Írjunk verset bármiről! (fórumjáték)

A híres-neves-nevezetes

Brassicaceae család sarjaként

írok önnek, kegyelmes uram/hölgyem,

hogy tegyen rendet e siralomvölgyben.

A minap egy galád útonálló nem restellt

ótvaros káposztafülnek nevezni,

midőn a sötét utcában elvette a tárcám,

és így alighanem leütótt és kirabolt.

(De tudod, kedvesem, olyankor is süt a hold,

parázs táncod, tűzugrásod jobb, mint ami régen volt,

sinapis alba alveolus muscularis, elakad a légzésem,

ahogy varázsport keverő kezed tapintását érzem.)

Tehát uram, légy kegyelmes, vagy hölgyem, mértéktartó,

láthatod, hogy szívem legfőbb átka nem a rabló,

hanem a pirkadat - ahogy ablakomból rámtekint,

csillogón igéző szemétől eltévedek megint.

Néha az éjet vágyom, kígyót, békát a pléd alatt,

máskor a napot látom, ahogy vihar után ittmarad,

s visszatérő furcsa álmom, hogy a cserfes lidércek

addig járják lápi táncuk, míg el nem megyek vigécnek.

Hogy hogyan tégy fejemben rendet, nem tudom,

hiszen ha tudnám, megtehetném én is,

de kegyes kegyelmetes hölgyem/uram,

alázattal megkérem rá mégis.

A torony mögött felhő ül,ereje lett a szélnek,

az égi zenekar felcsendül, a szomjazók remélnek.

Esőcseppek táncolnak,keringőznek a légben,

Az öreg fák meghajolnak, suttognak az éjben.

Versem nem visszatekint,hisz Szent Iván éj közeleg,

s kiváltképp kedvelem a varázslényes közeget.

Talán én is táncra kelek s kántálok,mint eleink,

míg a hajnali pirkadat az ablakokon betekint.

Talán bájitalt keverek vagy varázsport szórok szét,

így keverve össze a hős szerelmesek szívét.

Talán tüzet ugrok vagy parázson lépkedek,

távoltartva ezzel a lápi lidérceket.

Talán mindez csak álom s mire felébredek a varázsos éj elmúlt s én nem repkedek.

A sinapis alba kicsiny,de megnyerő,

ugyanakkor csípősségében van az erő.

Aha, kedvenc Mustármagom,

folytatjuk a látomást, a múltkor

Zuboly kihagyott pár állomást,

nem beszéltünk Lysanderről

és egy csomó másról sem,

rajta, hajrá, írj még erről,

reményteljes kedvesem.

Szent Iván éjjelén hosszabbak az árnyak,

rejtett tisztás közepén vad táncot járnak.

Kapaszkodnak,kántálnak,morajlik a belső,

delej táncot járnak ,vérük titkot sejtő.

Pattog a tűz,szikrát vet ,tele már a teknő,

az éneklés hangosabb, ébred már az erdő.

A Föld szíve is arra ver,követi a ritmust,

száz boszorkány dalolja az ősi rigmust.

Megszólalnak a füvek,koboldoknak súgnak,

táncos lábú tündérek varázslatot szórnak.

Szentivánnak éjjelén hosszabbak az árnyak,

nyisd meg bátran az elméd,csodás dolgok várnak!

Rab víziló kedve jó,

fújtat, mint a gőzhajó,

csemetéit hátán hordja,

van belőlük három horda,

és amikor elfárad,

ebihalra pecázgat,

kocsonyát főz belőle

három hétre előre.

Rabmadár,kit cellája zár,

lelke azonban száll.

Bukfencezik,trillázik,

felhőhajón hintázik.

A végtelen térben jár,

számára nincs akadály.

Körbe jár a Glóbuszon,

álmok völgyén átoson.

Csillagösvényen hazaér,

megpihen a rejtekén.

