Friss özvegység (beszélgetős fórum)

Bizony-bizony…mindig a jók mennek el.

Teljesen át érzem amit írtál, szerintem nagyon sokan így lehettünk az álmainkkal.

Mi is mindig azzal biztattuk egymást, hogy nem soká már nagykorú lesz a "kicsi" is és akkor semmi akadály nem állhat már az utunkba, hogy bepótoljuk - ahogy írtad is - öregségünkre a kihagyott csavargásokat. Annyira bíztunk mi is benne, tele voltunk ötletekkel, vágyakkal, álmokkal, sokszor szinte mint a tinik...és teljesen hittünk benne, hiszen egyikünknek sem volt semmi betegsége, semmi baja. Rengeteget bicajoztunk szabadidőnkbe, vagy elmentünk a közeli hegyekbe kirándulgatni...és tényleg döbbenet, hogy egy pillanat alatt véget ér ez a boldogság.

Nálunk kedves "agnesss0129" múlt évben jött fel - egy Ausztriában látott halálos baleset kapcsán-, hogy mi is lenne, ha történne valamelyikünkkel valami komoly baj. Én próbáltam elpoénkodni a dolgot, de a párom nem engedte. Igazából csak én járok autóval ezért én voltam a "veszélyeztetett". Aztán egy finom vacsi és egy pohár sör mellett megbeszéltük, hogy a környezetünkben is látva az ismerősöket, családtagokat, nekünk nem szabad őket követni, hiszen szinte 90%-ban magukba estek, összetörtek és bezárkóztak a saját világukba. Édesanyám is élő példája ennek már 3. éve és egyetlen látni azt a lassan mindent lemorzsoló fájdalmat, elkeseredettséget. Szóval mi koccintottunk rá és egy igazi csókkal megpecsételtük, hogy ha ne adj isten tényleg történne valami, akkor a másik nyugodt szívvel igen is lépjen tovább, már csak a gyerekek miatt is...

...Persze, hogy akkor nem tudta az ember még ennek a súlyát felfogni...viszont megmaradt bennem. És elhatároztam betartom az ígéretemet, hiszen Ő is így tett volna.

Nagyon nehéz volt. Pár héten belül kivittem a gyerekeket Ausztriai körútra, hogy ők is láthassák azt aminek szépségén az anyu is könnyeket ejtett.. majd elvittem őket arra a helyre is ahol megfogadtuk a "jövőnket". 24 és 16 évesek a fiaim, így nekik is ott elmeséltem, hogy mik is a terveim...nagyon megértőek voltak ..én meg küzdöttem közben a lelkemmel és könnyeimmel..

Haza érkezvén - és ezt soha nem fogom elfelejteni - a szó szoros értelmében zokogva írtam pár társkeresőre, hogy ..."Nem kalandot keresek, hanem még legalább 25 évre egy esélyt, egy lehetőséget és egy hovatartozást, mert vallom, hogy aki egyszer már élt boldog párkapcsolatban, az tudja csak igazán mit jelent szeretni és a szeretetet viszonozni..."

És jött a hideg zuhany...rájöttem, hogy az ott lévő emberek nagy része ezt a társkeresést sajátos szórakozásnak tekinti és fel nem tudják fogni, hogy mit jelent özvegynek lenni.

Egy hónap után törültem magam mindenhonnan, mert most már bizonyosan tudom, egy elvált asszony soha nem fogja tudni az én lelkimet megérteni és talán elfogadni sem. vagy ha igen, azt nem társkeresőn kell keresnem.

A másik pedig amit tapasztaltam, korombeli özvegyek nem nagyon vannak. Azaz biztos vannak sajnos, csak pont a fájdalom és emlékek miatt nem tudnának újra elképzelni maguk mellett egy újat, egy másikat.

Ezt is teljesen megértem. Sokszor belegondolok én is, hogy egyáltalán működne-e a dolog egy "másikkal"? Hiszen a lakásban, szinte minden egyes bútornak, minden egyes tárgynak, növénynek, konyhai dolgoknak...stb…külön-külön története van ami a feleségemre emlékeztet, hiszen már a szülői tiltások ellenére 16 éves korunk óta együtt voltunk és teljesen a nulláról építettük fel azt a picit ami most van. Szóval lehet nem is igazán működne egy ilyen kapcsolat a valóságban...vagy ha igen, akkor igencsak mély alapokat kellene ehhez megint teremteni ami bizony nem hetek és hónapok kérdése lehet. Csak tudjátok olyan furcsa, hogy túl a 4 ikszen is az ember sokszor a fiatalkori romantikájára gondol, hiszen valahol nagyon szép volt. De ma már sajnos más világ van, kevés fiatalnak adatik meg ez a sajátos élmény világ...és tényleg kinézve a valóság ablakán az én vagy hozzám hasonló korosztály maga mögött tudva 20-30 boldog éveket nem biztos, hogy egy ígérkező boldogság kedvéért a szívére hallgatva belefogna újabb kapcsolatba.

