Gyerekek a halálról (beszélgetős fórum)

Nagymértékben a felnőttek gondolatvilága fog kihatni a gyerekek hozzáállására a halállal kapcsolatban. Persze ezzel nem mondtam nagyot, de ha mi felnőttek ezt tragikusnak éljük meg, akkor a gyerekekbe is ezt klasszul tovább örökítjük.

Miért kellene ennyire drámaian felfogni a halált? Az élethez hozzá tartozik.

Élni kell és ha elmegy valaki, akkor elengedni és nem tragedizálni. Tiszteletben tartani, hogy neki a földi útja eddig tartott, a miénk meg megy tovább.

Velem lélekben a mai napig itt vannak, a halott rokonaim és semmi tragikusat nem érzek ezzel kapcsolatban. Nem félek a haláltól és ezért még jobban szeretem és még jobban tudom élvezni az életet.

Mi öltöztetjük fel az eseményeket sokszor olyan köntösbe, amilyenbe akarjuk. Ha rettegünk tőle és dramatizáljuk, akkor ezt is fogjuk érezni.

Felesleges. Az életünk nem arról szól, hogy rettegjünk és nem arról kellene, hogy szóljon, hogy szomorkodjunk olyanon, amin már nem lehet változtatni.

Bízni kell benne, hogy semmi sem véletlen, minden tökéletesen működik és szépen élni, amit kell és tenni, amiért itt vagyunk.

Ez szomorú szívszorító történet miért is vajon?

A halál az rettenetes legyen az felnőtt, vagy gyermek az embert ezek teljesen lehangolják az ilyen tragikus események. Neharagudjatok ez a Hospic jutott eszembe, a TV2 naplójában láttam, akik ilyen helyen dolgoznak jó idegek kellenek, mert magát az elmúlást végignézni nem a csodálatos élmények közé tartozik. Ahogy a cikkíró is emliti a kiskorúaknak is el lehet magyarázni és elég meglepő válaszokat adtak ő nekik is meg van a saját kis véleményük. Egy bizonyos kortól már értelmesek és el lehet magyarázni nekik, hogy tisztában legyenek vele.

Akiket elveszítettünk és életben is szerettünk nem könnyű a valóságban feldolgozni ezeket. Ahogy említettem megkönnyítik ezeknek a mindennapjaikat és elfoglaltsággal töltik el. Tisztelettel: Ágnes

:)

Ez olyan furcsa... Az jutott eszembe, ami velem történt (én már 30 éves voltam ekkor).

Apu nagyon sokáig a kórházban volt, kemoterápiát kapott, meg ilyenek, de nem hatott semmit. Hazajött, néha visszament, ki-bejárkált a kórházból a kezelésekre, a cucca is mindig ott maradt. (más helyiség, Eger - Debrecen)

Aztán egyszer azt mondta, nem megy be több kezelésre, hozzuk haza a cuccát.

És én --- úgy mentem a cuccaiért, mintha tényleg hazajött volna, mert meggyógyult. A nővérek is csak lestek rám, hogy minek örülök, mit vigyorgok. Egyszerűen nem voltam képes tudatosítani magamban, hogy nem jó az, hogy a cuccait hazahozzuk. Az eszemmel tudtam, hogy nem jó, de valahogy örültem, mintha tényleg meggyógyult volna. Elég ambivalens, idétlen érzés volt. :S

Kb. 2 hét múlva halt meg aztán.

Egyébként én gyerekként nagyon sokat voltam kórházban és lehet, hogy innen jött a "cucchazahozással öröm jár"-érzés. Nem tudom. Mindenesetre nagyon különös volt.

