Hogyan tanítsam meg az 5 hónapos kisfiam egyedül elaludni? (beszélgetés)

Köszi, így legyen.

Amúgy miért kérsz már harmadszor elnézést? Miből gondolod, hogy megsértődtem? Ez egy nyílt fórum, vannak vélemények-ellenvélemények. Mi köze volt ennek a vitához? Ezért fórum a neve, hogy megismerjük a másik oldalt is. Mi oka lett volna itt bárkinek is megsértődni? Én csak próbáltam Neked megmagyarázni, hogy nem feltétlenül az általad töretlenül hitt út az egyetlen, és nem feltétlenül igaz az, hogy aki máshogy gondolja, csinálja, az rosszul csinálja. Úgy gondolom, hogy ezen elgondolkodni Neked is tanulságos lehet, már csak a szakmád miatt is a jövőre nézve. Ahogy nekünk többieknek pedig a Te álláspontodon, ahogy meg is tettük, hiszen reagáltunk rá, bár te ezt vitatkozásnak érezted, még mindig nem értem miért.

Na most mennem kell, mert követel a Manóm! Minden jót!

Sok szerencsét kívánok a jövőben is, akár így-akár úgy, remélem, babóddal később sem lesz probléma...

Ha neked így megfelelő és szerinted a babád így maximálisan jól érzi magát, természetesen így kell csináld.

Kár, hogy ebből vita alakult ki... és sajnálom, ha megsértettelek, de ha ebből bármi sértőt éreztél ki, akkor annak oka van.

De mindenkitől elnézést kérek, akit megsértettem, és nem azt éreztétek ki belőle, aminek szántam ezt az egészet.

A visszajelzés - de egyébként ezt már le is írta asszem valaki Neked - éppen az részünkről, hogy mindig visszamentünk a szobába, ha sírt, igaz a kiságyból nem vettem ki, és nem kezdtem el megint ringatni, de mindig biztosítottam afelől a kicsimet, hogy itt vagyok. Tehát ez így nem igaz, hogy nincs válasz a jelzésére, pontosan ez ennek a módszernel a lényege, hogy egyedül aludjon el, mégis annak tudatában, hogy ott vannak mellette, és szerintem éppen ezért jó. Kicsit úgy állítod be ezt az egészet, mintha heteken keresztül órákat üvölttetnénk szegény gyermekeket, ahhoz mégis kinek lenne szíve? A mai napig, ha pl. fogzik, vagy olyanja van, és nem megy könnyen az elalvás, mindig itt vagyunk neki, be-bemegyünk, csitítgatjuk, simogatjuk, és működik, és nemcsak velem, hanem ha a nagymamájánál alszik, akkor ő is meg tudja nyugtatni.

Egyébként pedig valóban majd az idő eldönti ki mit tett helyesen, és mit nem, sőt sok esetben lesz nekem és Neked és mindenkinek olyan is, hogy rájövünk, amit anno jónak gondoltunk, az közel sem az. Én alapvetően a következetességben hiszek, egészen korán kialakult egy menetrendje a babókámnak, és ehhez a nyugodt alvás külön szobában, saját kiságyban, éjszaka 10-12, napközben 2-3 jelentős mértékben hozzájárult, 8 hetes kora óta egyben alszik éjszaka ennyiket, így ő is, én is, tökéletesen kipihentek vagyunk, míg látom magam körül, hogy még egy évesen is négyszer-ötször kelnek éjszaka, egy ágyban alszanak, és mindenki hulla, párkapcsolatok kezdenek tönkremenni, szóval nem cserélnék velük, de ez mindenkinek a saját választása valóban.

És pont a legelső pár alkalom sírni hagyásnak köszönhető, hogy utána már nem sír, hiszen megszokta, hogy nincs válasz a jelzésére.

Amúgy, akárhány anyát megkérdeztem, mit érzett, mikor sírni hagyta gyerekét, mind kivétel nélkül azt mondták, hogy nagyon fájt, dehát...

Hát ha az, ami fáj az anyai szívnek, hogy lehet jó a gyereknek?

Ezt meg én nem tudom megérteni, de nem baj, elfogadom természetesen, hogy más az álláspont...

