Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Dsida Jenő: ÖREG OKTÓBER

Be jó lenne még azt mondani mindig:

Szívem fürösztik tavaszi kegyek,

a napsugár is éget,

virágosak a rétek,

és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel

elintézni az egész őszi dolgot:

- Eh, nem fél, aki bátor,

csak rövid nyári zápor,

és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,

halk tűz robogja be a tűzhelyet,

felhők - mint soha régen -

bóbiskolnak az égen,

s már nem lehet, már nem lehet...

Remenyik Sándor :Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.

Robognak vonatok és életek -

Bennem, legbelül valami remeg.

Mert nem tudom,

Sohasem tudhatom:

Szoríthatom-e még

Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.

Viszontlátásra - holnap.

Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.

Vagy ha nem akkor - hát majd azután.

És ha aztán sem - talán egy év mulva.

S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.

Viszontlátásra a földnek porában,

Viszontlátásra az égi sugárban.

Viszontlátásra a hold udvarán,

Vagy a Tejút valamely csillagán -

"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28

Adj esélyt a mának,

az öröm áramának,

hagyd, hogy rád találjon,

és boldogsággá váljon!

Kísérjen hát a hála,

s az öröm cérnaszála

a jóval kössön össze,

szép szívedet fürössze!

Adj esélyt a létnek,

s kik lábnyomodba lépnek,

tanuljanak szeretni,

nincs más dolgod, csak ennyi!

Csupán csak tedd a dolgod,

hisz önmagadban hordod,

a holnap első képét,

az álmaid emlékét.

Adj esélyt a reménynek,

az átölelő fénynek,

mely gazdagítja lelked,

hogy jó utad megleljed!

Hogy arra menj, hol várnak,

hol rászorulók járnak,

szavad teremtsen szépet,

váljon jobbá az élet!

Adj esélyt önmagadnak,

s ha vágyak elragadnak,

sétálj az úton végig,

s emelkedj fel az égig!

Hited legyen a társad,

mert amíg célok várnak,

nincs okod keseregni,

tanulj hinni, szeretni.

Nadanyi Zoltan.

A két szemed szeretett legtovább.

Be furcsa szerelem.

A szád már néma volt, de a szemed,

az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,

nem is adtál kezet,

de a szemed még megsímogatott,

nálam feledkezett.

És lándsákat tűztél magad köré

hideg testőrökül,

de a szemed még rám leselkedett

a zord lándsák mögül.

és ellebegtél és csak a hegyes

lándsák maradtak ott,

de a szemed mégegyszer visszanézett

és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,

még mostan is szeret.

Még éjszakánkint zöldes csillaga

kigyúl ágyam felett.

"Álmodj magadnak szép napot,

Ha már a nyár úgy itt hagyott.

Álmodj magadnak színeket,

Ha benned minden szürke lett.

Álmodj nyíló virágokat,

Andalító illatokat,

S mire elér újra a tél,

Mesédben minden dalra kél! "

William Shakespeare

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, –

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagyok más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Szabó Lőrinc: Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik; lelkem erejét

egy egész kert virágai, hogy isszák.

Én vagyok az a kert; virágok, ágak

nőnek körém és fölém lombosodnak

élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,

álmodó kertész, nézek szanaszét;

kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van.

Ellenségem irigy viharok vad

rohamai, rázzátok fáimat;

hulljon a férges, kell a rovaroknak.

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág - raj;

a sebekből új hajtás tör ki, és

ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik; növekvő csodáim

már az egész láthatárt beborítják.

Szilágyi György: Így múlik el az életünk

Úgy múlik el az életünk: emlékezünk,emlékezünk.

Egy régi dal, egy régi kép eszünkbe jut, szívünkbe tép.

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Elillant rég a nagy varázs. Ifjúságunk hunyó parázs.

Álmaink lásd eloszlanak, hő vágyaink szétfoszlanak.

Nem marad meg már más nekünk: emlékezünk, emlékezünk.

Egy kiskabát, egy rongykabát, agyaggolyók, meg rongybabák.

Gyermekkorunk hívó szava:

- Hol vagy fiam?

- S, te hol vagy mama?

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Egy régi bál, egy régi tánc, mindegy mi volt, semmit se bánsz.