Ennek ellenére, szerintem te fogod jobban érezni magad párév múlva, nem én, aki nem foghattam egyikőjük kezét sem... :(

Idővel majd ezek az érzések átalakulnak és szerintem akkor már félni sem fogsz (fogunk) annyira a haláltól.

amikor a nagy lányom papikája(Ő nevezte így!)meghalt,a gyerek alig várta a temetést..nem vittük el,4 éves volt..szóval alig várta a temetést..mikor megkérdeztem tőle,hogy miért?akkor azt mondta,hogy akkor végre haza jön az Ő drága papikája..

szegénykém,azt hitte,hogy a temetés után vége ennek az állapotnak és haza jön a papa..de nem jött,és onnantól kezdve nem találta a helyét a maminál,ahol azelőtt mindig olyan jókat játszották a nagyszülőkkel..

sok idő és sok beszélgetés után sikerűlt ezt az állapotot überelni...nehéz volt és valóban érdekes volt a gyerek megnyilvánulása..

őszinte részvétem!

a férjem anyukája(anyósom, de én soha nem anyósként néztem rá, hanem mint egy anyukára) 2 éve halt meg, teljesen hiretelen, elájult előttünk, és ennyi, semmi baja nem volt..(agyi aneurizmát állapítottak meg). LÉnyeg, kislányom ekkor 3,5éves volt(a 2 kisfiam 2éves illetve 5hetesek voltak ekkor). Én sem tudtam, hogyan mondjam el neki, de úgy alakult, hoyg a szomszéd becsöngetett érdeklődni, hogy hogyan van a férjem anyukája, ekkor mondtam, hogy meghalt. És kislányom épp a hátam mögött állt, amit nem vettem észre. Ő rákérdezett, anya ki halt meg? először mondtam, hogy senki, nem lényeges(nem én akartam elmondani neki, gondoltam majd a férjem..) de ismét megkérdezte, és ekkor csak annyit mondtam, hoyg a nagyi...erre ő dühösen rámnézett és csak annyit kérdezett: miért hagytátok meghalni?! és berohant a játékaihoz.

mivel ott volt a 3 pici babánk, az élet nem állhatott meg(de férjem egyedüli gyerek, nagyon szerette az anyukáját)nappal velük kellett foglalkoznunk, de ahogy letettük őket, egyből sírtunk. Alig tudtuk mi is felfogni az egészet, olyan váratlanul történt.

és igazából ők segítettek feldolgozni az egészet, hogy nem nyomtuk el magunkban az érzelmeket, hanem sokat beszéltünk a nagyiról, mit csináltak együtt stb. A mai napig szinte nap mint nap eszükbe jut valami a nagyiról(pl meglátnak egy cirkuszt és kislányom felkiált, ilyenben voltam a mamival!- halála előtt 2 nappal..)persze ő az, aki mondja az átélt eseményeket, hiszen 2 kisfiam még túlságosan pici volt ahhoz, hogy emlékezzen rá.

szerintem pont ez segít, hogy ma már mosolyogva tudunk a nagyiról beszélni, és nagyon fájdalmas még mindig az elvesztése, de nem úgy fáj, mintha elnyomnánk magunkban ezt az érzést.

leginkább az fáj, hogy a gyerekeink nem kaphatják meg azt az igazi nagymamai szeretetet, amit ő nyújtott nekik.

Én szembesültem már többször is a halállal,18 éves kutyám elaltatásakor,meg ugye voltak gyerekkoromban haszonállatok is a ház körül,akiket levágtak...nem tudtam "hozzászokni2 a halál gondolatához.

Most apu kezét fogtam,mikor elment pár napja...nagyon kiborultam tőle,nehéz még írni is róla.

Azóta jeges rettegés fog el,ha csak a halálra gondolok :-( alig alszom,sírva ébredek éjjel,és félek,felnőtt létemre :-(

Nehéz dolog ezt elmagyarázni a gyerekeknek...

2 hete halt meg édesapám :-(((

Azt sem tudtam,miként mondjam meg 6,5 és 3,5 éves lányomnak.Nagyon szerették,napi kapcsolatban voltak, és bár a papa krónikus beteg volt,ők már így "szokták meg".Pár napja volt a temetés,teljesen kikészültek,akkor értették meg igazán,mi is történt :-(

Sosem hazudok nekik,az ő szintüknek,koruknak megfelelően próbálom az élet dolgait megosztani velük,érthetően és kíméletesen.

