Idézetek, szép történetek... (beszélgetés)

"Szeresd!

Amikor azon gondolkozol, hogy egyre idősödő szülőd ápolását idegenre bízod, emlékezz egy pillanatra: ki várt haza kitárt karokkal az iskolából?

Ki volt az, aki megdicsért az első piros pontért?

Amikor azt mondod: nincsen elég időd, kapacitásod, hogy ellásd– gondolj arra hány éjszakát virrasztott veled, mikor beteg voltál!

Amikor nyomaszt a terhe, hogy folyton panaszkodik: jusson eszedbe az első szakításod– ő fogta a kezedet, ő segített elhinni, hogy az élet megy tovább, és erőt adott, hogy elhidd még nagyon boldog lehetsz.

Ha ólomsúlyként nyomja lelkedet, hogy mindent százszor megkérdez hiába, elfelejti: emlékezz a bölcseletekre, amikre gyerekként hiába intett, nem tudott megóvni téged saját kudarcaidtól, bukásaidtól, s ha gödörbe léptél: mégis ott volt veled.

Amikor napok óta nem eszik, ez sem, az sem kell neki– jusson eszedbe hányféleképp próbálta veled megszerettetni a spenótot, még sem kellett, végül mosolyogva palacsintát sütött neked.

Amikor a halálról remegve, elcsukló hangon beszél, mert ez a legnagyobb félelme…emlékezz a benned élő gyerekre, aki oly sokáig nem tudott lámpa nélkül elaludni…

Légy te számára fény az éjszakában, fogjad a kezét! Szeresd!

…mert mikor örökre lezárja jóságos szemét már késő kimutatnod az elmulasztott szeretetet…"

A lány végre rászánta magát és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott senkin sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csendesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekingettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő felette áll mindennek. Uralja őt, de szereti és az ő oldalán áll. Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem?Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékek között.

"Egy borongós délelőttön úgy döntöttem nem megyek be dolgozni, mert tudtam, hogy ez az a nap, amikor túl kell esnem rajta. A kutyánkat Rockyt el kellett altatni: valaha oly erős testében egyre terjedt a kór, és minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, hogy meggyógyítsuk szeretett boxerünket-a betegség úrrá lett rajta. Emlékszem, amikor behívtam a kocsiba...mennyire szeretett autókázni! De ezúttal mintha érezte volna, hogy ez az út más lesz. Órákig jártuk a várost, mindenféle csip-csup ügyet elintéztem, csak hogy ne kelljen a rendelőbe menni, de lassan már nem halogathattam tovább a dolgot. Miközben a csekket töltöttem ki az "altatás" díjáról, a szememet elárasztották a könnyek, és úgy összemaszatoltam a lapot, hogy a csekk szinte olvashatatlan lett. Rocky négy évvel azelőtt került hozzánk, nem sokkal fiam, Robert születése előtt. Mindannyian nagyon szerettük, de kiváltképp a kis Robert. Sajgó szívvel indultam haza. Rocky máris nagyon hiányzott. Robert elém jött és megkérdezte, hol van a kutyánk. Elmagyaráztam neki, hogy Rocky most a mennyországban van. Elmeséltem neki, hogy nagyon beteg volt, és most már boldog, és ahol most van, ott mindig kedvére szaladgálhat és játszhat. Négyéves fiam egy darabig hallgatott, majd tiszta kék szemével rám nézett. Arcán ártatlan mosollyal Az ég felé mutatott és közölte: - Most ott van fent, ugye apa? - Nagy nehezen bólintottam, azzal gyorsan bementem a házba. A feleségem csak egyetlen pillantást vetett az arcomra, és csendesen sírdogálni kezdett. Aztán megkérdezte, hol van Robert, én pedig kimentem, hogy megkeressem. Az udvarban szaladgált, miközben egy jókora botot dobált a levegőbe. Megvárta, amíg leesik, majd újból feldobta, egyre magasabbra és magasabbra. Amikor megkérdeztem, mit csinál, magától értetődő hangon közölte:

-Rockyval játszom, apa... "

Edwards S.C.

Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált:

- Áúúúúúúúúú.

Meglepetésére hangot hall a hegy gyomrából: "Áúúúúúúúúú". . .

Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált:

- Ki vagy te?

De az egyetlen válasz, ami érkezik: "ki vagy te?"

Méregbe gurul a fiú, és ezt kiáltja:

- Gyáva vagy!

És a hang visszaszól: "Gyáva vagy!"

A fiú ránéz az apjára és megkérdezi: - Apa, mi folyik itt?

- Fiam - válaszolja az ember, - figyelj csak! - majd elkiáltja magát: - Csodállak!

A hang felel: "Csodállak".

Apja azt kiáltja: - Csodálatos vagy!

A hang pedig válaszol: "Csodálatos vagy!"

Majd az apja elmagyarázza:

- Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET!

Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat. Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet!

A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes.

Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz.

Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi.

Ez nagyon szép!

Jó lenne, ha így állnánk embertársainkhoz!

Történet a barátságról

Osztályunkba járt egy mozgáskorlátozott kislány. Nagyon furcsa, mert még így élőben, sőt ilyen közelről nem találkoztam olyan gyerekkel, akinek járókeret kellet ahhoz, hogy lépni tudjon. Hihetetlen volt látni, hogy ő nem tud velünk együtt futni, fogócskázni a tornaórán játszani.

Ahogy teltek múltak a napok egyre jobban megszoktuk a látványt és már természetes volt számunkra hogy ő ilyen. Egyetlen egy dolog zavart csak, hogy bár kedvesnek tűnt mégsem barátkozott vele senki. Aztán egy reggel egymás mellett öltöztünk és akkor megszólítottam:

-Szia, Nóri, segíthetek?

Ő meglepetten rám nézet és azt mondtam köszönöm szépen, de elég, ha a táskám megfogod, amíg leveszem a kabátom. Kicsit bátortalanul, de még kérdeztem tőle pár dolgot és ő nagyon kedvesen válaszolgatott. Már kezdtünk egyre jobban belemélyedni a beszélgetésbe, amikor becsöngetek így bementünk a terembe és leültünk a helyünkre, mert kezdődött az óra.

Bevallom őszintén nem sokat figyeltem a tanító nénire, mert a gondolataim Nórin jártak. Egy nagyon kedves kislányt véltem felfedezni benne bár nem túl sokat beszéltünk.

Óra után mikor kicsengetek a szünetben oda mentem hozzá és meg kérdeztem akar-e a barátom lenni mert én akarok és szeretném jobban megismerni. Ő tágra nyílt szemekkel rám csodálkozott, hogy ezt én tényleg komolyan gondolom? Mondtam neki hogy, igen mert nekem nagyon szimpatikus és kedves. Órák után, amíg vártuk az anyukáját volt időnk beszélgetni és Nóri elmesélte, hogy eddig mindig csak gúnyolták csúfolták, amiért járó keretet használ. Elmondta, hogy mennyi csúf nevet mondtak már rá és a keresztnevén a felnőtteken kívül még senki nem szólította. Csodálkoztam, rajta mert egy nagyon kedves okos kislány rejtőzött a külső mögött. Barátnők lettünk, és egyre többet beszélgetünk.

Kiderült, hogy Nórinak nagyon jó a humora szépen rajzol már megtanított gyöngyből karkötőt nyakláncot is fűzni. És én meg tanítottam az osztálytársaimnak hogy ne csak a külsőt nézzék, és úgy ítélkezzenek, hanem a belső értékeket is lássák meg. Nórinak már több barátja lett, egyre többen segítünk, neki öltözni vittük a táskáját, ebédnél a tálcáját és nagyon meg szerettük. Köztem és Nóri között igaz barátság szövődött. Sokat voltunk együtt, segítettük egymást, ő nekem tanulni én meg a helyváltoztatásban, öltözködésben és táskahordásban.

