra alá, egyszer-másszor.

S ki a rövidebbet húzá,

Az ellenfél, hol azóta?...

Csak a Marci bácsi ajkán

Élteti egy öreg nóta.

Így danolgat, így beszélget

Ama régi jobb időrül,

Közbelopván egy-egy rejtélyt

Hol tinórul, hol üszőrül.

Körben ülnek hallgatói

S egyik így szól ingerkedve:

"Hát a halál, - Marci bátya?...

Volna-e már hozzá kedve?"

Nem felel rá; most az egyszer

Úgy tesz, mint aki nagyot hall,

Néz sokáig a padlóra

S döföli az ónas bottal.

Végre homlokát felütve

Néz merően, szól nyugodtan:

"Beszámoltam minden ősszel,

Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark sem hibázott,

Ennyit sem tud rám a gazda;

Még apjának, nagyapjának

Sem volt soha rám panassza."

S leül biztos öntudattal

Hogy rendén a számadása.

Nem hiányzik-é majd végül?

Nem én dolgom, - azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye,

Had busúljon aki káros;

Jót iszik rá és felkurjant:

"Hej Nagy-Kőrös híres város!..."

(1855 máj.)

Kalmár Sándor

Belátás

Nem értenek engem,

mit kellene tennem?

Fára kéne mászni?

Onnan magyarázni?

Mit kellene tennem,

hogy értsenek engem?

Lehet, hogy semmit.

Ez a dolgon enyhít!

Magamat értem, az a fő,

úgy hiszem, nem meglepő!

Megértem magamat!

Elfogadok másokat!

Rab Zsuzsa: De addig

De addig mennyi elfutó vonat,

de addig mennyi vertszárnyú madár,

de addig mennyi mázsás virradat,

mennyi perzselt, koromszárnyú levél,

de addig mennyi testté-lett hiány,

és mennyi karrá-nem-lett ölelés,

falakról visszapattant nevetés,

mennyi sikongó mentőautó,

mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,

mennyi nehéz kosár, hány temetés,

mennyi betű, mennyi szívpercenés,

hány nem és hány miért és hány soha,

hány mégis, hány azértsem, hány talán,

és mennyi szó, hűvösen cseppenő,

és mennyi szó, torokban, szálkaként,

és mennyi szó, szendergő ekrazit,

és mennyi ékírás a homlokon,

hány irgalmatlan, véletlen tükör,

és mennyi apró vesztett háború,

hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,

mennyi szívetrobbantó csengetés,

mennyi hazajövés, hány elmenés.

De addig, addig, addig is,

de addig, addig is,

de addig is….

Áprily Lajos - Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény,

hideg árnyék hull a hegyre.

Áll mögöttem ötven erdő,

ötven évem rengetegje.

Torkomig ver csorba szívem,

tűz a talpam, seb a térdem.

Annyi rémtől megfutottam,

míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,

vadtövistől vér az ingem.

Aki erdő-járni küldött,

az ha megismerne engem.

Sűrűségen átfutottam,

avarának vért is adtam,

ami bennem fiatal volt,

rohanásban elhullottam.

Szívem szárnya, szemem fénye,

kurjantásos fiú-kedvem,

férfi-sorsom mély zenéje

elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban

fekszem itt a ritkulásban

meglazulva, szerteesve,

s nincsen, aki megkeresne.

Járna értem, mint a hangya,

mint a Lemminkejnen anyja;

addig járna, felkutatna,

kicsi méhvel írt hozatna,

varázsszókkal összerakna,

úgy siratna, úgy szeretne...

Fekszem itt a szürkületben,

túl a rétnek nagy a csendje.

S zúg mögöttem ötven erdő,

ötven évem rengetegje.

1939

Garai Gábor: Magyarul

Miféle beszéd ez?

Idegen meg nem érti.

S aki csak ezt beszéli -

mindenütt idegen.

