Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Reményik Sándor:

Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,

S szívembe egyszer az a béke szállna,

Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom:

Előbb elzárnám a láda fiába.

Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,

Trónolnék vele a világ felett.

Nagy-óvatosan körültapogatnám:

Hogy hát igazán, igazán nem álom?

Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:

Testvér, testvérem, rokonom, barátom,

Itt, itt a béke, itt van aranytálon!

Itt, itt van mindennek a megoldása,

Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:

Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

Jankovich Ferenc: Az egyszeri-kétszeri fánk

Fánkot sütött nagyanyánk... Volt öröm!

Egy üst zsír feketéllett a tüzön.

De amikor kezdett duzzadni a fánk,

Nagyanyó kiált: „Elfogyott a fánk!”

Se fánk – se fánk...

Szaladtam én a szerbe szívesen,

de ott sem volt biz egy sziporka sem...

Holott kezdett már esteledni ránk.

Ott a sok fánk, és nem volt semmi fánk!

Se fánk – se fánk...

Mit csináljunk? Gyomrunk is korgott,

Csak szipogattuk a finom szagot.

Nyálunk kicsordult, fényesült a szánk:

csak hűlt a fánk, és parázslott a fánk...

Se fánk – se fánk...

„Átfutok a szomszédba!” – mondtam én...

„Jaj, úgy röstellem” – húzódott szegény,

és nagyokat zötyögött nagyanyánk:

„Itt egy garmada fánk, és semmi fánk...”

Se fánk – se fánk...

Hát akkor mi legyen a vacsoránk?

Zsíros kenyérhez volt sónk, paprikánk.

Nem oly finom volt, mint valami fánk,

de került másnap jó akáca fánk,

S irral-pirral mégis kisült

az egyszeri-kétszeri fánk.

Papp Ádám

/Emlék/

Emlékezz úgy rám,

hogy egyszer jó voltam,

de az idő, és e sok nem tetszés

elvadult villámokat

szórt belém.

Amitől elégett

minden, ami fontos,

ami a lényeg;

akár az élet,

s nem süt már Napom

a tisztaság tetején.

Emlékezz úgy rám,

hogy a szeretet volt

minden, amit adni tudtam,

hogy szemeimben a szerelem is

ékkőként ragyogott,

melyben most csak a semmi honol,

melyben én is elveszek,

s megannyi pillanatomnál

nem vagyok ott.

Emlékezz rám,

amikor cigarettát gyújtasz,

amikor poharad emeled valamiért.

Emlékezz, hátha másként

újjászületek, hátha akkor

jobban harcolok az egyetlen életemért.

Emlékezz úgy rám;

maradjak benned egy fontos

gondolatnyi rész,

és sose haljon meg belőled az,

amit egykor benned láttam;

amennyivel te nálam jóval többet érsz...

A nap verse Garai Gábor: Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan –

ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Pápai Ildikó: A Hóvirág éneke

Múlnak már a hidegek,

hamarosan kikelek,

félve kinézegetek,

aludtam már eleget...

Napfény leszek teledben,

halkan járok kedvedben,

mikor nyílok kertedben,

harmat táncol kezedben.

Zöldet hozok arannyal,

esőt, langy fuvallattal,

virágnyelven: szirmokkal

becézgetlek tavasszal

Mezei István: A krókusz éneke

Verseket rólam hiába kerestek,

ezért dalolgatok magamról nektek,

ősszel is kinyílok kéken, feketén,

fűszernek adom narancsvörös bibém,

most a sárba vetem szűzies pártám,

ledér-lilán, sárgán leszek a sáfrány,

kipattant a földből nedvvel teli gumóm,

vágyakozó csészém napfénybe nyújtom,

haszontalan-szép a trópusi lótusz,

én vagyok nektek tavaszt-hozó krókusz,

,ha reám száll egy kóborló méhecske,

vázájába tép ropogós menyecske,

nem bánom, írjatok kedves verseket

rólam, szeressetek engem emberek.

ÁLLTAM SÍRHALMA MELLETT...Petőfi Sándor

Álltam sírhalma mellett

Keresztbefont kezekkel...

Mozdúlatlan szoborként...

A dombra szögzött szemmel.

Áll a hajós a parton

S a tengeren tekint szét,

Mely koldussá tevé, mely

Elvette minden kincsét.

'Az ölelés, tudod,

nem köt a korhoz.