Cellám hűvös rejtekén

keresztrejtvényt fejtek én,

tuctuc nótát hallgatok -

lenyűgöző dallamok

itatják át lényemet

elfedve a lényeget:

rab madár bár énekel,

messze szállni mégse mer.

Mákvirág,mákvirág,

hol találnak mondd reád?

Mezőkön vagy réteken,

a Duna parton pénteken,

sikátorban, tereken,

fenn a magas bérceken?

Színpompásan,félszegen,

színtelenül,kényesen.

Őrzött mezők közepén,

cellák hűs rejtekén?

Enyhe szellő szárogat,

verőlegény támogat.

Mákvirág,mákvirág,

rádkacsintott a világ!

Kocka a vonalas füzetben,

spirál, ragasztott fűzetlen,

végtelen felleg inspirál,

minek ha végül lába kél,

én mentem a lábadér':

fussunk együtt, csikasz,

Amelie a bohó pimasz

és én, egyetlen mackó

két legény, képtelennek

látszó képregény.

Kiengedtek a kórházból,

megtanultam járni kelni,

rám szereltek minden vackot,

a mankómon is van felni,

átmosták az ereimet,

most már száguld majd a vérem,

botladozva meghajolok,

enyém lett az aranyérem,

átadták a pihés kacsám,

ápolónők kedveskedve,

Mosolygott is Hansi bácsi,

ettől jött meg a jó kedve,

lesz majd otthon házi állat,

sétálunk majd lent a parkban,

pórázon jön az én kacsám,

megfürdetem tejben, vajban,

Rajzoltam egyszer egy vonalat,

megzavartak s elvesztettem a fonalat.

Mire visszaértem a vonalnak lába kélt,

vajon merre lehet,tűnődtem ekként.

Talán ő lett egy kiskutya lába,

vagy az erdő vékonyka fája?

Koldus vállán vándorbot,

tán felkiáltójelként háborgott?

Szép babának haja szála,

kiscicának bajuszkája?

Pálcika ember törzse,

anyó hátán rőzse?

Annyi minden lehet ő !

- Ej!- gondoltam, üsse kő!

Rajzoltam inkább egy felleget,

mi a kék égen lebegett.

Nagyon fel támadt a szél,

nagyanyó ma mit mesél?

mesél majd a szigetről,

vagy épp csak egy gyerekről?

akinek nem jutott kifli?

aki nem mert útra kelni?

akinek az apja mérges?

a tenyere nagyon kérges?

mindegy miről mesél nagyi,

csak jusson már nekem kifli.

Szólt apóka: híres leszek,

Herbertstrassén végig megyek,

vele megy a hancurrúdja,

billeg, mint az órainga,

kattog agya apókának,

meg lesz a programja éjszakára,

összes rosszlányt viszi ágyba.

ismertem egy Olgát egyszer, idomait mutogatta,

Budapest mint vándorcirkusz, az volt akkor a porondja,

állt a sarkon elbambulva, pár ezerért mérte báját,

nem kellett a kutyának se, azt a csoffadt kutyafáját,

Olga,az icipici bolha nagyot álmodott,

egy vándorcirkusz után iramodott.

Felkerekedett,hisz oly nagy a világ,

eztán cirkuszban mutogatja magát.

Arra gondolt műlovarnő lesz,

de a lova megveszett.

Oroszlánszelidítőként elveszett.

A porondmester neki szót nem adott,

inkább össze-vissza csapkodott.

Az elefántok porral szórták be testét,

azt hitte nem éli túl az estét.

Szomorkodott, könnye bőszen hullt,

míg meg nem pillantott egy fiút.

Elötte csöppnyi kis porond,táblája kivételes:

Bolhacirkusz,volt a felírat, ez igen ígéretes.

Azóta,Olga boldog,kis teste száll,

már egy éve ugrál,táncol a tű fokán.

A pillangó,kit a bánat halálba hajt,

vagy a tizedes,kire a szerelem hozza a bajt!