Egy napon egy B osztályos fiú odalépett hozzám a folyosón és megkérdezte:

-Mond, miért bénákkal barátkozol? Gyere inkább velünk játszani!

Először elakadt a lélegzetem, úgy éreztem kiszalad a lábam alól a talaj. Ezután valami nagyon csúnyát akartam mondani, de mivel lány vagyok ezt nem tettem meg, mert nagyon szégyelltem volna magam utána.

Megkérdeztem a fiút:

-Bence! Mi a különbség közted és Nóri között?

-Én tudok szaladni, ő meg csak cammog a járókeretével-mondat nevetve a fiú.

-És még mi?-kérdeztem a szemébe nézve.

Erre ő tátott szájjal nézett rám és nem jött ki hang a torkán. Gondolom nagyon szégyellte a dolgot, mert rájött, nagy butaságot csinált.

Aznap délután lementünk Nórival az udvarra, a napocska néha kicsit melegített már. Leültünk az udvaron egy padra és jót beszélgetünk amikor odajött hozzám Tomi és kérte menjek velük láb teniszezni. Én szóltam neki hogy most nem szeretnék, mert itt a barátnőm és vele szeretnék beszélgetni. Nóri rám nézet elmosolyodott és azt mondta:

- Menj csak és játssz, majd én a padról szurkolok nektek.

–Tényleg nem baj Nóri?- kérdeztem bátortalanul. Ő rám mosolygott és tudtam, hogy minden rendben nem haragszik. Mikor a pályára értem megláttam Bencét, és ahogy ránéztem Ő tudta rögtön mit akarok. Odaszaladt Nórihoz és miután bemutatkozott így szólt:

-Szia szeretnélek megkérni hogy legyél a döntő bíró ! Nem kell mást tenned csak figyelned, hogy a labda ne érjen a hálóhoz. Lennél a bíró?- kérdezte Bence kissé bátortalanul.

Nóri boldogan igent mondott és úgy ült a padon, hogy láthassa a játékot.Azóta délutánonként tanulás után együtt vagyunk a lábteniszezőkkel és néha én is beszállok a játékba, Nóri pedig ráncba szedi a fiúkat, ha nem szabály szerint játszanak.

"Megfontolandó szavak az öregségről.

Egy nap, egy fiatal barátnőm azt kérdezte tőlem, milyen érzés öregedni. Meghökkentem kérdésén, mert én sosem gondoltam arra, hogy én öreg lennék. Az ifjú hölgy, látván reakciómat, rögtön zavarba jött, de megmagyaráztam neki, hogy számomra ez egy érdekes kérdés, elgondolkodom rajta és majd később válaszolok neki.

Végülis úgy döntöttem, hogy az öregség egy ajándék.

Tulajdonképpen életemben most lehetek először az, aki mindig is szerettem volna lenni. . Persze, nem a testem! Időnként én is kétségbeesem a ráncaim, a táskás szemem, a megereszkedett fenekem miatt. És gyakran meghökkenek azon az öreg nőn, aki visszanéz rám a tükörből /aki pont úgy néz ki, mint az anyám/, de nem sokáig gyötrődöm ezek felett.

Sosem cserélném el az én nagyszerű életemet, a szerető családomat, az én csodálatos barátaimat a kevésbé ősz hajért vagy egy feszes hasért. Ahogy korosodtam, egyre kedvesebb lettem a magam számára és kevésbé kritikus magammal szemben. A saját barátommá váltam. Nem tolom le magam, ha több süteményt eszem a kelleténél, vagy nem vetem be az ágyat, vagy megveszem azt a virágtartót az erkélyre, amire semmi szükség nincs, de jól néz ki. Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezkedjek, hogy rendetlen legyek, hogy extravagáns legyek.

Annyiszor megéltem, hogy legkedvesebb barátaim idő előtt elmennek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az öregség hoz magával.

Ki törődik azzal, hogy hajnali 4 –ig olvasok, vagy játszom a computeren?

Táncolhatok a régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem és sírhatok a régi szerelem emlékén…..és meg is teszem.