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Örvénylik múltunk mély tava.

Nincs nyár heve, csak tél hava.

Csitult a láz, elmúlt a tánc, szemünk körül már több a ránc.

Így múlik el az életünk: emlékezünk, emlékezünk.

Egy kiskabát, egy rongykabát, agyaggolyók, meg rongybabák.

Gyermekkorunk hívó szava:

- Hol vagy fiam?

- S, te hol vagy mama?

Az életünk így múlik el, s ha jő a nap, hogy menni kell,

elhal szavunk, elhal dalunk, megszülettünk, hát meghalunk.

De míg vagyunk, emlékezünk. Így múlik el az életünk.

Egy kiskabát, egy rongykabát, agyaggolyók, meg rongybabák,

Gyermekkorunk hívó szava:

- Hol vagy fiam?

- S, te hol vagy mama?

Serfőző Attila : Halottak napja elé

Hogy szerettük őket…

Csókot osztogató

ajkuk helyén,

most a végtelen szunnyad,

álmokat kergető

tekintetükre,

csillagpor ül,

sóhajuk elhalt,

fájó emlékükre,

bús csokrunk kerül.

Vigasztalás

Én azt hiszem,hogy nincsen könny és bánat

több a világon, mint dal és mosoly.

Érzem: az égbolt végtelenségénél

nem lehet mélyebb átok és pokol.

Nincs olyan mélység, melybe letekintve

ne küszködhetnél fölfelé megint,

s nincsenek csúcsok, melyeknek ormáról

csupa biztonság, erő int.

-Mondod, hogy hideg sötét lett a lelked,

mert rabul ejtett fagy, tél, alkonyat.

-Honnan van mégis csillag a szemedben,

hogy lehet az, hogy kezed simogat?

Ha elvesztetted élted nagy kincsét,

boldog voltál, míg tiéd lehetett,

s ha mosolyogtál, most már tűrve, csendben,

elhullatod minden könnyedet.

Mondhatod-e,hogy nem érdemes élni.

megátkozhatod addig sorsodat,

míg hálás szívvel meg nem simogattad

emlékeidben a virágokat?

A nap ritkán süt a völgy legmélyébe,

s kopár a napos bércek oldala:

a virág mégis mindenütt kinyílik

s ha el is hervad, száll az illata.

Írta: Sövényháziné Sándor Judit

Forrás: Reményik Sándor élete képekben és versekben

Kosztolányi Dezső : Ha volna egy kevés remény,

Ha volna egy kevés remény,

a lelketek megmenteném,

ti drága-drága szentek,

kik ültök otthon tétován

az elhagyott szobák során,

s este sétálni mentek.

De nincs remény, de nincs remény,

az élet az kemény, kemény,

én száz mérföldre estem.

Mi segítsen az életen,

varázsszer ott fönn sem terem

a bűvös Budapesten.

Jaj, barna, csúnya bútorok...

gipsz-szobrok... sírva bódorog

itt az a régi gyermek.

Mi volt valaha tiszta rend,

énnekem fáj, és bárha szent,

hiszem most őrületnek.

Hogy éltek itten, kedvesek?

Sopánkodtok: "Megint esett...",

de a nap is süt, untig.

Az örömötök annyi csak,

hogy egy kismacska néhanap

az öletekbe ugrik.

Becéztek minden kicsikét,

aranyhalat, kutyát, csibét,

mi gyönge és szegényke.

Szóltok: "Képzeld csak, édesem,

multkor meggyszósz volt, édesen,

mint valaha, hat éve."

Az esemény... Mi esemény?

Az, hogy kisült a sütemény,

s megáll egy úri, ringó

kocsi a házatok előtt,

és hogy jó a barackbefőtt,

és hogy megért a ringló.

Olykor mulatság, Anna-bál,

a kis tó tündérfényben áll,

ladik hasítja rengve.

Ha látom is, nem látom én,

odaviszem az átkom én,

és fáj a zaja-csendje.

A városházán ragyogó

piros-fehér-zöld lobogó,

és ha feketét láttok:

"Ki halhatott meg?" kérditek,

a szívetek nem érti meg,

és elfagy tőle szátok.