Péter,ki farkassal küzd a réten, mellé rebszolgák kórusa morajlik a téren!

Egekben fent vagy szédítő mélységben, piano o fortissimo száll a szélben.

A lélek húrjain játszanak a vének.

Mond mi szabhat határt a zenének?

Papagena pontyot főz,

haján háló, így a gőz

csak a hálót nyalja.

De a halat macska falja,

mert Papageno máshol jár,

netán Rosinára vár?

Leszáll az éj, a hold a kisnyúl kobakjára süt,

ahogy az önfeledten a harangjátékra üt.

Ruszlán és Ludmilla táncot lejt a réten

a három narancs szerelmével szépen,

s a kvintettben sejtelmes fuvola szól,

melyre hóbagoly huhogása válaszol.

Közben Csocsoszán a színfalak mögött

nyakára kimonóban lelt zsinórt kötött,

kezében kard, így vet véget életének -

mondhatnának bármit a vének,

míg az egyik a felhőkben dalol,

a másik elsüllyed valahol.

A szikrázó napfényben kéken fénylik,keringőzik a Duna.

Partján Papageno elmélkedik:

Vajon miért csak ponty akad horgára?

Pedig ő pisztrángra vágyna.

Túlpartról neveti egy szellemalak:

Ez a víz nem elég tiszta és sebes!

Papageno se rest,botját hajítja felé,

de az alak örömódát dúdolva száll a menyország felé.

Hősünk kosarába les,benne se pisztáng,se márna, pontyot főz az asszony vacsorára.

Papageno elindul,s lemondón legyint,

érte szól a requivem megint!

Johann mélázva hever a pamlagon,

szájában dorombbal prücsköl egy dallamon.

Ludwig nézi, majd kiszól a konyhába,

nem születik semmi, elmehet a bába.

Bekopog akkor egy suhancféle gyerek,

mi újság nálatok, parókás öregek?

Odamordul Ludwig, ki vagy, te kis béka,

csak nem a szomszéd fattyú ivadéka?

Wolfgang a nevem, partitúrát hoztam,

négy nap a Rajnán romantikus koszban,

bogrács és sátor leszállított áron,

pisztrángötös részvételét várom.

Menj azzal a Franzba, tanácsolja Johann,

és örömmel látja, a fiú máris rohan -

így telik az este a Brandenburg házban,

nem lehetnek mindig alkotói lázban.

Zénó a fürge kismanó,ruhája bíbor,

büszkén feszített,orrát fennhordta,mint példaképe T-bor.

Intette őt egy bölcs öreg,a zöld ruha a menő,

de ő nem akart olyan lenni,mint Benő.

Bíbor ruhája virított, papírhajója a habokat szelte,

nem tudta ő még ekkor,hogy ez lesz a veszte.

Egy hűvös tavaszi hajnalon baljós szempár villant,

szegény Zénó uzsgyi, elillant.

De a kandúr sem volt rest,kergette őt pihegve.

Zénó cikkbe-cakkba futva menekült,lihegve.

Manónk végre hazaért,odujába futott,

egy székben majdnem az orrára bukott.

Bezárta ő az ablakot s az ajtót is lakattal.

Szakított ekkor minden kalanddal.

Kandalló tüzének a bíbor ruhából enni adott,

azóta Zénó zöldben jár s ne hidd,hogy megláthatod.

Három isten ül a falon a lábát lógázva,

a tudásé, a szereteté, és a balgaságé.

Nem messze vasúti sín, azt figyelik.

Pöfögő mozdony romkocsikat húz,

szén és mész van rajtuk, és gyapot.

Te tudtad, mondja valamelyikük,

hogy az ördög anyja vasutas?

Melyik anyja, kérdezi a másik,

miközben a fal kövét rugdalja.

Ne civakodjatok már, így a harmadik.

Időn és téren át a világmindenség sztrádáján,

úgy hull a létem át,mint szitán a homok.

