Kedvenc idézetek (beszélgetés)

Elmélyülten húzta a vonalat a homokba. Én csak mosolyogtam rajta,hisz olyan nevetségesnek tűnt, ahogy egy fiatalember erőlködik,hogy a hőmértanilag pontos legyen. Talán körzőt is használt volna,ha nem mérföldekre vagyunk a civilizációtól. Rajzoltak nekem már sok mindent gyerekkoromban,legtöbbször piros kis szívet,de egy idilli családi képre is emlékszem,amit valamelyik kis hódolómtól kaptam még évekkel ezelőtt. De még senki sem akart nekem kört rajzolni a homokba az éjszaka közepén. De Ő megtette.

-Tudod,sokat gondolkoztam,mit adhatnék neked a mai különleges napra - szólalt meg miután befejezte a rajzolást.

-A születésnapom csak jövőhónapban lesz - ellenkeztem vele. Megfogta a kezem és a kör közepébe állított.

-Mikor kisgyerek voltam,egy nap édesanyám lehozott a partra - folytatta. - Fogócskáztunk,homokvárakat építettünk,miután kellőképpen elfáradtunk leültünk a homokba. Váratlanul kezébe vett egy kavicsot,mellyel egy kört rajzolt. Felemelt és a kör közepébe ültetett. Majd azt mondta: "Van egy világ a lelkemben,talán pont ilyen alakja van,melynek Te vagy a közepén."

Megöleltem.

Hosszú percekig csak álltunk egymásba fonódva,anélkül,hogy bármelyikünk is megszólalt volna. Kapcsolatunk legszebb pillanatai voltak. Azóta évek teltek el,a diák szerelem elmúlt. Az életem során rengetegszer kaptam már szivet képeslapra,bögrére vagy épp ágyneműre nyomtatva. De csak azon a nyári éjszakán, csak akkor egyszer,kaptam valkitől egy kört, melybe egy egész világot zárt.

“Sokszor és sokat nevetni; elnyerni az intelligens emberek megbecsülését, a gyermekek ragaszkodását; kivívni az őszinte kritikusok elismerését és elviselni a hamis barátok árulásait; örülni a szépnek, megtalálni másokban a jót; jobbítani egy kicsit a világon – egy egészséges gyerekkel, egy parányi kerttel vagy azzal, hogy biztos lábon állva élsz; tudni, hogy legalább egyvalaki könnyebben lélegzik, mert te voltál. Ez a boldogulás, ez a siker.”

(Ralph Waldo Emerson)

"Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok."

Müller Péter

- Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.

- Melyik az a rész?

- Az, amikor te meg én mi leszünk.

Micimackó c. film

"Csak az lehet valóban fájdalmas vagy felemelő, amit mi gondolunk magunkról."

(Paul Hauck)

"Valahol létezel, valahol én is

valamit kérdezel, valamit én is

néha vágy van benne, néha remény is..."

/Őri István/

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,

lángoló karral, lángoló lábbal

rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,

gyalog és kocsikon, a találka helyére,

sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.

Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,

mint eleven fáklya. Ott valami érzett

belőle, ígéret, az a jó jövendő,

mely majd eljön oda s a semmiség, üresség,

minden, mi körülvett, az idegen világ is,

ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Kosztolányi Dezső: Szerelem

Egyik nap, amikor hazaérkeztél egy hosszú, fáradt nap után, egy pillanatra megálltál az ajtóban, mintha kint felejtettél volna valamit és haboznál, hogy visszamenjél-e érte. Hajadat meg-meg lebbentette az esti szél, mosolyod napfény volt.

- Kerülj beljebb, kedves - mondtam, s te beléptél, táskádat letetted egy székre. Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva; hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam, megcsókoltalak. Éreztem bőröd illatát és azt, hogy a fáradtság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél, s én átvettem tőled minden terhet, minden bánatot és rosszat, amit a nap rádrakott. Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon az élet apró harmatcseppjei csillogtak, s megéreztem belső tüzed illatát.

A csók végtelen volt, nyelvünk bohón játszadozott egymással, mohón kóstolgattuk egymás nedveit, mert azok a nektárnál édesebbek voltak. Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni, de testünk azt mondta: „Még...”

Őri István

"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem."

Márai Sándor

- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Eloször leülsz szép, tisztes távolba tolem, úgy, ott a fuben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

Tudod arra gondoltam,

mennyire fontos az embernek

a visszajelzés.

Nem,

nem az elismerésre gondolok.

Az más.

A visszasimogatásra.

Arra,

ha valaki meggyógyít

egy beteg madarat,

nem vár érte köszönömöt

se fizetséget,

de megsimogatja

a búcsúzkodó szeretetkör.

Aki szeret, azt szeretné adni,

amit maga is legtöbbre tart.

A madár a repülést.

Mit adhatna mást?

Aki szeret.

Azt, amit legszebbnek,

legjobbnak tart a világon.

Simogat,

akit boldoggá tesz,

ha szeretetből megsimogatják,

betakar,

aki arra vágyik,

egy szerető kéz betakarja.

Nem,

nem azért, hogy visszakapja,

az igazi szeretet

nem ismeri az üzletet.

Csak, mert aki szeret,

azt adja,

ami számára a legkedvesebb.