Nem ítélkezem senki felett, nem szoktam és nem tisztem ilyet tenni, én is egy álláspontot közöltem és rengeteg kutatás bizonyítja, amit mondok. Olvass el egy Ranscburg könyvet, vagy hasonlót, (pl. William Sears Éjszakai gondoskodás c. könyvét) ott is ezt fogod találni, tehát nem én találtam ezt ki :-)

DE! Nyilván, ha neked nem megfelelő (illetve tőled távol áll)otthon a babával és sokáig szopiztatni, akkor nem is fogod azt kiérteni belőle, amit én gondolok és képviselek. De nem baj persze. Terrmészetesen egy gyereknek olyan anyára van szüksége, aki érzelmileg kiegyensúlyozott. Tehát ha neked teher az, amiket én képviselek és nem tesz boldoggá, nem kell csinálni...

Akik bölcsis babák, őket természetesen lehet otthon kompenzálni a rengeteg öleléssel, simogatással, ringatással.

Kár, hogy olyanokat is hallottál ki a szavaimból, amiket nem szántam oda, de ennek te biztos tudod az okát.

Örülök, hogy boldog babát nevelsz és egyáltalán nem sínylette meg ezt az alvástréninget, és hogy hagytad sírni... :-)

Más elveket vallunk, de hát ezért nem vagyunk egyformák. Amiket írsz, ezek szerint még ti pszichológusok is egészen másképpen vélekedtek egy-egy problémáról.

Alapvetően eltérő nézeteket vallunk, azt hiszem Te éppen annak a híve vagy, ami tőlem mind távol áll, szopizni 3-4 éves korig, otthon maradni a babussal, ameddig csak lehet. Mindezek ellenére egyikőnk azon felvetésére sem válaszoltál, hogy mi van azokkal az anyákkal - mint pl. én is - akiknek a gyermek egy éves korában vissza kell mennie dolgozni, mi van azokkal a tényekkel, hogy más országokban nem így működik a gyermekvállalás, mint nálunk, mégsem lesznek depressziósak a gyerekek.

Ráadásul Te folyamatosan arról beszélsz, hogy mi sírni hagyjuk a gyermeket. A legelső pár alkalommal valóban sírt, de ennek az egyetlen oka az volt, hogy 5 hónapon keresztül ringatva aludt el, és ehhez szokott hozzá. Azóta viszont nemhogy sírás, de egy nyekkenés nélkül alszik el, szépen bemegyünk a szobájába, közösen lehúzzuk a redőnyt, elmondom neki, hogy itt az alvás ideje, a babád is alszik veled, erre ő rögtön kéri a cumiját, megsimogatom, megpuszilom, leteszem, betakargatom és kijövök. Általában vagy két percen belül alszik, vagy dumálgat egy kicsit és aztán alszik el, konkrétan most is kurjongat az ágyában. Szerinted ez annak a jelzése, hogy nem érzi magát biztonságban? Ennyire csalna az anyai ösztönöm? Én soha nem mondanám azt egy anyának, hogy ezzel vagy azzal most tutira rosszat, visszafordíthatatlant műveltél a gyermekeddel, te ezt pszichológuskánt ezt helyesnek tartod?

Természetesen mindenkinek más a véleménye, de mi itt, ha megnézed egyik módszerre sem mondtuk azt a másiknak, hogy hülye vagy, ha ezt vagy azt csinálod. Mert nyilván egyikőnk sincsen meggyőződve arról, hogy a másik által elmondottak nem működhetnek, te viszont szentül meg vagy róla győződve, hogy csak egy helyes út van, az általad vázolt.

Éljen-éljen! Jól összefoglaltad, amit én is gondolok! Pontosan a sírni hagyásról beszéltem én is, hogy mivel jár. A mi generációnk ebben nőtt fel és én saját magamon is láttam, hogy mire vezetett. Nemhiába lettem pszichológus! .-)

Akit meg nem így neveltek, hanem aszerint, amit mi képviselünk, miért csinálná ellentétesen?

Nézzünk szét a mostani felnőttek közt! és igen, a probléma csecsemőkorból ered...

Az utat mi választjuk! Lássunk túl magunkon, zat tudom tanácsolni...

Az anyai ösztön valóban azt tanácsolja, hogy hagyd nyugodtan sírni? Nem hiszem. Ne cselekedjünk az ösztön ellen!

Sajnálom, ha félreértettél!

És örülök, hogy veletek is alszik. Én azt mondtam, hogy ez a fajta tanítás, hogy nem baj, ha az elején sír is, de mindenképp egyedül aludjon el, ez milyen pszichés hatással jár!