Vízözön örvényében elárvult égi fészek,

hogy tudtál megmaradni,

keselyűk őrületében,

lomb-szőtte gerle-szállás,

testvértelen magányban?

Ki hoz neked naponként olajágat?

Ki nógat a partra:

megtérhetsz szárazon?!

Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,

s örök forgásban kerülget a téboly,

mint pontot a pörgő tér,

a bezárult kör közepében...

Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz...

Szeretsz?

Szeretlek!

Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét.

Megáztatlak idegen tengerekben,

s tisztán kiemellek a hullám-törte hínárból.

Mint testté lett csoda - létem a rendjeled:

százszor kiirtott néped -

ki tudja, hogy? -

élve maradt!

No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -

s egy árva szót sem értenek az egészből.

De mint élő vizet ízlellek én:

hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;

lég-gyökerem,

megtartóm messzi-földön,

s haza-vezérlő pásztor-csillagom.

Nyiraty Gábor

Vedd észre!

Ha nem lehet tied az, amit szeretnél,

Szeresd azt, ami a tied még!

Csak bolyongunk a Föld kerekén,

Tekerjük, míg bírjuk, az élet kerekét,

S közben elsiklunk sok apró dolog felett,

mely mindvégig a lábunk előtt hevert,

az egyszerű szépség, mely boldoggá is tehet,

de szemünk előtt csak a nagyzó cél lebeg.

Nem kell a rohanás, hisz rövid az élet,

Kár siettetni, ugyanaz lesz a vége.

Álljunk meg néha, s vegyük észre a csodát,

Vigyük magunkkal nehéz utunk során,

mert egy mosoly, egy ölelés, egy szál virág,

mind-mind maga lehet a boldogság.

Ivan Cankar - Éltem mellett mentél el magadban

Éltem mellett mentél el magadban,

menet közben köszöntél nekem:

mentél, egyszer visszatekintettél

és egyedül hagytad életem.

Halk álomként mentél el mellettem

és abban a percben tudtam én:

egyedüllét sorsom e világon,

egyedüllét a föld kerekén.

Puszta otthonom előtt megállok,

nincs utam, se ösvényem nekem,

te tovább mégy, alig látlak immár,

hajfürtjeid fényét így lesem.

/Fordította: Weöres Sándor/

Petőfi Sándor.

SZÁZ ALAKBA...

Száz alakba öltözik szerelmem,

Száz alakban képzel tégedet.

Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem

Mint szilaj folyam fut körüled.

Máskor ismét, édes kedvesem, hogy

Szentegyház vagy, én azt gondolom,

És szerelmem mint repkény huzódik

Fölfelé a szentegyház-falon.

Néha gazdag útas vagy s szerelmem

Mint az útonálló megrohan,

Néha meg mint jámbor alamizsnás

Lép elédbe alázatosan.

Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,

S mennydörgéssel ostromlom szived.

Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled

Csalogányként zengek éneket.

Im, szerelmem ekkép változik, de

Soha meg nem szűnik, mindig él,

S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...

Gyakran csendes a folyó, de mély!

József Attila - Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

VÁRNAI ZSENI: ÖREG NŐ SÓHAJT

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetõkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Wass Albert - Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Mit szeretnék karácsonyra?

Visszakapni az ünnepet magát...

Újraélni a fénylő csodát...

Ámuló szemmel nézni a karácsonyfát...

Beszívni erdő-üzente illatát...

Érezni a szeretettől meleg szobát..

Tudni odakint december havát...

Hallani a csengettyű hangját...

Édesanyám kedves hívószavát...

Állni megilletődötten, némán...

Mint gyermekkorok karácsonyán...

Hinni ajándékhozó Jézuskát..

És sírni, kisírni évek bánatát...

Lénárd Ágnes

Nyári rajz

Hogy mit láttam? Elmondhatom.

