Írjunk verset bármiről! (fórumjáték)

kókusz a titkos kertben,

pálmádból banánt nyertem

csili és curry nélkül,

de hova vezet ez végül?

kép a falon, lány a szélben,

rizspor, fekete bárány,

buddhatagadó ármány

Képeslap-színű az utca ma újra,

térdig tocsogunk egy vízi háborúban.

Gőzöl a padló, pálmalevél leng,

nyakamban kókusz, kezemben egy vers.

Sarkon egy árus: "Banán, chili, curry!"

vigyorog rám , elfogyott a lufi.

Kisfiú táncol,nyakában kígyó,

mosolya ragad, mint a nyári ringló.

Buddha szeme rám hunyorít...bandzsa,

érzem, hogy itt vagyok végre magamnak.

Nem számít pénz, semmi státusz, cím,

csak hogy a szív dobban, és nem vagyok már kín.

Szállnék még, mint rizspor a szélben,

egy fekete lány színes emlékével,

hol az ég is mosolyog – kék a plafon –

és én vagyok végre a kép a falon.

Mennyország vagy purgatórium,

buddhásokkal teli auditórium,

rikolt a csaj, jobb vagy, mint a K-pop,

de ki is a falon az a kép ott?

SAS és Lufthansa, bár repülnék velük,

és fali képem lenne az ő érdekük.

A tuk-tuk zümmög, mint egy méhraj délben,

vizes póló verseny indul épp a téren.

Elefánt spriccel, nevet minden néni,

itt még a rendőr is beáll zenélni,

Egy szerzetes is lefröcskölve áll,

azt kiáltja - ez földi mennyország!

a Songkran's festival minden nőnek álma,

fejem felett kék ég, és sustorog a pálma,

a fű sem soha sárga, inkább pompázatos zöldek,

és a szemem ragyog, mert örökké eperföldek

Thailand-i álmok, csobbanás a Songkran-i vízben,

eperföldek örökké... és mindegy, hogy épp milyen ízben,

nekem ez sokk lenne, szeretkezni Buddha lányával,

inkább repülnék én, sassal, vércsével, vagy kányával,

Míg a friendek blendelnek és bécsit rendelnek,

elefántom a sörcsapra kötöm,

majd ha megtelik, estétől reggelig

a bárpultot fröcskölöm,

s a pincér koktélt kever.

(Splashing in the songkran water,

making love to buddha’s daughter,

strawberry fields for ever.)

Come, take my hand, let's drift with grace

Through Père Lachaise, a hallowed place.

Where moss and names in silence blend,

And time leans low, like an old friend.

OK, take my hand and let's walk slowly through the

Père Lachaise Cemetery, under the trees of Paris.

Kalapom a szél vitte, cipőm meg a múlt,

már a reggeli kakaó is lassabban gurult.

Térdem ropog, mint a nyikorgó kilincs,

s ha leguggolok, már könyörög a gerinc.

Kedvem ingadozik, mint az őszi falevél,

hol ragyog, hol szürkül, a sok régi emlék.

Emlékek szivárognak, mint rozsdás csapból víz,

néha mosoly fakad, néha fáj a szív.

De ha végül itt hagyom az öreg földet,

megírom még egyszer:Éltem, szerettem s szerettek!

aranyat, gyémántot, ócccsó áron veszek,

soha sem gondoltam, hogy egyszer öreg leszek,

nem megy már semmi se, pedig úgy szeretném,

szenvedés az élet, futnék, ha tehetném,

Maine partján ülök, kacsák úsznak erre,

szél is össze borzolt, na most aztán merre?

sok emlék megfakult, de szép volt az élet,

sírásónak állok, most ez az elmélet,

Csönd ül a csiga csiganyálas nyomán,

mezítláb lépdelünk álmodozón, tunyán,

lerogyunk a padra az alkonyi békében,

de szellem jön elénk a kakukk képében,

s szürke füstöt okád, ahogy felénk mordul,

netán macskára vadásztok a kertemben orvul?