Szerintem egy kicsit elhamarkodottan itelsz meg minket.

Engem tenyleg erdekelt volna a velemenyed es nem kotoszkodtem.Csak szerettem volna tudni,hogy mit gondolsz.

De sebaj. Hat ha nem hat nem.

En teljesen tiszteletben tartom a gyermekem fejlodeset, sot a bolcsis neni is, de ha a gyerek nem alszik egesznap csak 10 percet pedig nagyon faradt, akkor szerntem meg kell tanitani aludni es szoktatni kell az alvasra, mert az egeszsegenek sem tesz jot ha nem alszik.

Ja mellesleg az en babam az agyaban alszik, ha akar, de ha arra van igenye akkor velunk alszik.

Arra szántam a hozzászólásomat, hogy legalább gondoljatok bele ebbe az egészbe, de természetesen nem térítek meg senkit. Nyilván a többségünket így neveltek, és ahogy szokták mondani, mi is felnőttünk, de a régi tekintélyelvű nevelés ideje lejárt.

És ezekben a módszerekben egyáltalán nincs benne az, hogy a gyerek, mint autonóm, saját személyiség vesz részt ebben a közös életben...Nevelésnek nem az a célja, hogy a lehető leghamarabb a elgkényelmesebb életet éljük, hanem az, hogy a gyerekünk megkapja 100 %-ban azt, amire vágyik. És ti pont erről szoktatjátok le őket...

De mondom, már az is öröm, ha legalább elolvastátok és gondolkodtok rajta.

További szép napot!

Erdekes, amit mondasz. Egy felmeres szerint a gyerekek altalban mas orszagokban mint pls. Anglia, Hollandia, Dania es Svedorszag boldogabbak es kiegyensúlyozottabbak mint Magyarorszagon.

Pedig ezen orszagok mindegyikeben maximum egy evet vannak otthon az anyukak a gyerekekkel. Tehat a gyerekek tobbsege "tanitott"

És azt nem mondtam, hogy akik tanítjátok a gyerekeiteket erre, rossz anyák vagytok!

De babafejjel belegondoltatok már, hogy mit éreznek ilyenkor? Egyedül, anya és vigasz nélkül? Egy ilyen kicsinek miért kellene egyedül elaludnia? mit tanul meg ezáltal szerintetek? Miért szükséges egyáltalán egy ilyen kicsit arra tanítani, hogy önálló legyen? Miért baj az, hogy szüksége van anyára? Ez hátráltat bárkit bármiben?

Ezekben a megoldásokban azt érzem, hogy sok a keserűség az emberekben, és féltek attól, hogy a gyerek a " nyakatokon marad". Ez nem így van! Sokkal hamarabb önállósodnak és lesznek magabiztosak azok a gyerekek, akiket nem tanítottak önállósodni, hanem a saját idejükben váltak "naggyá".

Bízni kell a gyerek jelzéseiben! Szerinted azért sír és azért szeretne veled lenni, mert ez csak egy rossz szokás? Nem, azért, mert szüksége van az aynjára és erre nyomós oka van! De ha te leszoktatod erről és az ösztönös sírásról, ő maga sem lesz biztos magában, hiszen nem érkezett a jelzéseire válasz és reakció az igényeinek megfelelően.

Hasonló reakciókra számítottam. Én magam is pszichológus vagyok, és a szívközpontú nevelés terjesztője, és azt gondolom, hogy amit a barátnőd mond pszichológusként, a 3-4 éves gyerekek pont azért "nem tudnak leszakadni az anyjukról", mert az elején nem klappolt minden, ilyenkor el kezdenek halmozódni a problémák. Mellesleg 3-4 éves korban pont van egy időszak (ovi, stb.), amikor ez egy normális reakció a gyerekektől és nem vezethető vissza semmire, az meg pláne nem probléma, hogy szopiznak még valamennyit ilyenkor is. Sőt!

De mindegy is, vitát természetesen nem nyitok, de az tény, hogy a biztos kötődés ebben az első időszakban alakul ki, és "tanított" gyereknél ez nehezebb, mert nem a saját érzései és jelzései szerint halad az élete, hanem szoktatva van.

De így van, ez is egy vélemény, de az, hogy benned ezt váltotta ki, már jelez valamit.

Én nem kövezlek meg, viszont amit tényként állítasz, arról én azt gondolom, hogy ez is csak egy vélemény és semmiképpen nem lehet általánosítani.