Így hát száz szónak is egy a vége: - iszonyat nehéz... még a döntés is…

//elnézést, a kicsit hosszúra sikeredett írásért//

Sziasztok!

14.-én lesz 4hónapja,hogy "el ment"a Drágám,akkor lenne pont 53éves,az nap.

Érdekes én azóta sem álmodtam még vele,pedig vele kellek,vele fekszem azóta is.

Ha nagyon "kinozni"akarom magam akkor a telcsimen meg van a hangja,kaptam tőle hangos üzenetet régebben,ha meghallgatom csak úgy potyognak a könnyeim,így a hangját sem felejtem el...

"letov67"nekem sincs el pakolva semmi a lakásban,minden ott van ahová tette mi előtt be mentünk a kórházba.Nálunk sem volt semmi előjele a betegségnek,6nap le forgása alatt történt az egész,éjfél után még beszéltem vele telcsin,mert,ha nem hallottuk egymás hangját nem tudtunk el aludni,és reggelre már mire mentem nem volt Drágám,azt hittem megbolondulok.Puszilgattam a langyos pofiját sokáig,erre még emlékszem,de a következő 2-3napra már nem,pedig tudom,hogy egyedül kellett végig csinálnom mindent,minden segítség nélkül,még sem...Igaz 1,5hónapig nyugtatón éltem,előtte sem szedtem soha és azóta sem.Kegyetlen az élet mindig a jók mennek el!

Teszem-veszem a dolgom,de sokszor semmi értelmét nem látok semminek.Estére be vállaltam egy munkát,hogy ne kelljen egyedül lennem és persze mire lefekszem el is fáradjak,ne gondolkodjak annyit.Igy hajnalban is megyek-meg este is,de ott a nap közben ami ugyan úgy nehéz,gondolkodásra ad elég sok időt.Nem csitul a hiány ugyan úgy mint másnál sem...Nekem is azt mondták fiatal vagyok még nem is csúnya nem szabad el zárkoznom,találok még mást.eszemben sincs,el sem tudnék senkit sem képzelni a helyében annyira szerettem,mi is rengeteget terveztünk,ami ki maradt az életünkből most idősebb korunkra szerettük volna pótolni.Öreg korunkra egymás támaszai szerettünk volna lenni mindenben...Hát sajna ez lett belőle!

Igen én is reménykedtem abban, hogy ez az egész csak egy rémálom és egyszer csak jövök haza és meglátom az ősz fejét, hogy vár rám a kapuban. Ez az amit nem szabad csinálni, mert tudnunk kell, hogy nem jön vissza, de nagyon nehéz, még nekem sem megy. Én is azt gondoltam, hogy velem, velünk ilyen nem történhet meg, aztán egyszer csak mint egy pofán vágás és csak nézek mindenfelé, hogy ez miért volt, miért kaptam ezt, hogy lehetne visszacsinálni. Nem ezt vártam az élettől és ráadásul, soha nem volt beteg és mindig mindig humosos és jókedvű volt. A betegségét részletesen leírtam itt a fórumban, de egy naplóm is van azt is elolvashatod.

Tegnap éjszaka többször álmodtam róla. Az első két-három álomban éltük a mindennapjainkat és jókedvűen jött-ment köztünk, de én álmomban is gondoltam, hogy Istenem végre vége annak a szörnyűségnek és most már sokkal jobban vigyázok rá. Az utolsó álomrészlet már hajnal felé volt, akkor szintén láttam magam előtt, mentem felé és láttam, hogy nagyon karikásak a szemei, ahogy közeledtem ő hátrébb lépett és szertefoszlott, köddé vált. Egész nap a hatása alatt voltam, ahogy a munkából haza jöttem, egyszer csak bevillant az álom értelme. Megmutatta, hogy boldog volt velünk és szeretett bennünket, de most már el kell engednünk és élni az életünket, úgy, hogy szeretettel és jószívvel emlékezünk rá.

Én hiszem, hogy egyszer találkozunk.

Mi is tartunk a fiúkkal a karácsonytól, de én úgy gondolom, hogy nem ezen a napon múlik a szeretet és az emlékezés.

Mi 22 évet éltünk együtt. Többször leírtam már de újra leírom, hogy olyan erős kötődés alakult ki köztünk, amit az ember a mindennapok darálójában el sem tud képzelni és talán nem is gondolna. Azt is leírtam már többször, hogy ilyen mély fájdalmat még életemben nem éreztem, mint a párom elvesztése után.

Azt mondják, hogy a gyász egy folyamat, át kell élni.

Kívánok neked vígasztalódást és ha van kedved írogassál ide hozzánk a fórumba.