Félelemmel és szomorúsággal tölti el őket mégis,minden igyekezetem ellenére.Azóta sokat kérdeznek, amire nehéz jó választ adni,megnyugtatni a kis lelküket.

Főleg,hogy a sajátomat sem tudom...hiszen mi felnőttek sem értjük egészen.

Igen, ez elég durva...

Aztán meg jön a sok depis, mert meghalt a kutyája... :(

Én speciel rettegek a haláltól... Még sosem láttam meghalni senkit és gyerekkoromban nem magyarázta el nekem a halált senki megnyugtatóan. Most meg már késő, mert bennem van a gyerekkori élmény... :(

A gyerekek már korán találkoznak a halállal, ez az élet velejárója.

Hiszen a bogár és csiga is meghal ha rálépnek, vagy a legtöbb családban van háziállat (hal, madár, kutya, cica)amelyik előbb-utóbb meghal.

szerintem már a 2 éves gyereknek is lehet mondani az igazat, ne lépj rá a csigára, mert meghal. Így megérti az elmúlást. Később tudja embereknél is kapcsolni.

Igen, szerintem is, ez egy hosszabb távú dolog.

Az ismerősöd - nagy valószínűség szerint - otthon, a szerettei körében fog meghalni. Biztos neki is rossz lehet, azért... :(

Hát, valóban nem tudom, a nagy családdal ez a dolog is valahogy eltűnt, ma már természetes, hogy "nagy magányban", kórházban hal meg valaki és nem otthon. És talán nem is ezzel van a baj, mert ha mondjuk úgy van, hogy a haldoklóhoz naponta járnak a gyerekei, ismerősei, beszélgetnek (akár az ágya fölött), szóval ott vannak (ha nem is éjjel nappal, vagy éppen akkor, amikor meghal), akkor lehet szép halála akár magányosan is, hiszen tudja, hogy a szerettei holnap is be fognak jönni és gondoskodni fognak róla, nem fog napokig a tepsiben feküdni és békében tud elmenni, akár elbúcsúzni.

Pl. anyuval (szerintem, bár sajnos, nem tudom, ő hogy fogta fel az egészet, nem volt teljesen tudatánál a vége felé) nagyjából így volt. Sőt, ő délután halt meg, épp azután, hogy eljöttem tőle. És azelőtti nap én elbúcsúztam tőle, mégis sejtettem, hogy akkor még életben lesz. Szóval relatív a szép halál. Minden a fejben és a szívben dől el.

Van egy kis gond ezzel az elgondolással: míg valószínű, hogy a szülés a kiírt időpont környékén történik meg, addig a halálra nincs előjegyzésünk. És szülni sem előtte napokkal megyünk be (kivételes esetek persze vannak), hanem akkor, amikor már konkrét jelei vannak, hogy már csak néhány óra, és jön a pici.

Van egy rokonom, kb. 4 éve lett ágyban fekvő beteg. Akkor azt gondoltuk, hogy max. 1-2 év, és vége. Még él, bár olyan, mint egy halott: fekszik az ágyon, nem néz semerre, de általában nyitva a szeme. Arca beesett, szemei hatalmasok, orra és álla előreugrik. Viszont jó az étvágya, így akár nyugodtan élhet még 4 évet. Csak a lányát és annak családját sajnálom, akiknek azóta nincs saját életük.

Régebben beszéltek róla, hogy lesz a kórházban olyan otthonos, szépen berendezett aszoba, ahol a család együtt lehet az elmenővel, pappal, stb.

Mostanában nem vagyok ebben a témában képben. De azért imádkozom, hogy a saját ágyamban, szeretteim között mehessek el. A szép halál kegyelméért csak esdekelni lehet...

á, nem így gondoltam én sem, mint ahogy pl. szülni sem túl felemelő egymás szájában...

Arra gondoltam, hogy pl. kis szobák, mint az öregek otthonában, de akkor a család ott van és esetleg ők is ott lakhatnak, virrasztás a haldoklóval, meg ilyenek. Gőzöm sincs, az a lényeg, hogy otthoni körülmények takarítás nélkül. Tényleg, mint a szülésnél...