Uccu neki, illa berek, szikrázik a nádas,

így jár, aki azt csókolja, kivel nem is házas,

fel a kaftánt, szedd a lábad, majd otthon leveted,

s a kereveten szári nélkül a szellemet csak neveted.

A kerítés mögött csönd ül, csiga nyomán kúszik,

lámpafény fest árnyakat a megfáradt kútig.

A pad roskad kicsit már, mint emlékeink súlya,

de válladhoz dőlök minden este újra, s újra.

Kakukk szólt az este csendjén, hintaszék nyikordul,

macska vadászik az ablak alatt halkan,szinte orvul.

Te rám nézel, mint régóta, tekinteted béke,

minden ráncban ott a hajnal, gyertyafényes képe.

Szívemhez nőtt ez a perc is, mint a vén kaftánom,

s ahogy rád borul a kaftán úgy borul az álom.

Nem kellenek nagy szavak már, sem versbe szőtt regék,

a csend, a csók, a forró tea... ezek mára mesék.

És ha holnap újra jönnél, mezítláb a kertbe,

a harmaton át lépnél be nevetve,

tudnám nem múlt el az idő, csak csendre váltott,

s egy mosollyal ír újra bennünk minden álmot.

kiszáradt muskátli, rozsdásan csöpögő eresz,

de mátkám a lábamról akkor is levesz,

fülembe súgja a végzet szép imáját,

forró csókra nyújtja a régi bögre száját,

megosztom veled bekecsem, kaftánom,

és ahogy kedvemet keresed, nem bánom

Lassan szárad a muskátli, csöpög még az eresz,

a kutya is elcsendesült, nem ugat, csak neszez.

Kézbe veszem a régi bögrét, benne forró kamilla,

gőze mögül néz az est rám, mintha rám is kacsintna.

Szarkák ülnek a diófán, tollászkodnak rendesen,

az asszony már a konyhában, zsíros deszka, melegen.

Gyerekhang fut át az utcán, locspocsban szökdelve,

mosoly ül az arcom szegletére, rég múlt idők emléke.

És ha már itt tart a vers, nevetéssel zárom,

ahol béke, ott derű van, nem kell sok a csodához.

Ha nem vitte el a zápor, s a nyár sem múlt el csendben,

akkor tán ma is ott vagyunk...pipázva, nevetve, ketten.

Vihar

szél fújt át a háztetőkön,vihar készül azt hiszem,

felkaptam a kerti párnát, zuhé elől beviszem,

tető alatt üldögélek, ég megdörren, villámlik,

koszos lennék? vállam nézem, de nem kosz az, csak hámlik,

lecsapott a vihar szele, eső ömlik rendesen,

én csak szívom a pipámat, öregesen, csendesen,

porzik a föld, esőcseppek, a vihar már tovaszállt,

íze lett a levegőnek,de az asszony felkiált,

virágzik a paradicsom, megnézem, hogy hajt-e?

Wenn sie nicht verstorben sind, dann lachen sie bis heute..-))

A pincénkben rém hideg van, dohnak szaga, félelem,

fenn az égen stukák hangja,számban rég volt élelem,

a háború végét járja, negyvenötnek elején,

gyertyacsonkom ott pislákol, egy szénkupac tetején,

Baleset

kerékbe tört az életem,szidom Istent szüntelen,

a kórházban kikötözve, gépre kötve, meztelen,

várom már, hogy kidobjanak, mi lesz velem, egyedül?

A Père-Lachaise lombja alatt, az én tücsköm hegedül,

Duruzsol a kályhám lángja, ontja a jó meleget,

akác fával etettem meg, tettem bele eleget,

Csempe forró,én kávézom, szép az élet azt hiszem,

Tegnapról még itt a hamu, de azt már ki nem viszem...

