Írjunk verset bármiről! (fórumjáték)

A gólya apropóján

elmerengtem a folyónál

a halak úgy megrémültek

engem látva elrepültek.

Egy gólyának hosszú csőre

meg a tolla és a bőre

levált róla, ugye, hiszed?

a magasba emelkedett.

A torony apropóján

elmerengtem három gólyán

és két halon,

akik megpróbáltak

felmászni a falon.

A halak nyelve összeakadt,

a gólyák füle kettészakadt,

bepólyálták gézkötéssel,

s gratuláltak kézfogással,

milyen jó nap is ez a mai.

Bábel tornya

intő példa.

Ne törekedj

túl magasra!

Lakodalomban vígad a nép,a kocka el van vetve.

Láncra verve táncol ott ,három loncsos medve.

A főétel is saláta,falja is a császár,

álmosan rebben,sarokban a páfrány.

A Rubikon is lomha lett,nem lehel már párát,

Bábel tornyáig ringat egy három fejű sárkányt.

Cézár fia, Burkus, a tanyavilág

marcona lobonca úgy veti rá

magát a vétlenül mozduló

koloncra, mint vércse a sáskára

vagy szárcsa a patakban

vergődő társára, majd mondja,

kedves bátyám, Ernő, mire

átkelsz a Rubikonon,

véget ér a lakodalom.

Márciusról írtál, annak idusáról,

de nem írtál verset majomkenyérfáról.

Én sem arról írok, Caesarra gondolok,

Képzeletben most a szenátusban vagyok.

Jönnek a merénylők a kezükben kés van,

Közelítenek már kegyetlenül, zordan.

Szegény Caesar, csak néhány szót ejte,

Ezt rebegi halkan: Et tu mi filii brute?

Porcica portejet szürcsöl mázas tányérkából,

majd kimászik a rettentő tigris árnyékából:

martalóc bitangok, mind ide jöjjetek,

megosztok veletek egy parádés ötletet,

legyetek hatkor a vackorok fájánál,

hol a márna csúnyább a legcsúfabb rájánál,

eljárom ott velük Sándor hősi táncát,

a márciusi idus pezsdítő románcát.

Facér hős kredencén,eperdzsem és márna.

Zendülők kertjében,megérett a málna.

Pengével kezében,ilyen hős tán nincs is,

porcicán tajtékzik a Maláj Tigris.

A kardhal ha kivonják,

fénylik, mint az acél,

a hős lehet nős

vagy csábítóan facér,

termetes testén

kövér cigaretta lóg,

patinás órája

felhúzós analóg,

peckesen lépdel

elei nyomdokán,

rettegi hírét

Morgan és Sandokan.

Füstös félhomályban,feldereng a hajnal,

megjelent a tettes,kezében kardhal?

Tettette,hogy tettes,teste termetes s rest.

Permetezőgépből,ledobtak egy ezrest.

Temérdek kérdésre bólintott csak hatszor,

Peremvidék fáin beérett a vackor.

A süvítő szél,táncot járt ott, hatkor.

Sodort magának egy kövér cigarettát,

Rágyújtott, s az ablak elé állt.

Kinézett, bámulva a derengő világot,

A lassan eregetett füstön át nem sokat látott.

A keleti égen a fény egyre erősödött,

Lassan a szívébe derűs nyugalom költözött.

Holdvilág Charley Honolulu mellett

raktárba tette a szívét nyomó terhet,

aztán egy csehóban Harisnyás Pippivel

és Nyesztorral, a megkövült hippivel

elropta a dúvad későnérők táncát,

mint a szürkemedve, ki letépte láncát,

s jókora szöget vert a söntés oldalába,

hogy mindenki láthassa, nem volt itt hiába.

Holvilág Charley ma ontja a véredet,

pedig már átadtad neki a béredet.

Azt hitted akkor majd másfelé nézeget,

és nem az ő tőre lesz iszonyú végzeted.

Teveszőr kesztyűben anyósod integet,

Látta ma valaki Aristid Lindgren-et?

Szentesen csendesen nyílk a fakapu,

kiröppen odvából egy sötétkék kakadu,

alatta a tevén recseg a fanyereg,

ahogy a kádi rézhangon nyekereg:

allahhoz indulok, dzsalok a dzsámiba,

ha bele nem botlom Holdvilág Charley-ba,

aki ha észrevesz, azonnal felnégyel,

és olyan helyre tesz, ahonnan nem mégy el.

Nyergel a herceg,tevegel rendesen.

Remegő epekő lekoppan pechesen.

Merengő szerető benyakal rendesen,

repkedő lepkefő lezuhant Szentesen.

