Írjunk verset bármiről! (fórumjáték)

Műanyag,műkönny,művirág,

műkedvelőként színesebb a világ.

És mégis, mikor az égből műhold hull,

egy igaz könny is kicsordul.

A művirág neked védjegyed,

az igazit talán nem is kedveled.

Bár kezdő képed megkapó,

a te tolladból műként ható.

A macskagyökértől holt,nem lesz élő.

Ők már ott maradnak,ez félő.

De sötét végre ne szánjuk őket,

mentsük meg hát, a vízbe veszőket.

Legalább néhányat,ha nem is az összest,

hisz a vízpróbát túlélő sem lehet győztes.

Jöjjenek,hát kik vízbe vetődtek,

tegyük boldoggá, az őket kedvelőket.

Gyöngyvirághoz mit szólnál,

amit a méh épp most porzott?

Vagy hogy ne kísértsük így a sorsot,

lehet mű is többféle színben,

portörlő pamaccsal a készletben,

műborítékban, szétszedett részekben,

hogy beférjen a posta fiába,

és ne küldjek igazit hiába.

Vagy mitől támadnak fel a Szajnába veszett

szajhák és bélpoklosok, macskagyökértől?

Mert sajnálnám, ha nem jönnének vissza

a kétes holtlétből és reménytelenségből...

(Tudod, voltam én is szajha és bélpoklos,

és látom, hogy nem annak lenni mért fontos,

hogy hiába ringat a Szajna, jobb lehet kint megint,

vagy erre téged Nicolo példája sem int?)

Nicolo a kikötőben baktatott,

élvezte a gyönyörű napot.

Jutalma ezért nem lett más,

fejbe vágta egy tettestárs.

Hajó gyomrában ébredt szegény,

felrántotta őt egy markos legény.

Életét ezentúl matrózként élheti,s az ingyen utazást élvezheti.

Nicolo ennek nagyon nem örült,

de egy kép benne felmerült.

Bőre bronzos lesz,kinézete sármos,ezt fogják csak értékelni a lányok.

De bőre egyenlőre zöldre vált,

s kiadja a tegnapi vacsorát.

Egyszercsak hatalmas hullámhegy közeleg,a hajó kettétört, Nicolo úszni kezd.

Magához tér,homokos a part, örül még meg nem lát egy levágott kart.

Menekülne,de ismét bunkót kapott,botra kötik,mint egy süldő malacot.

Vacsora közeleg,ő lesz a főfogás.

Nicolo ekként kezdi a nyafogást.

Kannibál uram,ne faljon fel nagyon, nem teheti,mert ma van a születésnapom.

A kannibál szája torz mosolyra áll, bőröd majd dísz lesz a főnök sátor falán.

A föld megremeg,a vulkán tüzet hány, Nicolo menekül,irány a szabadság.

Tengeren köt ki újra a balga, úszik,hogy egy cápa fel ne falja.

Pribékek hajóját stoppolja le éppen, azok vigyorogva felhúzzák szépen.

Újra bajba került,szöknie is kéne, tervét elteszi a következő hétre.

Miután a folyóba ugrott mind,

ki számkivetett és nyomorult,

dobj utánuk egy művirág koszorút.

Gyaszold őket csendben vagy üvöltve,ha tetszik,

idd le magad bátran vagy sétálj a keresztig.

Párizs ennél többe is beleremegett,

lángolt,tivornyázott,lesúlytott s felemelt.

E jelentéktelen tényre a szeme se rebben,

a Louvre fala száraz, a Szajna folyik csendben.

Bajnak baj,

hatalmas és kolosszális,

belerendül egész Párizs,

könny folyik a Louvre falán,

a Szajnába ugrik sok utcalány

és garçon és clochard Gavroche-sal az élen,

ha nem változtatsz e véleményen.

A csókot,köszönöm kihagyom,

a portörlésért sem ácsingóznék nagyon.

Kaktusz? Hmm, szép a virága,

más szemmel tekintünk erre a világra.