Megkérdezhetem mi a munkád? És annak során hogy derült ki az, hogy az altatás ezen módszereinek van káros hatása? Ezt elég nehezen tudom elképzelni, és laikusként (viszont anyaként) pont az ellenkezőjét gondolom. Nem érzem úgy, hogy a gyermekem bizalmatlan lenne, azt meg, hogy szomorú főleg nem, sőt... Hogy később fog kiderülni? Hát ezt most nyilván nem tudhatom, de megmondom őszintén ezt is nehezen tudom elképzelni, hogy a mindig vidám, mosolygós gyermekem egyszer csak szomorú lesz, és az majd arra vezethető vissza, hogy megtanult önállóan elaludni.

Azt gondolom, hogy ha mindent megadunk a picinek, rengeteget foglalkozunk vele, az, hogy az elalvásnál nem vagyunk mellette, semmilyen káros dolgot nem idézhet elő nála.

Egyébként egyik barátnőm pszichológus, problémás gyerekekkel foglalkozik, és éppen az ellenkezőjét fogalmazta meg nekem, mint amit most te leírtál, nevezetesen, hogy nagyon sok 3-4 éves gyereknek a problémái éppen arra vezethetők vissza, hogy egyszerűen nem tudnak leszakadni az anyukájukról, mert pl. még mindig szopnak, még mindig ölben alszanak el, még mindig egy ágyban alszanak, és amikor eljön az elszakadás ideje, akkor lelkileg borzasztóan megviseli őket.

Én egy hónap múlva bölcsibe adom a gyermekemet, ma nem sok anya teheti meg, hogy évekig otthon maradjon a picivel. Szerinted nem sokkal nagyobb kárt okozna neki, ha a bölcsibe beszokatással együtt még az alvási gondokkal is akkor kellene szembenézni? Mert szerintem igen!

Mindig is azt gondoltam (már nem babásan is), hogy Magyarországon a "babakérdés" kicsit túl van misztifikálva, mint tudjuk rengeteg országban néhány hét/hónap után vissza kell menniük az anyáknak dolgozni, és nem hallottam még olyan statisztikákról, hogy Európa egyéb országaiban nagyobb lenne a depressziósok aránya, sőt asszem Mo. vezet ebben is. Ez persze már nem tartozik szorosan a tárgyhoz, csak szerintem kicsit általánosítás volt, amit írtál.

Lehet, hogy azert sir, de akkor is meg kell tanulnia, hogy en nem lehetek mindig ott, de mindig visszajovok. Sajnos ez van.

A bolcsiben sokat van kezben es olben,de nem mindig lehet ezt megoldani.

Nekem tegnap ajanlotta ezt a modszert a bolcsis neni azzal kiegesztive, hogy kapcsolja be klasszikus zenet Akosnak, de annyira halkan, hogy en alig halljam. Attol konyebben megnyugszanak a babak, ok is ezt csinaljak a bolcsiben.

Azt mondta ha nagyon nem mukodik, akkor probaljam ugy, hogy elso este mellette ulk, majd minden este egyre tavolabb, egy meter, ket meter esigy tovabb.

A modszer nehez. De ha kell akkor kell sajnos, mert Akos nem akar aludni. O nem egyedul nem akar, hanem sehogy. Tegnap 40 percen keresztul sirt a bolcsiben, mert letettek aludni. :((

Sziasztok!

elnézést, hogy beleszólok a fórumotokba, de szeretném elmondani, hogy ezek az alvástréningek pszichésen károsak, lelkileg nem megfeleleőek a gyerekeknek és ráadásul felesleges is, mert az egyedül elalváshoz és egyedül vissazalváshoz egy bizonyos agyi érettség kell, ami 2-3 éves korban következik be. Akkor már biztonsággal tudja, hogy a szülei "meg vannak", akkor is, ha nem látja őket.

Többen írtátok, hogy sírt, amikor belekezdtetek a tanításba. Hát igen, ők nemé rtik, miért nem kaphatják meg azt, ami alapvető igényük. Az, hogy gyorsan "megtanulták" és már egyedül alszanak el, nem a gyors sikert jelenti, hanem azt, hogy beletörődnek abba, hogy most már nincs válasz a jelzésükre. ez csak látszólagos nyugalom. Gondoljatok bele: egy darabig szólnak, várnak, ti mondjátok, hogy legyetek erősek, ki klel tartani, mert megszokja majd. igen, megszokja a bizalmatlanság é szomorúság érzését. Ez csakk ésőbb fog kiderülni, nagyobb korban.