Most már az este lehajolt,

a park felett sétál a hold,

s a Kossuth-utcán porzó,

zöld ködbe jár az úri nép,

hallgatja a cigányzenét,

és áll az esti korzó.

A holdat látom égni még,

s a régi még, a régi még,

a régi-égi hold még.

Apám, anyám, öreganyám,

kishúgom, bár - mint hajdanán -

én is a régi volnék.

Mert vén Szabadka, áldalak,

mint hosszú, bús évek alatt

hittem sorsnak, hazának,

te álom voltál és regény,

poros hársfája "A szegény

kisgyermek panaszá"-nak.

Ti meg, jó lelkek, éljetek,

már nem lehetek véletek,

s nem látom soha többé,

hogy vési a szobrász idő

a búsító, a békitő

arcotok csúnya tömbbé.

Csak azt tudom, hogy hat felé

kimentek majd a gyors elé,

nem vágytok semmi másra,

és nézitek, a pesti gyors

hogy vágtat el, mint messzi sors,

új és új állomásra.

Kökény Éva: Hűvösödnek a napok

Hűvösödnek a napok,

hidegek már az esték.

Szél borzolja madarak kicsi testét.

Én is fázom!

Összébb húzom a kabátom.

Madarakkal itt maradtam,

szeretetből félreraktam.

Téli dérre, ködre, szélre

felkészültem, de már várom

eljövendő tavaszomat -

tán a sors még néhányat

számomra is tartogat.

Nem tudjuk, mikor jön el

létünk vége,

az ember úgy tesz, mintha

sose halna, mindig élne.

Kiket szeretsz, s akik szeretnek,

Ha bántanak, ha megsebeznek,

Ne haragudj rájuk sokáig!

De öntsd ki szíved s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét

Bocsáss meg! Hidd, enyhedre válik!

Oh egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy hát büszke, légy őszinte,

Híved legott azzá lesz szinte.

Oszlik gyanú, megenyhül bánat!

Oly váratlan jöhet halálunk

S ha egymástól haraggal válunk,

A sírnál késő a bocsánat.

Gyulai Pál

Radnóti Miklós

APÁMHOZ AZ ÉGBE

Apám ott fenn az égbe!

Gondolsz-e néha rám?

Mert én sokszor bámulva a légbe...

Elgondolom, hogy milyen kár...

Hogy ily korán meghaltál... Apám!

Sokszor, ha az élet rögös utjain,

Abba a gyakran emlegetett

Göröngyökbe botlik meg lábam...

Elgondolom, hogy milyen kár...

Hogy nem vagy velem... Apám!

Ha az élet zajgó tengerén -

Irányitó, erős kéz kellene...

Hányszor, de hányszor megcsókolnám

A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,

Elgondolnám közben, hogy milyen kár...

Hogy árván hagytál – Apám!

Szabó Lőrinc

ÉN

Mintha vas függönyök

ereszkedtek volna körém,

rab vagyok a titkok között,

melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

Láthatatlanok és

puhák e különös falak,

de az örök elrendelés

építette kapcsaikat.

Puhán és testtelen

állnak az életem körül,

de ős eresztékeiken

áttörni sohse sikerül.

Mi lehet odakint?!

Csak börtönöm magánya kong.

Úgy ugrálhatok benne, mint

gumicellában a bolond.

Mintha vas függönyök

ereszkedtek volna körém,

rab vagyok a titkok között,

melyeket úgy hívnak, hogy: Én.

Várnai Zs: A végtelenben egy napot

Csak pár évet, pár hónapot,

a végtelenben egy napot

Alszol egyedül gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,

A földön itt misem örök,

S melletted leszek újra én.

És rád roskadok. Mindenem.

Ott messze túl a Mindenen,

Újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,

De túl a földi életen

Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,

Csak még pár földi dolgomat

Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,

A másvilági réteken

Szebbek talán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,

A végtelenben egy napot

Aludjál addig, gyermekem.

" Álmodj magadnak szép napot,

Ha már a nyár úgy itt hagyott.

Álmodj magadnak színeket,

Ha benned minden szürke lett.

Álmodj nyíló virágokat,

Andalító illatokat,

S mire elér újra a tél,

Mesédben minden dalra kél! "

Shakespeare

Márai Sándor:

Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal

New York, 1956.