A megfáradt szív is,

örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,

lenni kell oknak,

– legyen céljuk

a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?

– Várja a lélek!

Érzi, – még itt vagyok,

– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát

ne hagyd kihűlni!

A lélek fájdalmát

arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,

élj szeretettel!

– Öleljen, örüljön,

míg él, az ember!'

~ Aranyosi Ervin: Ölelj, szeress kortalanul!

Mindent neked adok

Tied ez a márciusi hóvirág

az asztalodon.

S az a lángbaszökkenő vörös ház

a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,

a fákkal szegélyezett,

hová a bolyongások erdejéből

egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete

s az az elnyugodott óriás,

akit letakart arccal, csöndesen

magamban cipelek. Dsida Jenő

Mikor dörömböl a szív

Mikor dörömböl a szív bordáid között,

és szorítása oly erős, hogy légszomjat okoz,

feszítsd meg magad, mint akinek nem fáj,

sem az átkozott tudat sem a fojtó állapot.

Játszd csak, hogy téged nem bánthat semmi,

mert minden másnál nagyobb életösztönöd,

így bármennyiszer is elbuktat az élet,

te akkor is tovább lépsz a kőhalmok között.

Kun Magdolna

Juhász Gyula: Tavasz előtt

Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban

A felhőt nézem, mely violaszínben

Valami távol muzsikára ballag

Egy ismeretlen rétre, messze innen.

Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet,

Ki eljövendő, de még szunnyad egyet,

Most készül bársony és smaragd zekéje

S a barna föld ölén dús haja serked.

Már néha sóhajtása száll s nyomába

Fölneszel avar ágyáról az erdő

S a jegenye, a komoly, ősi strázsa

Már tiszteleg felé, ki eljövendő.

Ha majd beleborzongsz abba

Amit olvasol

Mert a lelked súgja írásom

Ha majd végtelen parkokban

Szabadon futhatok utánad

Ha kapui nyílnak

Egy gyönyörű

De rejtett világnak

Ha kimondod, hogy szeretsz

És hogy nem lehet soha vége

Ennek a nyárnak

Ha már nem kell félnem

Hogy mit mondtam

A tükör előtt visszanézni

Előtted hogy álltam

Ha már nem akarod, hogy nélkülem

Mert a vágy erősebb, mi összetart velem

Ha majd nem vágysz sokat

A szóra

Mert némán egymás jeleit megtanulva

Üt ránk sokezer

Szerelmes óra

Ha már mindenki azt látja

Ami van

És mi azt tehetjük

Amit más látni talán nem akar

Ha majd órákig csüngsz a nyakamban

És szerelmem

Édes belsődbe hatolhat

És ágyhoz szorít a kábulat

Miközben a gyönyörtől

Végigszakítod hátamat

Ha majd örömkönnyünk

Egymásba vegyül

Bőrünkön át

Magunkba szívva

Hordozzuk életen át

Örök emlékül

Ha majd megpihenhet

Testem

Tested alatt

Akkor nem kell már semmi sem

Mert én leszek

A legboldogabb...

(Peet Croenin Brenson-Ha majd...)

Baranyi Ferenc: Nem szabad....

Nem szabad soha visszanézni

Visszahozni eltűnt arcokat

A múlt emlékét felidézni

S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék

Fakuljon meg, hogy elfeledjék

Nem szabad soha visszavárni

Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.

Új boldogság kell, nem a régi.

Nem szabad soha visszanézni

Somlyó Zoltán: Hóvirág

Második hó: február van,

hócsillagok a határban;

fényes puska csöve: durr!

Szedd a lábad, róka úr.

Tiszta kék az égi pálya,

füstölg a házak pipája,

talpas szán a hóba vág,

csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben

jég páncélja rengve rebben;

prímet furulyál a szél,

peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:

szürke sávba fut a töltés;

hej, de messzire szalad,

most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába

hóvirág van egy nyalábba,

hóvirág... hóvirág...

Hej, de hideg a világ.

Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

József Attila

Vártalak...

Tekintetekbe szőtt varázs,

csodás,igéző pillanat,

nézni egymást,hosszan tűnődve:

eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán

reszkető vágy,ha átszalad,

rájönni édes kábulatban:

Én mindig téged vártalak!

csodás,igéző pillanat,

nézni egymást,hosszan tűnődve:

eddig miért nem láttalak?