Sétálok a vízparton egy olyan fürdőruhában, amiben kidomborodnak a testrészeim, és önfeledten vetem bele magam a hullámokba, ha jól esik, és nem törődöm a motorcsónakokból rám vetett sajnálkozó pillantásokkal.

Ők is lesznek öregek.

Tudom, persze, azt is, hogy időnként feledékeny vagyok. És hát van is néha mit, elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra emlékszem.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne tört volna meg, amikor elveszítesz valakit, akit szerettél, amikor egy gyerek szenved, vagy elüti a cicádat egy autó? De a megtört szív az, ami erőt ad és megértést és részvétet kelt. Egy olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog örömöt érezni a tökéletlenség felett.

Én nagyon boldog vagyok, hogy elég soká éltem ahhoz, hogy megőszülhessek, hogy a fiatalos nevetésem mély ráncokat mart az arcomra. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek és oly sokan, akik nem érték meg, hogy ősz hajszálaik legyenek.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb pozitív lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. . Én nem teszek fel magamnak se kérdéseket. Ráadásul fenntartom magamnak a jogot, hogy ne legyen igazam.

Nos, válaszolva ifjú barátnőm kérdésére, elmondhatom, hogy nem bánom, hogy öregszem. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha… vagy azon izgassam magam, mi lesz majd. És minden áldott nap eszem édességet /már ha kedvem van hozzá/

Mindig mosolyogj és a szívből fakadó igaz barátságokra nagyon vigyázz!"

Az élet vonata.....nagyon érdekes olvasmány...

Az élet olyan,mint egy vonatutazás.Gyakran beszállunk,kiszállunk,vannak balesetek,néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk,míg mély szomorúsággal a másiknál.

Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra,olyan emberekkel találkozunk,akikről azt hisszük,hogy egész utunkon elkísérnek:a szüleinkkel.Sajnos a valóság más.Ők kiszállnak egy állomáson,s mi ott maradunk nélkülözvén szeretetüket,együttérzésüket,társaságukat.Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra,akik fontosak lesznek számunkra.Ők a testvéreink,a barátaink,és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.Néhányan,azok közül,akik beszállnak,csupán kis sétának tekintik az utazást.Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.Mindig vannak olyanok is a vonaton,akik készek segíteni a rászorulókon.Néhányan,amikor kiszállnak,el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után.Mások fel-és leszállnak,és mi alig vesszük észre őket...

Lehetnek olyanok,akiket nagyon szeretünk,mégis másik vagonban utaznak.Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.Természetesen megtehetjük,hogy megkeressük őket,átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.De sajnos nem tudunk melléjük ülni,mert a mellettük levő hely már foglalt.

Ilyen az utazás,telve kívánalmakkal,vággyal,fantáziálással,reménnyel és csalódással...és visszafordulni soha nem lehet.Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait...

Jusson eszünkbe hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel,akiknek szükségük van a segítségünkre.Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak, s ez annak is megadathat,aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.

Az utazás nagy találmánya hogy nem tudjuk mikor szállunk ki végleg,s azt sem,hogy az utitársunk mikor,nem szólván arról,aki közvetlen mellettünk foglal helyet.Úgy érzem vigasztalan leszek,amikor örökre kiszállok a vonatból...Azt hiszem,igen.Néhány barát elvesztése,akikkel az utazás során találkoztam,fájdalmas.A gyermekeimet egyedül hagyni,nagyon szomorú lesz.De a remény bennem él,hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem,látni fogom őket jönni olyan csomaggal,ami addig még nem volt nekik...

Ami boldoggá tesz,az a gondolat,hogy segítettem azt a csomagot teljesebbé,értékesebbé tenni.Barátaim,tegyünk úgy hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk,hogy megérte a fáradozást.Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni magunk után,ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a tovább utazókban.

Azoknak,akik az én vonatom utasai,kívánok:Jó utazást!!!

"Sorsunk egybeforr, együtt megyünk tovább.

Az élet viharában te vigyázol rám.

