Kedvenc idézetek (beszélgetés)
"Az emlékek olykor pusztítóbbak, mint a puskagolyó."
/Carlos Ruiz Zafón/
Játszani kell magunkkal és a vérségi hozzánk tartozókkal, a barátokkal, a szerelmekkel, a sikerekkel, a csalódásokkal, a pénzzel és a karrierrel, az egészséggel és a betegséggel, végül az élettel és a halállal is.
Popper Péter
Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Azt hittem a világot megváltani én fogom.
Ám rájöttem már,
Csak egy vagyok, ki megváltásra vár.
Elfáradtam magyarázni a szavakat.
Már nem beszélek.
/Karaffa Gyula/
Az ember a megélt pillanatainak az egésze.
/Mielőtt lemegy a Nap c. filmből/
Egy kicsit talán mégis ismersz. De annyira nem vagyok melléd való... én azt mondom elmegyek sétálni a Tisza-partra, te azt mondod Hawaii genetikai konferencia, én azt mondom tízezer, te azt mondod száz millió, én azt mondom kislány, te azt mondod feleség, két gyerek, én azt mondom kócos copfok, maci, kakaó, összegömbölyödés, te azt mondod kiskosztüm, karcsú combok, önbizalom, erotika, én azt mondom érzelem, te azt mondod intellektus, én azt mondom novella, versfoszlány, csillagdal, te azt mondod recesszív allél, exon, rekombináció…. hol vannak a metszéspontjaink, mondd mi az ami ennyire interferál, mi az ami nem hagyja, hogy szabaduljak az önként vállalt rabságból? Ha ezt meg tudnám válaszolni, arra is tudnám a választ, hogy miért szeretlek.
/Feldmár András/
Az emberi test csodálatos dolog és igyekszik pótolni a hiányt, ahol csak tudja. A tűzijáték, az tűzijáték, bárhol is legyen. A mozgássérült nők fantasztikus szeretők, mert sokszor hajlandóbbak messzebb menni, mint az egészségesek, hogy örömet szerezzenek partnerüknek. Amikor két ember komolyan szereti egymást, nem riadnak vissza attól, hogy kreatívabbak legyenek, ha arra van szükség, és néha ez a szerelem legszebb formája. Nem tökéletes a hagyományos értelemben, de mégis gyönyörű épp azért, mert nem mindennapi.
/Catherine Anderson: Fantomkeringő/
Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?
Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?
/Wass Albert/
Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
(Wass Albert)
Sikítani akarok, de túl régóta hallgatok ahhoz, hogy emlékezzek rá, hogyan kell.
/Jodi Lynn Picoult/
„Felejteni.
Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.”
/ Erich Maria Remarque /
„Egy igaz barátságnak az a jellemzője, hogy bármi történik is, az mit sem változik. A barátság és az a készség, hogy egymáson segítsünk, az élet hátralévő részére is megmarad.”
/ Heinrich Harrer /
„Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk.”
/ Szex és New York /
„Vigyázni kell az elhatalmasodó ábrándokra.
Az ábrándozás titokzatos és finom, mint az illat. Úgy kapcsolódik a gondolathoz, mint az illat a tubarózsához. Egy mérgező gondolat néha szétterjeng és belénk hatol, mint a füst. Ábrándokkal és virágokkal egyaránt megmérgezhetjük magunkat. Kábító és előkelő, rettenetes halál. A téves gondolkodás a lélek öngyilkossága.
Mérgezés.
Az ábránd vonz, hízelkedik, csal, átfon s a végén bűntársává tesz.
Bevon a lelkiismerettel űzött szemvényvesztő játékába.
Elbájol.
Aztán tönkretesz.”
/ Victor Hugo/
„Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást.”
/ Stephen Dolly /
„Bár minden ember az lenne, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!”
/ William Shakespeare /
„Én, fiam, a csodában reménykedtem.
Mi a csoda?...
Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges válaszfalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van még együttérzés, élnek még emberek valahol.
Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek.
Ez az élmény a gyermekkor.
A várakozás emléke.
Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer pl. látjuk a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömök és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő várakozásból...
szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert.”
/ Márai Sándor /
„Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak.
Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk.
Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?”
/ Richard Bach /
„Túlélőként tekints magadra, ne áldozatként. (...) Ne gondolj a belőled dühöt vagy haragot kiváltó dolgokra és emberekre. Inkább azokra emlékezz, akik vagy amik gyógyírt jelentenek a fájdalmadra, s megelégedéssel és erővel töltenek fel az elkövetkezendőkre.”
/ Stephanie Dowrick /
„Az örömöt éppúgy állandóan, aktívan termelni kell, mint a fényt! Különben kialszik, s a sötétségbe beosonnak hozzád az éjszaka lényei: a csüggedés, a félelem és a meddő aggodalmaskodás.”
/ Szepes Mária /
„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockázat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben.
Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.”
/ Tisza Kata: Doktor Kleopátra /
„Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük. A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van.”
/ Fekete István /
Faludi Ferenc: Nem szeretem, nem gyülölöm...
Nem szeretem, nem gyülölöm,
Nem keresem, nem kerűlöm,
De mégis
Nála nélkül nem lehetek
Én is.
Csak tisztelem, csak becsülöm,
De mégis
Nála nélkül lélegzetet nem vehetek.
„Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti életét.”
/ Charlotte Bronte /
"Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el."
/ Paulo Coelho /
"Rám se néz, hozzám se szól. Napok telnek el. Vonszolom magam. Valami belém markol és lüktet. Valami belém hasít és szúr. A nappalok még telnek, mert sok a munka, de az éjszakák… Nem alszom, nem eszem, hányingerem van, szédülök, remegek. Rosszul vagyok, nincs kedvem, nincs erőm, megmagyarázhatatlanul rám tör a sírás. Direkt kikapcsolom a telefonomat, hogy ne várjak semmit, aztán ez gyötör, visszakapcsolom, semmi, majd újra ki."
/ Tisza Kata: Reváns /