De mondom, amúgy gőzöm sincs, hogyan lehetne megoldani vagy lehetne-e, lehet, hogy hülyeség az egész. Mindenesetre ez a kórházas meghalás nekem nagyon ijesztő... :(

Igen, az a baj, hogy a kórházi környezetnek van egyfajta elfekvő hangulata... És oda persze tilos bevinni gyereket meg amúgy se áll ott az ágynál a huszadik nagybácsi is, főleg, ha épp nincs látogatási idő.

Nem minden esetben egyenlő. Apukám például sosem adta fel, de mindig is tudta, hogy nincs már sok hátra (rákos volt), otthon volt sokáig, szinte tényleg az utolsó percben vittük csak kórházba, de mégis egyedül halt meg, ráadásul kikötözve, mert éppen éjszaka volt és leszedálták... :( Ennyire rossz halált senkinek sem kívánok... Ilyenkor gondolkodom azon, amit írtam, egy "otthonhalós"-házról, ahol vannak ápolók, orvosok, ha kell(hetnek még), de a központban a halott van és a család, hogy békében, szerettei közt és soha ne egyedül (kikötözve) menjen el valaki...

Nem emlékszem rá, mikor tűnt fel, hogy csak egy nagypapám van. Valahogy tudtam, hogy ő nincs, de akit soha nem ismertél, azt nehéz hiányolni. Bár néha, amikor a fényképére nézek, elképzelem, milyen lehetett volna, és akkor azt érzem, hogy olyan embert nem ismertem, aki közel állt volna hozzám. Pusztán abból, amilyen a tekintete.

A következő a "sorban" a másik nagypapám volt. Őt már jól ismertem, 22 éves voltam, amikor meghalt. Elég sokáig kellett ápolni, néha én is besegítettem, de ha egy ideig nem láttam, akkor is beszéltünk róla. A halála előtti estén együtt ültünk a szüleimmel és a testvéremmel a konyhánkban, és arról beszélgettünk, milyen rossz állapotban van már, alig lehet pár napja hátra. Pár órán belül meghalt. Nem mondom, hogy könnyű volt, de talán így, hogy beszéltünk róla, könnyebb volt a közös "teher".

Mi is már évek óta együtt megyünk gyerekekkel a temetőbe. Nov.1-én szoktunk menni délután, mikor már sötét van. Nagyon szép ilyenkor, ahogy ki van világítva a mécsesektől az a hatalmas temető.

Sokszor beszélgetünk a dédiről, és a papáról. Egyelőre csak ők hagytak itt bennünket, akit ismertek is.

Befolyásolni nem akarom őket abban, hogy mit higyjenek, de elmondtam nagy vonalakban, hogy a felnőttek ezzel hogy vannak, milyen nézőpontok léteznek. Mindketten úgy hiszik, hogy halálunk után majd újraszületünk, addig pedig a mennyben van a lelkünk. 8 éves lányom a csillagokra mondja néha, hogy "ott van a papa, meg a halott cicusunk is, és néznek minket".

Arra gondoltam, hogy annyira reklámozzák az otthonszülést (amúgy nekem tetszik, de ebbe most ne menjünk bele), esetleg lehetne az otthon meghalást is. Sőt, lehetnének "halásházak" is (a szülésházak mintájára), ahová be lehetne menni "meghalni", persze épp úgy, mint a szülésházakban: családdal, rokonokkal együtt.

Szerintetek lenne igény ilyenre?

Ogen, szerintem is az a baj, hogy erről itt Magyarországon nem lehet beszélni! Sőt, ha olyanról beszélsz akiik még él és vele kapcsolatban kerülne szóba a halál témája, akkor aztán jajjaj. Mintha attól halnának az emberek, hogy beszélünk róla.

Bezzeg amerikában. Ott mindent kibeszéltetnek az emberekkel. Van terápiájuk alkoholistáknak, rákos betegekne és gyászolóknak is. Összejönnek és beszélgetnek. Hát nem jobb? Itthon meg hagyják, hogy az emberek egyedül emésztgessék a gondjaikat, míg depisek nem lesznek.