Köszönöm, hogy szeretsz, s hogy hiszel nekem,

S hogy megosztod az életed velem."

(Vörösmarty)

Egy 92 éves,kicsi,idős ember,szépen megfésülködött,megborotválkozott,felöltözött és reggel 8 órakor elindult az idősek otthonába.

70 éves felesége nemrég hunyt el,s ezért úgy érzi,muszáj elhagyni házát.Az idősek otthona előterében várakozik,s ránk mosolyog mikor azt mondjuk neki,hogy kész a szobája.

Miközben a lift felé tartunk,röviden elmondom neki,milyen is az ő kis szobája;elmesélem neki azt is milyen színű a függöny és az ágytakaró.

-„Nagyon tetszik.”S lelkendezik,mint egy 8 éves kisgyerek,aki most kapja meg élete első szobáját.

-„Kedves Mihály,még nem is látta a szobát,várjon egy kicsit.”

-„Az nem baj”-közli.

„A boldogság az mindentől független dolog.A boldogságot függetlenül választom.Az,hogy a szoba tetszik-e vagy sem,nem a bútoroktól függ vagy a dekorációtól,az attól függ,ahogy én azt látni akarom.Én már fejemben eldöntöttem,hogy a szoba tetszeni fog.A döntésemet minden reggel az ébredésemnél hozom.

Dönthetek úgy,hogy a napomat az ágyban töltöm,és számolom hány testrészem nem működik,mely részeim fájnak;vagy köszönetet mondhatok az égnek a testrészeimért,melyek jól működnek.

Minden nap egy ajándék,ha ki tudom nyitni a szemem,az új napra koncentrálok,a szép emlékekre,melyeket az életem során gyűjtöttem össze.

Az öregség az olyan,mint a bankszámlád.Azt veszed le,amit összegyűjtöttél.

Ezért az én tanácsom,hogy sok-sok boldogságot és szépet rakjál félre emlékeid bankszámlájára.

Emlékezz ezekre az egyszerű gondolatokra ahhoz,hogy boldog legyél:

1.Szabadulj meg a gyűlölettől...

2.Szabadulj meg az aggodalmaktól...

3.Élj egyszerűen...

4.Adjál többet...

5.Várj kevesebbet...”

- A barátom nem jött vissza a rohamból, Sir. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt.

- Nem engedélyezem - mondta a tiszt - Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy olyan emberért, aki valószínűleg halott.

A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának tetemét cipelve tért vissza. A tiszt dühöngött:

- Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőt elvesztettem. Mondd, volt annak valami értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?

- Ó, persze, hogy volt, Sir - válaszolta a haldokló - Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta nekem: "Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz."

(Anthony de Mello)

„Az élet olyan mint egy doboz bon-bon, nem tudni mit veszel ki belőle...”

Történjen bármi,mondjanak bármit,gáncsoskodjon bárki,nekem továbbra is az a mottóm,amit egy calcuttai gyermekotthon falán található felírat tanít:

„Az emberek gyakran figyelmetlenek,következetlenek és önközpontúak,

MÉGIS SZERESD ŐKET!

Ha jót teszel,az emberek vádolni fognak,hogy önzés és hátsó gondolat motíválja cselekedeteidet,

MÉGIS TÉGY JÓT!

Ha sikeres vagy,akkor hamis barátokat és igaz ellenségeket szerzel magadnak,

MÉGIS BOLDOGULJ VALAHOGY!

A jó,amit teszel,holnap már feledésbe merül,

MÉGIS TEDD A JÓT!

A becsületesség és az őszinteség sebezhetővé tesz,

MÉGIS LÉGY BECSÜLETES ÉS NYÍLT!

Amit fáradtságos munkával évek alatt felépítessz,azt elpusztíthatják egy éjszaka alatt,

MÉGIS SEGÍTS!

A legnagyobbat add a világnak,amid csak van,s ha cserébe arcul csapnak,

AKKOR IS A LEGJOBBAT ADD A VILÁGNAK?AMID CSAK VAN!”