De legjobb, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,

csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,

ez itt az út, felénk futó,

ez itt akác, ez itt levél,

ez itt a nap, ez itt a dél.

Ez borjú itt, lógó fülű,

hasát veri a nyári fű,

ez itt virág, ezer, ezer,

ez a sötét gyalogszeder,

ez itt a szél, a repülés,

az álmodás, az ébredés,

ez itt gyümölcs, ez itt madár,

ez itt az ég, ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,

ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó,

ez volt a ház, ez volt a tó.

-Nemes Nagy Ágnes-

Gárdonyi Géza - Szép ma az éj

"Szép ma az éj!" - Szép", - felelte ő.

És elfogyott a szó az ajkamon.

Pedig belől a forró reszkető

gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.

Zúgott és zengett. Kábultam belé!

De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:

"Szeretlek édes lányka égetőn!"

A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.

A holdnak fényes csillag-karavánja

a kék mezőkön némán ballagott.

Ő arra nézett, én meg az arcára.

"Szóljon, - mondá, - melyik a csillaga?"

S én így akartam szólni: "Kis-maga".

De reszkettem: nem volt hozzá erőm.

A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

"Megyek már, - szólt, - mert megszid a mama."

"Én nem bánom, ha megver is apám."

"Öt percig még... " - "Mily rövid éjszaka!"

S a kezét akkor félve megfogám.

"Mariska!" - súgtam forrón, elhalón.

Ő hozzám hajolt lágyan, biztatón,

S én átöleltem akkor vakmerőn...

A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Szuhanics Albert: Ne félj!

Ne félj, hisz nincsen rá okod,

a jövőt úgy sem tudhatod.

Ne sírj, töröld meg szép szemed,

hisz jár a boldogság neked!

Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,

most állsz a szép napok előtt.

Ne félj, a jóban hinni kell,

ez már így magában siker!

Szeresd az életet nagyon,

nem baj, ha nem vár nagy vagyon.

Legyél te szerény, kis virág,

melynek viszi a szél az illatát!

Hited te el nem hagyhatod,

égből segítnek angyalok.

Minden öledbe hullik majd,

tudd meg, a vágy magja kihajt!

Kihajt, mint zsenge, kis növény,

övé a langy eső, s a fény...

Fa lesz, s a lombja égig ér,

ne félj, te mindig higgy, remélj!

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét, meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,

Hintám, amelyen legelőször szálltam,

A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,

A tollam, mert nem tudok mással írni,

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

Gyötrődő lelkem alagútjain -

Olvasgatnám az ablakok sorát,

Simogatnám a fecskefészkeket,

S magamba színék minden verkliszót,

Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

Az ajtók mind, és mind a pitvarok,

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -

És mindent itt hagyok.

Reményik Sándor

Gondolok valakit

Gondolok valakit,

Akivel összefügg az életem.

Lehet: nem ismerem,

Lehet, nem fogom ismerni soha.

Lehet, hogy egy más csillagon lakik.

És mégis összefügg az életünk

Rejtelmes, örök rendelés szerint.

Nekem kárhozni kell,

Romolnom napról-napra, -

Hogy napról-napra üdvözüljön ő

Nekem vétkezni kell,

S a vétkem súlya alatt roskadoznom, -

Hogy ő állhasson a szentség fokán.

Nekem szenvedni kell,

Őrlődnöm gyötrő nyughatatlanságban, -

Hogy Isten békéje vele legyen.

Nekem nehéz követ kell hordanom

A szívem helyén, - hogy könnyű legyen

Az ő szíve és szárnyas és szabad.

Nekem a tétlenségnek mocsarában

Kell vergődnöm, - hogy ő oltárt emeljen

A munkának s titáni templomot.

A föld nehéz és kesernyés szaga

Kell hogy körüllebegjen engemet, -

Ő csak úgy érzi rózsák illatát.

A mindenség roppant lépcsőzetén

Egy lépcsőfokot le kell szállanom, -

Hogy ő hághasson egy lépcsőfokot.