Merengés

nem is járok temetőbe, nincs amit ott keressek,

nincs abban ott semmi jó sem, amit én ott szeressek,

emlékezni itt a padom, kertemben van a helye,

onnan látom a szomszédlányt, nyáron kint van a "mellye"

kint van annak sok mindene, meztelenül napozik,

napszemüveg van én rajtam, a söröm meg habozik,

nem szégyelli ő a testét, ő is tudja, hogy látom,

ha meg unok nézelődni, felveszem a lapátom,

az időt már nem sürgetem, ráérek én azt hiszem,

amim most van, szortírozom,mert magammal nem viszem,

fohász, ima tőlem távol,templomba sem jártam soha,

van egy sarkom a kertemben, ott egy kövem, rajta moha,

van egy padom, ott mélázok,lábam előtt itt a kutya,

ott szoktam én uzsonnázni, pogácsa van a batyuba,

nem sírok már múltam miatt, nem bánkódom én már soha,

eltemetnek a kertemben, fejem felett kő meg moha,

Vagyok, aki vagyok,

ha akarok írogatok.

Bár többször nincs kedvem,

ezen nem kesergem.

Milyen lett volna az élet,

ha versben regélek.

Létrejött volna egy álom?

A választ nem találom.

Ha én lettem volna József Attila,

a soraimat idéznéd-e ma?

Lettem volna-e olyan jó költő,

hogy én legyek a tavasz köszöntő?

Szavalták-e volna a verseim,

osztották-e volna elveim?

Lettem volna-e akkora aduász,

hogy spanyolul szavaljon Banderas?

Elmúlt már az a sötét kor,

bár nyomait őrzi sok sors.

De a lélek nem maradhat

csak a múltban, csak a jajban.

Emlékezni kell, de másként

ne a gyűlöletet éld át épp.

Legyen szívünkben világosság,

ne tápláljon több borússág.

Óra jár, s vele az élet,

meg kell élni, mi még érdem.

Egy mosolyban ott a reggel,

egy ölelés szép emlékkel.

Nem felejtünk, nem is lehet,

de békét kötünk a szívekben.

Mert ki túlél, s ki mesélhet,

reményt hoz a szó, mi éltet.

Ne hagyjuk, hogy a félelem

túlnőjön a szép jelenen.

Hisz a jövőben ott a fény,

erősítsük a reményt!

órás volt a Krausz bácsi,

fiatalon, fénykorában,

Józsefváros, marhavagon,

és bent áll egy nagy "karámban,

kénytelen az utazásra,

mert sok ember szemét szúrja,

jiddis volta, meg a múltja,

de lakását mind feltúrja,

Értékeit mind kutatja,

gyalázkodó, régi múltból,

aranyórát javítgatott,

nem is régen, tán a múltkor,

erről mesélt Iván bácsi,

ez volt ma az Ő meséje,

üldözött volt a sok zsidó,

semmire se volt esélye,

[link]

Szótlan az éjszaka,

csendben folyik a fohász,

minden mi volt, porba hull,

és a félelem sem csitul.

A szél kúszik a falakon,

halkan nyög a ház,

sötétben csak az árnyékok

szólnak a múltról már.

Krausz lépte halkan szól,

mint egy ki nem mondott szó,

a világ, mely egykor volt,

most csendben elhaló.

Jár az ingaóra,

a réz súlyok húzzák,

nyilas kis suhancok,

a sort hajtják, nyúzzák,

Krausz a házaló,

rég evett kenyeret,

rég evett bármit is,

inni se eleget,

A sarkon Ilonka, kosarat visz remegve,

kenyeret szerezni jár már csak rettegve.

Látta a szomszédját tegnap még nevetni,

ma meg egy teherautó jött érte csendben, ennyi.

Krauszot is ismeri, mindig köszönt neki,

most csak biccent halkan, elfordul, nem meri.

Elvettek mindent már, név, ruha, becsület,

csak a kis kalapja, s pár szó emlékeztet.

Ilonka kezében megremeg a kosár,

hallani vél egy dalt, mit rég fújt a madár.

Volt egyszer egy ország, hol nem számított vallás…

most minden utcasarok, rettegés és hallgatás.

Ilonka suttogja, hol a Jóisten most?

Krausz csak néz rá, a szeme könnybe folyt.

A kémény füstje lett már sokak menedéke,

a világ, mely nézett, most némán temetné be.