Dobbanó szívek ritmusán

reszkető vágy,ha átszalad,

rájönni édes kábulatban:

Én mindig téged vártalak!

Aranyosi Ervin: Adj hálát reggel…

Adj hálát reggel az ébredő világnak,

– örökbe kaptál egy újabb, szép napot.

Engedd az érzést áradni szívedben,

szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod.

Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak

hálával teli, reggeli éneke.

Engedd a nap tiszta fényét szobádba,

s ne kérdezd: ember élhet-e nélküle ?

Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,

a mosoly arcodon, ékszered legyen.

Tükrödön csillog szemed ragyogása,

hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!

S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,

s érezd a lelked, magasabbra emel.

Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,

mert aki rád néz, ennyit megérdemel.

Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,

– jó érzésed csak fokozódni fog –

a szeretet ilyen, apró kis sugára

teheti szebbé a hétköznapot.

Aranyosi Ervin: Magányos szív kiadó!

Kiadó egy magányos szív,

ha szívednek párja nincs!

Fedezzük fel, a szeretet

milyen kedves, drága kincs!

Átmelegít, hogyha fázol,

néha dobban, hegedül,

együtt dalol a szíveddel,

s nem vagy többé egyedül!

Kölcsönösen átmelegszünk,

nem számít a zord hideg,

hisz a szíved, – hogyha szeretsz –

az enyémet menti meg!

Nincs is talán jobb orvosság,

mely meggyógyít hogyha fáj.

mert szeretni a szívemnek

egyszerűen már muszáj!

Olyan láng ez, amely minket

egyformán átmelegít,

Így képes a szív túlélni

a világ zord teleit.

Itt a szívem, légy lakója,

költözz bele boldogan,

Ne maradhass szeretetlen,

mint a Földön oly sokan.

Az üres szív kongva dobban,

kívül alig hallani.

Csak sóvárog szeretetért,

s nem meri bevallani.

Ám a magány fájó érzés,

a jó szívbe belemar,

legyél végre gyógyítója,

költözz bele, most, hamar!

Érezd magad otthon nálam,

élvezd szívem melegét,

Öltöztesd világom fénybe,

s érezd a szeretetét!

Költözz bele a szívembe,

ez nem olyan nagy dolog!

A szívek egymást szeretve

lehetnek csak boldogok!

Felejtsd el, ki régen bántott,

sértődésed félretedd!

Jó hírem van, hisz szeretni,

egy másik szív érkezett!

Hiszem, én majd megbecsüllek,

szebbé teszem a napod,

ha mosolyt vársz, kedvességet

a szívemben megkapod!

Kiss Norbert - Rozsdás horgony...

Egyedül hajózunk mind

Az élet óceánján,

Cápákkal, zátonyokkal

Nehezített pályán,

Vakon, térkép nélkül

Vágunk neki az útnak,

Hol csak a rozsdás horgony

Tanúja a múltnak,

Szakadtak a vitorlák,

A kötelek is lógnak,

A kikötő messze van még,

Talán elérjük holnap,

Szüntelenül szemléljük

A messzi horizontot,

S a nagy kéklő semmiben

Keressük azt a pontot,

Mely talán nem délibáb,

Hanem egy apró sziget,

S az életben maradáshoz

Találunk édesvizet...

Mindegyik évszaknak van valami bája.

Van aki leszólja, van ki megcsodálja!

Ha kívül hideg van, öltözz melegebben,

a lelked sem fázik, ha van szeretet benn.

Gyújts tüzet, ha fázol, s tested átmelegszik,

lelked is gyújtsd lángra, mert, ha szeret, tetszik!

Arcod a tűz lángja, s mosoly melegítse,

mosolyod más szívét, jobb kedvre derítse.

Hagyd a zord világot, hagyd át melegedni,

fagyot felolvadni, kivirulni, lenni!

Találd meg az okot derűre, vígságra,

öntsd szíved melegét a fagyos világra!

Aranyosi Ervin: Öntsd szíved melegét a fagyos világra!

Kamarás Klára : Február

Havas utak, hazai tájak,

száncsengő hangja, régi dal...

megbúvik szíved rejtekében,

s még ma is, újra felkavar...

Most mintha fejreállna a világ:

Őszből kora tavaszba fordul át.