Tejutat lefedő lepedő fellebben,

tejéből vedelő ellenőr megreccsen.

Tehenet terelő teremőr mellettem,

szememből az álom kireppen.

Isten lájkja a közösségi fórumon

mint Harry Potter vagy a koreai pop,

annyit ér.

Mikor kommenteled, válaszolni fog?

(A festő azt is mondta nekem,

hogy alanyát kedvelhetem,

szerethetem, mint ő is.)

Szép szajhák feszengenek vállamon,

pisztrángok a zuhogóban felfelé menet,

vajon ívnak, vagy a medve kapja őket?

Szeretnék szerelmes levelet tőled...

Rozsdás keresztre kentél volna kenetet,

hogy fényesre csiszolja sidolos tenyered.

Fényes feszület feszeng a válladon,

időtlen jelképként meggörnyedt hátadon.

Papok, szentek, pribékek és szajhák, a

dögkút vizét az ördög malmára hajtják.

S mikor azt hiszed új a nap alatt nincsen,

egy csendes nyári estén belájkolt az Isten.

A ravatalozóból a temetőbe menet

leolvadt rólam a félrekevert kenet,

ó, papok szégyene, istennek kontára,

kenetes bögréd tedd inkább lomtárba,

feltámadok így, mielőtt sírba eresztnek,

s hátat fordítok a rozsdás keresztnek.

Szürke fellegekből szálló rettenet,

a szürke, örök idő elfogná lelkemet,

elfogná,elzárná,kötne rá vihar kötelet,

hogy ne repüljön többé, akár a fellegek.

Ám ilyen könnyű dolga soha nem lehet,

lelkem szárnyalása töretlen menet,

s,ha egyszer eljön az utolsó kenet,

a lelkem szabadon hagyja el mulandó testemet.

Mátkámmal a dalárdában

nem akaratból lettem párban,

a táncmester hozzá tuszkolt,

és sorsom akkor alles schluss volt.

Azt kérdezte, hol a dárdám,

és miért vagyok ilyen árván,

mért nem vagyok szemüvegben,

és mért nem leszünk sose ketten.

Mondtam neki, te kis pribék,

lennénk-volnánk holnap is még,

csak nem itt a dalárdában,

inkább máshol legyünk párban.

Repkényként futó,kusza gondolatok,

málló falon apró repedés.

A rácsokról lehulló rozsdás lakatok,

kopár falak közt,hangos nevetés.

Tétován lehulló barna falevelek,

szürke felhők felett sétál a nap,

kopár, göröngyös földeken

művirágok ringanak.

Bíbor színű néma hajnalokon,

gitáron penget egy délibáb,

fémízű, buja dallamokon

időutazó repül tovább!

Víztoronyból ugrottam hozzád,

megleptelek neglizsében,

ahogy pánsípod fújtad,

s remegett az ujjad.

Kívántál-e újat az állami áruházban,

hol a vagyonom nem rád, de átruháztam,

és a Kiskakukból a Piros Hetesbe mentünk

Hugóval, a palackból csak félig húzott dugóval?

Nem szerethetek ki belőled soha,

mert Attila szerint az édes mostoha

olyan tüneményes borzongató frász,

amitől a forró hideg a végtelenbe ráz.

Krétakör,krétapor,

láttalak már valahol,

lázálomképben fenn álltál a bércen,

hősiesen álltad a vérzivatart!

Cseppenő cseppekkel vívtad a harcod,

messziről is piroslott az arcod.

Fentről láttad a bérceket,

az erdőben megbúvó lidérceket.

S közben,míg odafönt teázott az Isten,

emberek arcára mély barázda került,

a pokol kapujában az ördög táncra perdült.

(Az esküszegők gőzgéppel mennek,

kőhenger, fémhenger, úthenger,

a tangeri hangárban megpihennek,

a tengerimezőn kukoricát szednek.)

Voltam én is Tangerben esküt és kenyeret szegni,

sellőkkel cicázni, esernyő alatt is vizenyősre ázni,

bár nem is ott volt, hogy igazán esett, inkább máshol

történt a felejthetetlen eset, hogy Auguste, a varázsló,

a Szajna ismert bajnoka Argenteuilnél portrét festett rólam:

nem tudta, ki vagyok valóban, szabadon vagy falóban.

Kalapom arcom takarja, mint Halimát a halva,

nem is kalap, hanem fez (ilyen neked sose lesz),

piros, mint a bokacsizmám, kesztyűm sármos karmazsin,

mint a kondor karmain a döglött láma alvadt vére,

s míg a mester a vásznat feszíti helyére,

elnyúlok a pamlagon, halk énekét hallgatom.