Ha vágyad örvénylő vizei elsimultak,

vihar múltán, ha nyári nap ragyog,

az örök mámort, majd ha seholse lelted:

vissza fog térni lelkemhez a lelked,

mert az örök part - mégis - én vagyok.

B. Radó Lili

Csepely Zsuzsanna : Néha jól esik a csend

Néha jól esik a csend,

Magammal lenni idebent.

Hogy meghalljam én ki vagyok,

Nem bántják fülem földi szólamok.

Ilyenkor a nyugalom szívemre terül,

Nem fáj a nincs, az egyedül.

A mindenség apró porszemét képezem,

A világgal együtt fel-fellélegzem.

Megáll a föld, óra nem forog,

A semmi, a minden-egyben vagyok.

Kihunyó lámpafény, ragyogó csillag,

Apró ember: ki megannyi érzéssel bírhat.

Néha jól esik a csend,

Rendet, tisztaságot megteremt.

Meghallom végre, azt, hogy ki vagyok,

S lépek tovább az úton, mit az Úr adott.

Tóth Árpád:

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Csendben remélni

Rákóczi Karola

Néha jó csendben maradni,

Semmit nem mondani,

Meg sem szólalni,

Órákig hallgatni.

Néha jó csendben maradni,

Emlékeket betakarni,

Fájni, kívánni, vágyni,

Egyhelyben, mozdulatlan várni.

Néha jó csendben maradni,

Senkit, semmit hallani,

Túlélni, élni, remélni

Egyedül félni, s örökké remélni.

"A csoda itt van, az életedben,

megfogható, a két kezedben,

látvány, varázs a szép szemedben.

Csupán megélned kellene!

Látnod kéne és felfedezni,

örömöt, mosolyt megfelezni,

osztozni mással minden jóban,

nyári Napban, szikrázó hóban.

Csupán megélned kellene!

Nem félni, itt a mában élni,

szeretetcseppeket cserélni,

álmodni nappal, s minden éjjel,

mindig a jót, azt szórni széjjel,

s csupán megélned kellene!"

Aranyosi Ervin : Csupán megélni kellene!

Dsida Jenő : Én hívlak élni

Hallgasd meg, mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni..

Ó, béke! béke!

legyen béke már!

Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra.

Testvérek, ha túl leszünk,

sohse nézünk hátra!

Ki a bűnös, ne kérdjük,

ültessünk virágot,

szeressük és megértsük

az egész világot.

(Babits Mihály)

Kun Magdolna : Csak szelíden gyermekem

Ha majd úgy érzed,

hogy teher leszek édes gyermekem,

bánj velem szelíden, ne ellenségesen.

Lelkem nézd, lelkem lásd,

mert az ugyanaz marad,

ki akkor voltam neked,

mikor hold-szőtte kiságyadon

fogtam kis kezed,

és dúdoltam-dúdoltam esti altatód,

miközben arcocskádra leheltem

az éj-útravalót.

Tudod az idő, engem sem kímél,

roncsolja fáradt, megtört szívemet,

melynek dobbanása egyre nehezebb,

ahogy cipelem-cipelem

az élet-terheket…

De te ne azt nézd soha, ami kívül látszik,

amin sorsom keze vércsíkot hagyott,

azt lásd, ami akkor voltam neked,

mikor csillagokká csókoltam

gyermek-mosolyod.

"Fák lombja alól

táncolva az ősz jön,

s a rőt koszorút

megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön,

s mint felleg a hegyre,

vállamra borulnak

az ősz, meg az este.

Az ősz, meg az este."

Juhász Gyula

Nyakó Zita

Kisfiamnak

"Csak telik az idő,

s te egyre okosabb vagy,

szemedben ott ragyog az élet,

mindenhol nyomot hagy.

Lépteid mentén kivirágzik a táj,

érintésed nyomán

elmúlik minden ami fáj.

És csak telik az idő,

s te vagy a legfontosabb nekem,

ha rám nevetsz, ha átölelsz,

veled együtt dobban a szívem.

Kicsiny ujjaid nyomán, minden újraéled,

benned virágzik, fejlődik,

minden ami számomra az élet.

És csak telik az idő,

és még jobban féltelek,

és még a széltől is óvlak,

és még jobban szeretlek."