A tetőpontra az jut,aki tudja,minek örüljön,aki a boldogságát nem tette másoktól függővé,aki nem nyugtalankodik,aki bízik önmagában...

Ami könnyen elérhető,az a felszínen csillog.Ami érték,olykor fénytelen és a mélyre kell leásni érte.Amiben a sokaság élvezetét leli,sivár és illanó gyönyörűséget kínál.Amiről én beszélek,az a felszínről nem látható,a bensődben derül.Szórd el,ami csillog és az igazi jóra vesd tekinteted.Örülj a magadénak.

Hogy mit jelent ez?

Téged és éned legszebb részét.

Szeretnéd tudni honnan ered?

Ha szándékaidat becsületesek,cselekedeteid helyesek,lelkiismereted nem zúgolódik..akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton,amit ÉLET-nek nevezünk...

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott,selyemgubóban.Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig,ahogy küzdött,hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül.Aztán úgy tűnt,a folyamat teljesen megállt.Úgy látszott,mindent megtett,amit tudott és semmi többre nem képes.A férfi eldöntötte,segít a pillangónak,fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót.A pillangó könnyen kijutott.De a teste összeaszott volt,gyenge és szárnyai összezsugorodtak.A férfi tovább nézte,mert várta,hogy bármelyik pillanatban kinyilhatnak a szárnyak,megnőnek,kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét,szilárdak és erősek lesznek.Semmi nem történt.A pillangó az életét ebben a gyenge testben,összeaszott szárnyakkal töltötte.Soha nem volt képes repülni.Amit a férfi,az ő kedvességével és jóindulatával nem értett.Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak,ez a természetes útja,hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból,szárnyaival képes legyen repülni.

Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben.Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni,ez megbénít minket.Nem leszünk erősek,amikor annak kell lennünk.Nem fogunk tudni repülni.

Kértem Erőt...és kaptam nehézségeket,amelyek erőssé tesznek.

Kértem Bölcsességet...és kaptam problémákat,hogy megoldjam őket.

Kértem Jómódot...és kaptam agyat és izmot,hogy dolgozzak.

Kértem Bátorságot...és kaptam akadályokat,holy legyőzzem azokat.

Kértem Szerelmet...és kaptam bajban lévő embereket,hogy segítsek.

Kértem Jóindulatot...és kaptam lehetőségeket.

Semmit nem kaptam meg,amit akartam...De mindent megkaptam,amire szükségem volt.

Éld az életet félelem nélkül,nézz szembe az akadályokkal,tudd,hogy képes vagy legyőzni őket!!!!

Isten műhelyében

Olyan jó élni Isten műhelyében,

ott formáltatni hűséges kezében

kemény vésővel, döngő kalapáccsal,

szerető, szelíd, szent simogatással.

Látni, hogy íme szobrok száza készül,

néhány vonással naponta egészül.

A Mester keze percre sem pihen meg.

Eszközei munkálnak, nem pihennek.

Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam,

akaratjára soha nem hajoltam,

dacos énemről lepattant a véső.

És hálát adni, hogy még most se késő.

Csodálni Őt, amint szeretve fárad,

amint nem sajnál drága életárat:

odaadni értem és odaadni másért

egy megtörésért, hozzáfordulásért.

Csodálni Őt, ki annyi büszke lelket

szeretetével örök rabul ejtett.

Sziklatömböket döntött le a porba,

hogy átformálja szépséges szoborra.

Igen, csodálom Őt, csak Őt csodálom.

Túrmezei Erzsébet

Egy Péter-napon

Uram, én várlak. Nappalon, éjen,

Uram, én várlak. Őriztem mélyen

benn a szívemben a vágyamat.

Olyan üres volt, céltalan, árva…

Keresve, várva, epedve, vágyva,

már feléd tártam az életem.

Uram, év vártalak, de fényességed

földre leroskaszt és látom: Néked

szolgálni, Uram, én nem tudok.

Eredj el éntőlem! Fényed, ha rámhull,

szépséges magambul, büszke ruhámbul,

nem látod, Uram, csak rongy marad!