Igen..igazad van kedves Bubi 54. Én is most jelenleg teljesen megfázva lázasan pucolom a vacsinak kitalált karfiolt. Lassan megszokom az esti magányos konyhai munkákat, csak tudod mikor az embert plusz a "nyavalya" is gyötri, akkor még jobban előjönnek a régi emlékek. Igazából minden férfi szeret szerintem egy picit rátenni egy lapáttal mikor beteg és rosszul érzi magát, hiszen arra a párnapra még nagyobb gondoskodást kaphat a párjától. Én sem voltam ez alól kivétel ezt őszintén bevallom, hiszen ilyen esetekben még jobban úgy éreztem, hogy fontos vagyok és az ilyenek csak megerősítenek egy kapcsolatot.A párom mindig is mondta mosolyogva, hogy én aztán tényleg drámát tudok csinálni egy tüsszentésből is... Persze betegség esetén ez fordítva is így volt, s én azt vallom egy boldog házasságban sokkal de sokkal jobb adni a másiknak -ezzel látva az örömét- mint kapni.

Ám most...:( szól a konyhába a rádió..lobog a tűz a kályhába és egy porcikám se kívánja ezt az egész munkát. Nekem is pont az jutott eszembe nem rég, hogy meddig mehet ez így igazából? Mi lesz velem ha ne tán egyszer komolyabb bajom adódik? Mert ez a megfázás igazából semmiség..de mégis a fáradtság és levertség megindítja az ember gondolatait...sokan mondják "fiatal" vagy még...de a történtek után én már azt mondom, senkinek sem biztos a holnapja...

A délelőtt folyamán átolvasgattam a fórumot és bizony döbbenet némely hozzászólás hasonlósága az átélt hónapokkal kapcsolatban. Ezért is gondoltam úgy e szomorkás időben, hogy én is írok kicsit bővebben...ahogy egy férj ezt megélte..

Én kb. másfél hete hogy feleségem elvesztése óta (03.09) először álmodtam. Igaz, hogy valami kesze-kuszaságot de álom volt. Pedig minden lefekvésnél úgy aludtam el, hogy rá gondoltam és reménykedtem, legalább álmomban látni fogom mindig jókedvű arcát s talán a hangját is újra meghallhatom. De mai napig ez nem történt meg. Az viszont kegyetlen volt, hogy heteken keresztül szinte óramű pontossággal felkeltem hajnal negyed kettőkor. (ugyanis ekkor telefonáltam a mentőknek és próbáltam kedvesem újraéleszteni)..

...lassan 9 hónapja...nekem az fáj nagyon, hogy annyira gyorsan történt minden, hogy még elköszönni sem tudtunk egymástól, egyszerűen nem volt idő felkészülni és elfogadni valamelyest az elfogadhatatlant. Soha nem tudom elfelejteni most már a defibrillátor kegyetlen ütéseit amit ez idáig csak tv-ben volt szerencsém látni...valamint az EKG egyre laposabb jelzéseit..és azt bizonyos a sípolást...melyet a mentős hangja tört meg:"-Sajnálom Uram, nem tudtuk visszahozni feleségét 01:40-kor meghalt..."

...kérdezték adjanak-e be nekem valami nyugtatót, de elutasítottam. Kavargott bennem a világ és csak akkor tört ki a zokogás belőlem, mikor a nappali padlójáról visszatették az ágyba és kettesbe maradtunk az ügyeletes orvos kiérkezéséig.

Még akkor sem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Hiszen előző este együtt főztünk, s vacsi után nézegettük a netten közelgő 25. éves házasságunk úgymond "nászútját", hiszen hosszú-hosszú éveken keresztül nem tudtunk elmenni sehová sem a munkáink miatt. Sem én se a párom nem láttuk még élőben a tengert így az nap este azt is eldöntöttük, Görögország lesz augusztusban a közös ajándékunk...sajnos ez már csak szertefoszlott álom maradt...az évfordulón szintén zokogtam...de pálmafák helyett a sírjánál...

..bennem is rengetegszer megfordult, hogy miért pont neki kellett elmennie, miért hagyott cserben? Hiszen ennyi boldog év után mi ez ha nem kitolás a "szerencsés(?) túlélővel" szemben...

...Én amúgy mai napig megágyazok neki mindennap magam mellett és ugyanúgy hagytam mindent a környezetemben. Az éjjeli mellett ott van még mindig a kólásüvege és pohara, amiből az utolsó kortyot itta. A szekrényében is minden úgy van ahogy akkor volt. Ha kinyitom érzem a parfüm illatát, amely a kedvence volt...