Tudom, hogy ez így nagyon rosszul hangzik, de egy 5 hónapos baba még nagyon kicsi ahhoz, hogy ilyenekre tanítsuk. Az első egy év mindenképp arról szól, hogy az igényeiket ki kell elégíteni! És ez nem elkényeztetés, az ő részükről pedig nem zsarnokoskodás vagy manipulálás (erre még képtelenek), egyszerűen az első évben alakul úgy a személyiségük, hogy ha sikerül a bizalom érzését kiépíteni bennük, akkor később meghálálja magát, de nem túl jó kezdés, ha beletörődnek abba, hogy nincs segítség. Még akkor is, ha ezt apránként teszitek és csak kicsit sír, és azért néha megsimogatjátok.

És a ringatás, és egyebek egyáltaán nemazt jelentik, hogy akkor te nem mehetsz soha sehová! Beszállhat apa is, vagy egy közelálló barát, nagyszülők is! A legnagyobb segítség az szokott lenni, hogy elfogadjuk, hogy ez nekik alapvető igény, elemi szükséglet a testközelség (pláne 5 hónaposan még mindig!), és tudjuk, hogy ez csak egy időszak, hogy most még segítesz neki, de olyan hamar elrepül az idő, lesz még bőven arra mód, hogy önálló legyen! De ennek még nincs itt az ideje.

Tudom, hogy most meg fogtok kövezni ezért a véleményért, de munkám során rengeteg ilyen problémával találkozom, és látom ezeknek a tanításoknak a következményeit. És látom a maximális igény kielégítés következményeit a saját fiamon...

Szép napot mindenkinek!

szia! nem voltam bent vele és nem simogattam a hátát, a gyerekszoba és a nappali nálunk egymás mellett van, a gyerekszoba ajtaját nyitva hagytam, hogy átlásson a kiságyból a nappaliba, vagyis lásson engem. másnap úgy feküdtem már a kanapéra, hogy nem látott (olyan szögben volt az ágy), csak a hangomat hallotta, hogy csitítottam, majd 3.nap kimentem a nappaliból is, mármint nem áültem, feküdtem le az ágyra, hanem továbbmentem. ez volt az első babánál, és a 2. 3. babánál, már egyből kimentem. én is ezt a "módszert" osztom, amit te, csak kicsit szolidabb formáját, én nem hagyom percekig sírni, hanem a 3-4. felsírás után visszamegyek lefektetem (nem veszem ki az ágyból)megsimítom a hátát és kimegyek. nem állok ott percekig sőt. lehet szerencsés voltam, de nálunk egyik baba sem ordított, vagy sírt folyamatosan, ezek csak amolyan felsírások, felnyekkenések voltak.

de most jut eszembe, a középsőnél ez azért nem volt ilyen egyszerű, ugyanis ő, ahogy kimentem a szobából kb 14hónapos korától kezdve kimászott a kiságyból, úgy hogy zsák is volt rajta! egyszerűen kilendítette magát, mint valami macska...és meg sem ütötte magát. és ezzel szórakoztunk, hogy én visszatettem, ő meg kijött, és ült a szobában, vagy elkezdett mászkálni a sötétben(ezt csak onnan tudom, hogy van babaőr és néha koppant valamiben, aminek nekiment a sötétben). a vége az lett, hogy mint a kutyáknak mondtuk neki az ágyra, hogy ez a te helyed, itt kell aludni, nincs kimászás stb. tiszta idegtépő volt! de egyáltalán nem sírt, mielőtt kimászott volna, egyszerűen csak kijött! ezt csinálta fél évig! aztán egyszer csak elfogadta, hogy hol az ő helye és nem mászott ki többet. (illetve felkerült az emeletes ágy tetejére és onnan nem mert már lemászni!)

Napközben nálunk is így zajlott :), arra viszont határozottan emlékszem hogy nagyon sokat voltak ölben a lányok, soha nem hagytam őket sírva az ágyukban hogy "majd úgyis elalszik". Ha elég fáradt volt a játék után bizony ölben, vagy a babakocsiban (séta közben) aludt el.

A kicsihez napközben még 3 éves korában is mellé kellett bújni az ágyba :)