(A kép ekkor harsány reklámra vált,

mosópor és kígyóméreg hirdetés,

Juan-Carlosnak ez nem kevés biztatás

átölelni Juanitát, kit a padláson talált.)

A minap benéztem a pokolba, mint gondos juhász

az akolba, és megpöcköltem egy-két ördög fülét,

micsináltok, kurafik, olyan nagyon fura itt,

kihűlt a kazán vagy mi a rosseb, hova lett a frászkarika,

amit a múltkor a lángnyelvű Marika pörgetett?

Aztán a kőszentes kertben elkapott a förgeteg,

súlyos imacseppek hulltak a végtelen égből,

s hogy az esküszegést folytassam, pöttyös könyvet

olvastam, hol a csurgatott keksz egy kanna

mannává lesz Annával, kit jól ismerek régről.

(Auguste közben csak festett és festett,

a fényes délutánból sejtelmes est lett,

s hajnalban Ingrid a gépen lelte magát,

földre hintve vakító aranyát.)

Harangok szavától rengenek a falak,

tompa kongásuktól megremeg az alak.

Kőszentek szemében pislákol az élet,

az imák súlya alatt megroppan a lélek.

El nem sírt könnyekkel vígasztal a szent

az orgona sípja új reményt zeng.

Színes ablakokon megtörnek a fények,

csendben csordogálva megtöltik a képet.

Templomok kertjében puhábbak a léptek

kik másban hittek,már régen elégtek.

Oltárok,szentek csinosak és teltek,

Hová kerülnek,kik esküt szegtek?

/egy/

Két rém megy a gyilokjárón,

egyik ügyes, másik bamba;

vajon melyik döf majd kaszát

óvatlanul a nyakamba?

/más/

A hölgy a nutellás habverővel

rettenetes hangerővel

kecskedobon játszik;

művészete messziről is

világosan látszik.

/és még egy/

Hajnal hasad, rigó rebben,

öltözz kicsit melegebben;

pendelyedből hasad kilóg,

megint felszedtél egy kilót?

Lilában,szürkében,

kavargó elmében,

gördülő köveken

pattannak szét a szavak.

Fában és virágban,

teremtett világban,

hitetlen imában,

a képzelet merre halad?

Árnyékban és fényben,

fodrozódó térben,

lassan csorgó mézben,

kacagás rázza a falat.

Káosz szülte trendben,

botcsinálta rendben,

csillagporos percben,

átléped önmagadat.

Varázslatos lények,

boszorkányok égnek,

eltünnek a gépek

az ember haza szalad.

Élesek a fények,

édesek a krémek,

eszköztelen létben,

egy szebb hajnal hasad.

Angyal vezette lidérc póráz nélkül,

ahogy az ég borul vagy kékül,

pörög a kanyarban, éles macskakő,

esős, havas, szeles, jeges idő,

és napfény, ahogy a járdára lép,

s bámulja tüneményét a nép.

A présházban voltam nem túl messze,

füles köszvénnyel, csontom meszesedve,

felmásztam, szenvedtem, botorkáltam,

de mikor felértem, elképedve álltam,

ugyanaz a festő festett ott is képet,

aki El Pasóban is már rég megigézett.

Manóval járok, nem titok,

mindig manóval vagyok ott,

ahol történik valami,

és aztán sokáig hallani,

hogy a két testvér

egy manó, egy vér.

Néha megtekertem a szüzet, igaz,

vaskarcsit ablak mögött tart a vigasz,

virtuóz voltam, cukromat szórtam,,

és leestem a vízből, tűzből,

nincs elegem még abból a szűzből.

Mikor a kies Albionba mentem,

felrúgtam a kerekasztalt menten,

mit akarsz itt, Artúr vagy Lancelot,

nem látod a fényt az égben ott,

vörös Csepel, lila Újpest,

amit akarsz, tuti úgy lesz,

Kőbánya blues, a halálba húz.

(Mellékdal)

A kis dögös csaj szőke fürtjei

méz és ananász, szamóca, lidérc -

megkóstolod, s megtudod, mit érsz,

vagy nem érsz semmit soha sehova sehol,

a kis dögös szerelmem így válaszol.

Szabadságvágyad annál sokkal nagyobb,

hogy Cuba libredet a padon hagyod.

Életed veszted e a Vasszűzben,

vagy Cukrot akarsz,hogy mélaságod elűzze?

Lila felleg,lila zápor,lila gát,

a Vízesés felülmúlja önmagát.

Karcsi bácsi,hol egykor lakott,

egy virtuóz bezárja az ablakot.

Hol futóbolond szeli az út porát,

repülőre száll helyetted egy jóbarát,

s földre hinti a Nap aranyát.