Josef-stadt 1944 vége

Külvárosi utcák, halovány derengés,

megállt a természet, leállt a keringés,

Josef stadt fa lombja, szárazon földre hull,

két kofa beszélget, egy alma elgurul,

kint áll egy házmester, sikolt a villamos,

Krausz a házaló, pajeszos, kalapos,

Bölcs is meg öreg is, Krausz a házaló,

zsidónak született, sosem volt lázadó,

Drága a házadó,

negyvennégy március, napsütött vasárnap,

mikor a németek megszállták hazánkat,

pincében bujkáló tömege zsidóknak,

éhség és fájdalom,öregek halódnak,

keramit kockákon, sok helyen vérnyomok,

némaság mindenütt, nyomokon meg homok,

zsidóság csillaga matt sárgán világít,

hol van az emberség, kit ez nem silányít,

nyilas meg irányít,

Hunyorog a gázláng, utcai lámpákon,

rég szótlan emberek, vasúti rámpákon,

Pislákol a fénye, életnek halálnak,

"szerencsés" férfiak jók lesznek bakának,

seftelők mindenütt, arannyal fizetnek,

nincsen már irgalom, nincs pénzed, kivetnek,

Félelem grimaszát, megcsípte a hideg,

Krausznak kéz fejét, rángatja az ideg,

A világ oly rideg,

Népszínház utcában, sárgák a csillagok,

az utcán menetben, nyomorult oszlopok,

Bent áll a vonat is, marháknak vagonok

Zsidókból szállítmány, családok, rokonok,

Mivé vált a világ, hol van a szeretet?

suhancok adják a bősz nyilas keretet,

Itt van a fagyos ősz, zokog a falevél,

Európa meghal,ember már nem remél,

Süvít az őszi szél,

Én már más korban születtem,

de a múltad nem felejtem,

szavaidban ott a gyermek,

aki félt és még most is retteg.

Ma sem mások a háborúk,

más arcuk van, de szívbe fúr,

lelkek sírnak, nem az utcák,

álmainkat bombák sújtják.

Nincs már pince, nincs farakás,

de most is száll a fohász.

Valóság és álom között,

keresve azt, ki elköltözött.

Gyertyacsonkod fényt idéz fel,

ami bennünk is ott ég el,

s ha néha fáj is az emlék,

tőled kaptunk erőt, s mesét.

Én is éltem, éldegéltem,egy nagy pesti bérlakásban,

egykorú volt nagymamámmal,kincsek meg a farakásban,

oda dugták az értéket,én ott ültem a tetején,

mikor jöttek az oroszok,kucsma volt a ruszkik fején,

a kezükben meg egy gitár,csuklójukon sok sok óra,

a nagymamám sápítozott,ne vigyenek ki a hóra,

vége lett az ijedt percnek,ablak nem volt a lakásban,

ezért éltünk a pincében,"boldogan" a farakásban,

Sokat sírtam akkoriban,éhes voltam és mogorva,

ott játszottam az udvaron,elbújtam egy nagy bokorba,

a nagymama kiáltozott,kisunokám, Hansi lelkem,

kenyér csücske ma az ebéd,a bokorban erre keltem,

Sári volt a szomszéd lánya,banktulaj az apukája,

Nekik is volt farakásuk,a szén mellett halom fája,

gyerekfejjel nem értettem,mi történik körülöttem,

bombák jöttek, falak dőltek,repcsik mentek el fölöttem,

visszanézve hetven évre,emlékezem a lakásra,

a föld alatti pincékre,és a poros farakásra,

emlékeim megfakultak,a pincében jártam múltkor,

gyertyacsonkot pléhtetőben,őrizgetek ott a múltból,

A múlt dallamát dúdolod,

de gitárod rég megkopott,

a csend ölében szunnyad már,

de álmaidban újra száll.

A kották sárga lapjain.

még ott remeg egy régi hang,

de ujjaid már nem találják,

mit egykor játszottál bátyám.

Az éjjel néha rád kacsint,

egy dallamot hoz álmodik,

de reggelre csak csend marad,

s egy húr jajgatva pattan.