( Na,de ez korántsem baj)

Kaktuszt hozz vagy műanyag pipacsot,

és a tisztításhoz portörlő pamacsot,

lopott csókodért kaphatsz így igazit,

télit, nyárit, őszit és tavaszit.

Nem vihetek sírodra virágot, az tavasszal hajt s te,azt utálod.

Sírodat elfedi tán a por,s így elmarad a halotti tor.

Lásd meg a tavaszt a sok apró csodában, ne egy lopott csókban vagy csalfa suttogásban.

Engem nem untat a tavasz-téma,

Nagy költők is írtak róla.

A tavasz örök megújulás,

Akkor ad erőt a Messiás.

Tudom már, hogy mitől van ragyám,

az a kéz a templomban rakhatta rám,

nemtetsző árnyékok, korhadt keresztek,

a kántálós zengésben tutira megvesztek,

jaj a lelkem meg ne pihenjen itt,

kapom a mobilt, hogy hívjak valakit,

ó mamma mia, csak van itt térerő,

mert ha nincs, vár rám a temető,

és akkor mit csinálsz, kedves Guernicám,

virágot hozol a síromra netalán?

Templom romjain fütyül a szél,

egy magányos alak oda betér.

Fáradt teste rongyként porba hull,

szél cserzette arcán vihar dúl.

Neszező árnyékok lassan megjelennek,

körbe állják,nézik, keresztet vetnek.

Egy kéz felé lendül,bőre égni kezd,

kántálás hallatszik,az ég dörögve zeng.

Megpihen a lelke,nem vándorol tovább,

lassan elvonul a felszentelt társaság.

Olyan sokan zengték már a tavaszt,

hogy jó témának nem tarthatom azt,

nem bírom a közhelyes frázist,

máshol keresek-találok oázist.

Nagyon közelinek látom az eget,

szinte kézzel érintem a Göncölszekeret.

Néma csendben is a hangodat hallom,

Eltávozott lelked ott ül egy csillagon.

(964. Guernica)

Látod, a szellő megcsalt a napfénnyel;

a mandulából kis virágcsókot adott,

de a fa alatt epekedni hagyott.

Mit ér lelked és színeid ma éjjel,

nincs tavasz, számolj e veszéllyel.

Verseidnek hangulata sötét.

Nem hiszed, hogy jó tavasz jön még?

Én hiszek a hóvirágban,

a nyíló ibolyában,

a húsvéti barkában,

és egy jobb világban.

Tegnap a lelkembe festettem tavaszt.

Eltűnt volna,de elcsíptem a ravaszt.

Színekkel szórtam be a világot,

és ekkor a szellő meglátott.

Mandula virágával ajkamra csókot lehelt,

majd a fa alatt a napfénnyel egybekelt.

Kiütésem van a tavaszi napsütéstől...

Barka birka kikelet,

összehányják a fórumot veled,

mintha egyszer eljönne a tavasz,

ahogy a balgák hiszik azt -

hóvirág, hova tetted eszed,

ha ezt mind tutira veszed?

(ld. még 949)

Nem kérte, nem várta, nem akarta,

szárnyat se kért, de az lett a karja,

vagy a kardja?

És a tűz égeti-e, vagy csak viszi, sodorja,

és iszik-e vizet, ahogy a tüzet kotorja,

és csibéje lesz-e vagy magány lesz a veszte?

(Tudom, ne kérdezzek, csak üljek békében

a szikrázó kandalló előtt...)

Tavaszi napsütésben bomlik a bárka,

Böjti szélben hajlong egy kökényfa ága.

Táncol a szélben rügygombos galagonya,

Jótékony árnyat ad a gesztenye lombja.

Surrogó madárhad hirdeti ismét,

Ébred a természet, közeleg húsvét.

Hamvaiból újra éled a fenséges tűzmadár.

Sikítva egekbe vágyik,majd szép csendben tovaszáll.