Ha tehetné, a szívét adná.

De,

mert nem teheti,

hát azt,

ami nagyon fontos.

Neki.

Aki adja, annak.

Szeretettel adni,

csak a legfontosabbat lehet.

A legmelegebb szót,

A legszebb mosolyt,

a legkülönlegesebb kavicsot.

A legkedvesebb mozdulatot,

a legforróbb fohászt.

Annak, akit szeretünk.

„... Hitetlenül ültem ott, mégis valamit remélve, szívemben sebekkel egyre csak gyötörve.

Nem is tudtam már akkor, hogy mire várok még, ennyi idő után bolond ki remél...

Csak egy szempár kellett volna, vagy egy ártatlan kis szó, mi nem is lenne kedves, csak éppen vigasztaló.

... Minek is mondom, hisz elmúlt már rég, egy üres foltot őriz a szívem fájón, buzgón még.

Felednem kéne, mert várhat rám más, felednem kéne, hisz Ő sem tett mást...

Lelkemnek édes búja, fejemnek fájdítója, könnyeim bő patakja, fájdalomnak kis csónakja,

menj tovább, ússz messzire... vidd magaddal ezt a kínt is, vidd el innen, ne sajnáld,

egy szerelem volt, mit feledni kell, mert nem jön vissza már... Egy szerelem, mit én éreztem, s most gyötör a hiánya,

mert elvesztettem, s fáj, hogy elvesztem én is, elsodort e vad, vakító érzelem világa...

Némán tehetetlenül álltam a szobában. Éreztem lassan minden remény elszáll. A hangod, az illatod, az érintéseid... feledésbe merülnek. Nem... ezt Te sose fogod látni... a szemem igaz könnybe lábad néha, de Én ennek csak örülök. Ez annak a jele , hogy egyszer boldog voltam... veled... Mikor még gyerekesen, szerelmesen vártalak, mint aki nem létezne nélküled. Sok mindent nem tudsz még..., de egyvalamit biztosan:

Tiszta szívemből szerettelek!”

Nagy Csaba

ha már többé nem keresel,

és ha a világ betakar történéseivel,

akkor is lesz egy perc, egy pillanat,

mikor megállok és rád gondolok,

s ha nem lesz pillanat,

az se számít,

mert mindig előttem állsz

fény-ruhában, mosoly-köntösben,

s bár a világot nézem,

téged látlak

a világ zaján át te nevetsz felém

nem kell perc, nem kell semmi sem,

mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...

csak valamennyi élet,

amibe megkapaszkodhatom

valamennyi emlék,

ami csak az enyém

valamennyi Te...

egy kevés is elég,

mert végtelen vagy,

szemed az egész világ,

egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

Őri István

Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz...

Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz" megfogja...

Az "Igazi" gyermeket nemz, az "Igaz" felneveli...

Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz" virraszt melletted...

Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz" meghal érted, ha kell...

Mégis mindenki az "Igazit" keresi!

Szerintem meg keressük inkább az "Igazakat", s szeressük őket úgy, mintha ők lennének az "Igaziak"...

Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!"

Antoine de Saint Exupery: A kis herceg

Ilyen az élet!

Kis kavicsokkal dobál meg minket - figyelmeztetésképpen - és ha ezeket a kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha még a téglát se vesszük észre, akkor szétzúz egy kőszilkával...

Talán Veled is előfordul,

hogy egy pillanatra

Megállsz.

Megfürdeted arcod a fáradt

fényben.

Öreg házat látsz, árnyékát, hulló

levelet,

Megérintesz egy kezet, s akkor

megváltozik a világ; ha

Megállsz...

"Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el; amit megtartani próbálok. ...

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. És ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy."

A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk - és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes.

Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!

Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket - mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!

Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.

De a szeretet el nem múlhat - megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”

Müller Péter

Nem a szétfoszló álomsemmiben,

nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,

nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,

nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,

nem mítikus áttételeken át,

nem az anyagmegmaradás elve alapján,

nem irodalmilag és nem jelképesen,

nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma

velem leszel a paradicsomban.

Görgey Gábor: Még ma

"A bal szemeddel tisztán látod az ő hibáit,

a jobb szemed szemet húny fölötte,

a szíved közepe pedig megbocsát mindent."

/Müller Péter/

Nem hangzik messze, de könnyebben ér el a szívünk mélyére a halk beszéd.

Nagy István Attila

„Az élet tiszteletével kezdődik a sokat és üres frázisként emlegetett igazi szeretet. A családi szeretet is. S ennek alapja az öröm, hogy a másik a világon van, és hogy találkozhattunk. S ennek az érzésnek a másik alapja az öröm, hogy én is a világon vagyok, engem is lehet szeretni, s hogy a találkozásunk erről is szól. Semmiféle gyűlölet, önutálat nem fér bele a szeretetbe. A mérgelődés, a harag, a féltés, az aggódás bőven belefér, de a gyűlölködő elutasítás nem."

/Popper Péter/

Nemes Nagy Ágnes

A mozdulat

Éjjel kezem föltartottam,

az égre Hozzád nyújtottam,

mi lesz Helyetted kérdeztem,

s Te mondtad, hogy a mozdulat.

"A szeme... A nap is így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilall a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg."

(Gárdonyi Géza)