Eredj el éntőlem… célom, jövendőm!

Hagyj nyomorultan, ilyen esendőn

hiába követném nyomdokod.

Eredj el éntőlem! Az, aki voltam,

maradjak tovább is könnyesen, holtan,

nem várva soha már semmire!

Eredj el éntőlem! – S szólal a Mester:

Így, megalázva, tele sebekkel,

összetörten vagy az enyém.

Túrmezei Erzsébet

A vak virágai

A kicsi házat hatalmas kert vette körül, amelyben

szebbnél szebb virágok pompáztak. A házban egy vak férfi lakott.

Ő gondozta a kertet. Egy járókelő nem tudott szó nélkül elmenni

a ritka szépségű virágok mellett. Megszólította a vak kertészt:

-Mondja barátom, hogyan tud ilyen pontos és szép munkát végezni

a kertben, amikor semmit sem lát a gyönyörű virágokból?

Vagyis mégis lát belőlük valamit? -Nem- válaszolta-, én valóban

semmit sem látok. -Hát akkor miért lett mégis kertész?-

Kíváncsiskodott tovább az ismeretlen.- Nem is egy, hanem négy

oka van annak- válaszolta a kertész. Első oka az hogy szeretem

a kerti munkát. Elképzelem, mennyire örülnek a virágok, amikor

meglocsolom és megtisztítom őket. A második oka az, hogy munkám

közben megérintem virágaimat. Színüket ugyan nem látom, de változatos

formájukat, alakjuk tarkaságát érzékelem ujjaimmal. Harmadszor azért,

mert így élvezni tudom illatukat. -És a negyedik ok? Az előbb azt mondta, négy

oka is van...-A negyedik ok Ön!- hangzott a vak válasza.-Én!?-

csodálkozott el emberünk. Hogy lehetnék én az ok, amikor nem is ismer engem?

-De a virágaimnak köszönhetően összetalálkoztunk, sőt beszélgettünk

is egymással, És ez nekem nagy öröm. Örülök, hogy megismerkedtünk,

hogy Ön is szereti a virágokat.

Ez nagyon szép és tanulságos történet!:)

Köszönöm, hogy megosztottad!:)

Jó éjszakát kívánok!

Szívesen, örülök, hogy tetszett:)))

Biztos vagyok benne, hogy sok szépet fogsz találni!:)

Van egy elméletem, tudja, hogy néha szép dolgok beleszeretnek önmagukba, mint Narcissus. Ha ez megtörténik, nem kell nekik táplálék sem az élethez, annyira elfoglalja őket a saját szépségük, hogy csak annak élnek, önmagukból táplálkoznak. Minél szebbek lesznek, annál erősebbé válnak, körforgásban élnek.

Gerald Durrell

Lev Tolsztoj: Az öreg nagyapó

Nagyapó nagyon megöregedett. Lába rossz volt a járásra, szeme a látásra, füle a hallásra, foga már egy sem volt. És amikor evett, vissza-visszafolyt a szájából az étel. A fia meg a menye nem ültették többé az asztalhoz, hanem a kemence mögött adtak neki enni. Egyszer egy csészében adták oda neki az ebédjét. Magához akarta húzni a csészét, de leejtette és eltört. A meny megszidta: miért tesz mindent tönkre a házban, miért töri el a csészét és kijelentette, hogy ezentúl egy fatálban fog ebédet kapni. Az öreg csak felsóhajtott, de nem szólt egy szót sem.

Egyszer otthon ül az ember és az asszony, s látják: fiacskájuk kis deszkákkal játszogat a padlón, s valamit eszkábál. Megkérdi az apja:- Mit csinálsz ott, Misa? Misa ezt feleli: - Fatálat csinálok, apám. Ha majd anyámmal megvénültök, ebből a fatálból etetlek titeket.

Az ember és az asszony csak egymásra néztek és sírva fakadtak.

Megszégyellték magukat, hogy öregapót megbántották. Azontúl mindig az asztalhoz ültették és gondját viselték.