Tűz színezte csodás tolla, szikrát szór a kék egen.

Rabláncon tartja az idő, vajon ő kérte,hogy így legyen.....

Lángra gyúlva újra múlik, a jelen a múltja már.

Évezredes játszma ez már, az élet színpadán.

Holdleány a hegyen mindig velem legyen

kietlen lakomban a fénytelen vadonban

fényes szeretőm.

(A nap hiába gyúl, úgyis porba hull,

de az égi lány őriz majd talán

óvón, szeretőn.)

Kobold és boszorkány,

ezen az éjszakán

szövetségre lép.

Lehet, hogy itt a vég?

Betörik ablakom,

meglelnek ágyamon.

Szívembe kést döfnek,

holnap már temetnek.

Gellért-hegy csúcsán,telihold fényében,

boszorkány surran,szeme körbe kémlel.

A csuklya lecsúszik,haján holdfény csillan,

ajkáról az ige az éterbe illan.

Őseihez szól ő, Hold anyát élteti,

érzékeivel a végtelent észleli.

Ám,az éjszaka csendjében száraz ág reccsen,

S a jelenés eltűnik az árnyas rengetegben.

A minap a kobolddal voltam álmomban,

hogy követ törjünk a várromban,

mert a kő kiváló kúttömítő, télen-nyáron kitart,

a vízbe hajítva elfedi, mit Béka Béla kavart,

a csalfa királylány pedig kapja, amit akart,

nyoszolyáján kobold hárfázik ma este és éjjel

több-kevesebb szenvedéllyel, s ő nem fázik

lenge takarója alatt, csak ráfázik, ha a kobold

kifeszíti szárnyát s holnap más lányát

csábítja ármányra s ez a lány zokogva

hanyatlik ágyára majd akkor.

Csodás eme végkifejlet,

kedvem ettől egyre jobb lett.

Nem siratom már a Bélát,

megtalálta azt a békát,

kinek porontyokat nemzett,

Nem hal ki a Béla-béka nemzet.

Mivel az írja elő az etikett,

a történet vége legyen hát hepi end.

Íme hát a boldog vég, mit egy gyöngykoszorús lant regélt.

Béla,miután a királylányt feledte,

szemét egy varangy lányra vetette.

Felfújta magát és hódított,

a varangylánynak nagyokat tódított.

Egy cseppet se bánja,hogy többé nem bolond,

körül ugrálja tizenkét poronty

Szomorú a mese vége,

Szegény Béla agglegényke.

A lány csókját nem ő kapta,

Gonosz kobold kijátszotta.

Királylány sós könnye,kút mélyére hull,

ahol Béla épp elnyúlt.

Királylány könnye fejére cseppen, ettől Bélánk összerezzen.

Hamar fogat mos,kút kávájára pattan,száját nyújtja csókra s a csók elcsattan.

Sajnos a csókot nem Béla kapta, a kobold volt az, ki azt magának lopta.

Azóta a királylány s a kobold vígan éldegél,

Béla a béka ,maradt agglegény.

Szép királylány, nagyon várlak,

Mentsd meg a te kis békádat!

Mondta Béla kuruttyolva,

Kút mélyében búslakodva.

Nem vagyok én szép királyfi,

Megtudhatja tőlem bárki.

Nevem elárulom neked,

Béla vagyok, igaz híved.

Gonosz kobold megátkozott,

Béla békává változott.

Csókod megmenthetne engem,

Elkísérne hű szerelmem.

Király atyád elfogadna,

Én voltam hűséges bolondja.

Egy udvari bolond,kinek neve Béla,

Élete unalmas,mondhatni léha.

Egy nap trónolt a vár fokán, mikor orrát megcsapta, a készülő tokány.

Miközben lassan a konyha felé bandukolt,

Útját állta egy vén kobold.

Megállj Béla! Étked velem megoszd!

Nem bíz én,mondta Béla, s futott.

Futó bolondként,egy kútban végezte,

Kuruttyolva,királylányokra lesve.