Mikor ő a világ-zenitre ér,

S én a nadiron szétmorzsolva fekszem:

Akkor telik be kettőnk végzete.

Ellen Nitt: Ha ismerlek gyerekkoromban

Ha ismerlek gyerekkoromban,

biztosan neked ajandékozom

sárga kis hólapátomat,

piros homoklapátomat,

s a csillagokkal telefestett kék vödrömet,

minden pitypangtól aranypöttyös rétet,

a jatszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,

a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket

és a leghosszabb csúszdát,

amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,

feketén csillogó vizükkel,

feketen csilladozó, mély vizükkel,

a víz alatt lakó meséket is,

a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,

(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)

s arról a furcsa sajdulásról,

amely lehajló tarkómat súrolta,

mint egy madár,

vagy lélek,

vagy golyó.

És azt hiszem,

a sárga mackót,

a szegény, kopott orrú sárga mackót,

minden titkával együtt -

neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogaltam volna,

magam sem értve:

a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Várnai Zseni: Csendes éj...

A csendes éjben anyámra gondolok,

Szívemben most az ő szíve dobog.

Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,

Nem volt egyebe, csak a szeretet.

Szájától vont meg minden falatot,

És ha mi ettünk, ő is jóllakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,

Varrással kereste kenyerünk.

Ő mesterkélt ünnepre szép babát,

Levágta hozzá dús hajfonatát,

Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,

Hullottak rá könnyének gyöngyei.

Láttam a föld sok szép kirakatát,

De nem találtam hasonló babát,

Oly tündérszépet, olyan kedveset,

Nem ért más hozzá. Csak a szeretet...

A szeme kék, a haja barna volt,

S a kóc mögött picinyke szív dobolt.

Anyám elment, nem érte meg szegény,

Hogy a világ forduljon tengelyén,

Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,

Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.

Ó, most ha élne,

Vehetnék már neki

Ruhát, cipőt,

S nem kéne küzdeni.

Ó emberek, míg él anyánk,

Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,

És visszahozni többé nem lehet

Az elmulasztott jó szót, tetteket,

A késő bánat mit sem ér neki,

Az élőt kell szeretni, érteni.

Mert újra érzem,

Látom, hallom őt,

S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,

És újra szép és újra fiatal,

S mintha szívéből zengene a dal,

Amit írok csöndes éjszakán:

Még most is adsz nekem, Anyám...Anyám...

József Attila - Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott uton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsu, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

Moretti Gemm

ÖRIZLEK

"Így nem őrizte kincseit a gazdag,

nyár illatát búsongó, szőke kazlak,

nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,

sok tudományát vén zsugori bölcs -

mint téged rejtelek, őrizlek én,

mindent, mi tiéd volt és most enyém:

Papírlapot, melyen kezed nyoma,

pillantásod, mely rólam szállt tova,

egy mondatot, amely tetszett neked,

dallamocskát, mit dúdoltam veled,

egy virágot, melyhez hozzáért arcod,

mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,

s még mennyi mindent. Oly szegény a szó

mondani, írni, mily boldogító,

hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,

hogy áradó örömöm titka vagy,

s mert bennem élsz, minden baj elkerül.

És gazdag vagyok, mérhetetlenül."

Aranyosi Ervin: Köszönöm, hogy barátom vagy

Köszönöm, hogy befogadtál

szíved közepébe!

Köszönöm, hogy élni hagytál,

s ne kérdezd elég-e?

Úgy hiszem, hogy attól lesz szép,

ez a mi világunk,

közös céllal, szeretettel

egymás mellé állunk.

Együtt könnyebb átvészelni

vihart, s nehézséget,

minden, ami fájó, bántó,

hamarabb ér véget.

Összefogva, támogatva

erősebb a létünk.

Köszönöm, hogy barátom vagy,

s közös útra léptünk.