A tegnap valóság?

Vajon a ma az?

A jövő már ott van vagy

én hozom létre azt?

Agytekervényeimben ezernyi gondolat vert tanyát.

Ma teremtek ott,netán tegnap?

Vagy ott laktak évszázadokon át?

Komolyak és komolytalanok

megférnek ott együtt.

Mesések vagy hétköznapiak,de

egy a lelkük.

Betűkből szavakká formálni őket öröm.

Aki inspirál,annak megköszönöm!

Térjünk akkor nyugovóra,

mint a kifolyt homokóra;

holnap hátha visszafolyik,

vagy ha nem, hát akkor lőttek

a reményteli szép időnek,

de ha a tér is eltűnik,

hol játszanak a gyerekek,

mi lesz akkor veletek?

Festőd jelentése neked öröm,

bocs,hogy erre nem volt plusz köröm.

Gondoltam elég a csillagos éjjel,

de kevés volt e tétel.

Az ég kék,a fű zöld,

a folyó folyik,szilárd a föld.

Az eső nedves,a nap szárít,

a pap térít,a szónok lázít.

Tavasz után nyár jön,

apály után dagály.

Hold után Nap kél,

rajt után jön a cél.

Tavasszal megújul minden,ami él,

télen pedig nyugovóra tér.

Tudod, mit szeretek abban a festőben?

Ahogy távolra és közelre megy tőlem...

Nem érdekel semmi tóban ringó gyermek,

vagy hogy a trollok hol vezekelnek,

ki veszi fel milyen csillag köpenyét,

micimackó elhozza-e szépséges menyét...

Tudod, a hatvannegyedik oldalon,

ahol kezdtük, folytatom.

Páfrányok mögött láthatsz egy tavat,

benne cikáznak aranyszárnyú halak. Tavirózsát nevelt,benne ring egy gyermek,

őt ünneplik ma a mágikus lelkek.

Keringőt jár a kentaur virágtündét a párja,

régóta tervezte már,hogy elhívja a bálba.

Bolondgombán doboltak vígkedélyű trollok,

virágesőt szórtak becsípett koboldok.

A telihold éjkék köpenyét felvette,

a csillagok,ragyogtak mellette.

A tó partjáról ez tisztán látszott,

fellobbantva millió románcot.

Túl a bálon,a zajos tömegen,

egy pár táncol a parti fövenyen. Oberon felkérte Titániát,

fülébe dúdolva a melódiát.

Márti elit család szülötte,

a szolgák hada körötte

teljesíti minden vágyát

és borsótlanítja az ágyát.

Az én hókirálynőm nem ő,

hanem a csillagokba menő,

topánját a felhőkön felejtő,

a leltárban rúnát verselő

futuro anteriore idő.

Nézd meg a függönyt,

csukva csak unalmas páfrány,

de kitárva egész más látvány,

törpe, nimfa, sárkány,

manókat tipró bálvány,

vagy fületlen festő a képen,

vagy nincs ott semmi

mégsem?

Csalóka hóka ló

nem a királynőnek való,

Márti is elhagyta topánját,

ő is azzal keresi párját.

Márti ama i lago.

Molto piace il gelato.

Egy szavadra szívesen menne,

a tó közepén táncot lejtve.

Táncot járna a hegedű,

angyalok arcán lenne derű.

Levelet én nem írok,

rámtalálnak a vámpírok!

A telihold is csak dalolt,

a sárkány az unikornishoz hajolt.

Tündér réten elfeledve,

sétáltak a végtelenbe.

Ott voltál és láttad,

vagy csak felszaladt a lázad?

Te voltál vagy mégsem,

az igét rúnába vésem.

Álomból ébredve szamárfüled sincs már!

Lehullott csillagok fényével teli a kincstár!

Szavakból született láncokkal bővül a leltár!

A páfrányok függönye, mindent feltár?