Becsap a régi kalendárium!

Havat a szem csak a képeken lát.

Pihenni vágyó fák kérgét feszíti

az incselgően langyos napsugár.

Nyugalmat várna erdő, kert, gyümölcsös...

Adj nékik havas paplant, Február!

Radnóti Miklós: Naptár - Február

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó:

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint.

S íme fehér hangján

rábéget a nyáj odakint,

tollát rázza felé, s cserren már a veréb.

"Amíg vannak, akik szeretnek,

van értelme az életednek.

Mindegy, hogy rohannak az évek,

ha érzed melegét egy kéznek.

Még érdemes reggel felkelni,

ha van kinek kenyeret szelni.

Örülj a percnek!

De ha mégis magány a sorsod,

ha a gondot egyedül hordod,

erőt is ad hozzá az élet.

Találd meg mindenben a szépet.

A nap rád is úgy süt, mint másra,

ne gondolj hát az elmúlásra.

Örülj, hogy élhetsz!"

(részlet Helen Csok verséből)

"Enged a fagy,

földről, égről tűnik a tél boruja,

hóvirág nyit,

a hólétől megárad a nagy Duna."

/Simon István, Február /

Hámori Ági:

Január

Fénytelen téli napok,

kékek az alkonyatok.

Zúzmara ül meg az ágon

reszket a toll a madáron.

Szél kavar szürke határt,

fáznak a fagyban a fák.

Küldj puha hótakarót

jó meleg, enyhet adót,

ó, égi gondviselés,

szép lehet még ez a tél.

Nagy László:

Himnusz minden időben

(részletek)

Te szivárvány-szemöldökű,

Napvilág lánya, lángölű,

Dárdának gyémánt-köszörű,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,

Sugarak déli lantosa,

Legelső márvány-palota,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,

Festmények rejtett mosolya,

Templomon arany-kupola,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,

Mindig reménnyel viselős,

Bájokkal isteni erős,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,

Vánkosra velem hajoló,

Varjakat döggé daloló,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,

Ha a pimaszság rámdönög,

Önmagammal ha kűzködök,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,

Enyém itt minden hatalom,

Fölveszem kardom, sisakom!

Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,

Megdicsőül a vér s korom,

Galambok búgnak vállamon,

Gyönyörűm, ha segítsz engem!

Nagy László:

Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,

te lész a vigasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kusza az élet,

kusza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a halálos ágyig

beléd fogódzom.

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

PÓSA LAJOS

Bujósdi.

Virágos bokorba

Elbujt a kis Etel,

Kiabálják nevét,

De biz ő nem felel.

Meg se kukkan-mukkan,

Pedig nagyon csacska;

Hallgat, mint a vizben

Az aranyhalacska.

A kis czukros baba

Bábut fog ölében,

Ugy húzza meg magát

A bokor tövében.

Keresik mindenütt

Biri meg a Klári,

Nem tudják, nem birják

Sehol megtalálni.

De egy tarkaszárnyu

Pillangó meglátta,

Elvezeti őket

Aranyos nyomára.

Szuhanics Albert

Taníts meg Uram!

Taníts meg Uram boldognak lenni,

Tiszta szívemből, könnyen szeretni.

Szállván virágra, miként a lepkék,

Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.

Taníts meg engem, tisztának lenni,

Vissza nem nézni, előre menni!

Letenni minden terhet és gondot,

Látni magamban a középpontot...

Taníts még nekem egyszerűséget,

Hogy megláthassam mindig a szépet.

Igazgyöngy legyen szellemi lényem

A hamis ékszert még meg sem nézzem!

Taníts meg engem nyugodtnak lenni,

Útra kelőktől, szép búcsút venni.

Túltenni magam, azon mi nem megy,

Erősebb szenved, okosabb enged...

Taníts meg engem szerelmet adni,

Nem szalmalángként, parázs maradni.

Embernek lenni, minden esetben,

Segítő erő legyen kezemben!

Hogyan tehessem? Taníts meg engem;

Új reményt adni csüggedelemben!

Mindig, mindenkor emberi szóra,

Könnyet törölni, hajlani jóra.

Taníts meg engem, tanító tettre,

Példás jellemre, hű szeretetre.

Víg mosolyt csalni bánatos arcra,

Taníts meg Uram, erre a harcra!

Debrecen, 2008. szeptember 30.

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.