A kutyáink mai napig sem tudták elfogadni, hogy nincs többé..ha jövök haza autóval, szinte letámadják és szimatolnak befelé és várják, hogy no most hátha végre már kilép a gazdi...és ez van minden áldott nap...ők nem tudják, de én igen..és mégis bizakodok...annyira jó lenne egyszer úgy ébredni, hogy mindez csak egy rémálom volt, s ott van mellettem újra...

Ja és még egy fontos dolog. Napközben az ember dolgozik és próbálja elfoglalni magát és úgy-ahogy telik az idő. De az este mikor eljön, az még most is iszonyat. Nincs akihez tudna az ember szólni és szinte nyomasztó a 4 fal magánya, csendessége...és én aki a temetésen is magamra erőltettem az ismerősök előtt a "kemény férfiút" és egy könnycsepp lenem gördült az arcomon...bizony-bizony azóta ezt minden este bepótolom...és komolyan mondom ha csak 2 perc lehetősége lenne annak, hogy újból ölelhessem, odaadnám érte a hátralevő éveimet is...

Szia!

Most olvastam a hozzászólásokat. Én fél éve veszítettem el a férjemet, nagyon nehéz a gyász időszaka.Mi is most készülünk az első karácsonyra nélküle. Most munkahelyen vagyok, de estére írok ide hozzászólást. Szeretettel

Szia!

Fogadd öszinte részvétemet,tudom,milyen borzaszto.

Nekünk sajnos már a második karácsonyunk lesz a férjem nélkül.Nagyon nehéz,minden pillanatban elöjönnek az emlékek.Én szenteste nem változtattam semmit, minden ment a megszokott rend szerint,a kisebbik lányommal vagyunk ketten.Nekünk megnyugvás volt,hogy az ünnep igy teljen ,még a karácsonyi menü is a szokásos volt.A másik két nap változott, ilyenkor a két családos gyerekem szokott jönni,az unokákkal.Hát ez volt az, amit nem birtam volna elviselni,mi mindig sokan voltunk, nagy családi ebéd, jo kedvvel bohockodással telt mindig a nap.Igy mi mentünk a gyerekekhez.Csöndesen eltelt az ünnep.Miden karácsonykor szoktam menni az éjféli misére, tavaly elmaradt, nem akartam végig bögni az egészet. Nem változtatnék semmin utolag se.De a gyerekeknek szükségük van rád,még ha felnöttek is,már soha nem lesz olyan mint régen,de a családot össze kell tartani,bármilyen nehéz,sajnos sokat kibir az ember,amiröl nem is gondolná.Amit ugy érzel,nagyon nehezen viselnéd el,azon változtass,minél kevesebb megrázkodtatás érjen, és az ünnep is megmaradjon

Sziasztok!

Igazából soha nem jutott eszembe, hogy én egyszer egy ilyen fórumra fogok írni..de sajnos az élet kegyetlen s mi több igazságtalan.

Én március 09-én vesztettem el feleségem szinte egy perc alatt, minden előjel nélkül. A nőnapi ajándék virágot ki sem bontotta mondhatni, mert másnap reggel akarta átültetni nagyobb cserépbe...de hajnal 01:40-kor megállt a szíve..és nem tudtam sem én sem a mentősök már segíteni rajta...örökre itt hagyott...

..kegyetlen dolog..és azért is írok most ide, mert ha valakik akkor az ezen a fórumon levők ezt bizonyosan megtudják érteni...43 éves volt..vígan elélhetett volna akár még 30 évet is ezt mondták a kórbonctanon...

Holnap már decembert írunk...és tudatosul az emberben az első olyan karácsony, ami már soha sem lesz olyan mint régen volt...itt maradt 2 szívből anyás fiú ...akikkel abszolute de nem tudom, hogy fogom ezt a szeretet ünnepét lekezelni...igazából fát sincs kedvem állítani, hiszen 25 éven keresztül ezt együtt csinálta a család...nagyon nehéz, hiába teltek, múltak a hónapok... jómagam is 43 vagyok és szégyen nem szégyen, de még most is kicsordul a könnyem, ha egy kézen fogva sétáló párt látok az utcán...pedig éveken keresztül ez természetes volt és fel sem tűnt...

ha van köztetek olyan, aki már megtapasztalta sajnos az első "nem közös" karácsony állapotát, akkor megköszönném ha elmondaná hogy hogyan csinálta és esetleg így csinálná-e még egyszer..én nagyon félek tőle és most már bármelyik üzletbe is megyek be, szinte már mindenhol ez a hangulat fogad...nem tudom, hogy mennyit bír ki egy szív...de én már sokszor úgy érzem, hogy az enyém megszakad....

Szia!

Köszönöm, hogy gondolsz rám. még mindig nagyon nehéz, nem tudom, hogy jül csinálom-e. Még minden nap megyek a temetőbe, ma egy régi kolléganőm rám szólt, hogy "ezt most már hagyd abba, élőnek élő, halottnak halott a párja" kicsit ez megdöbbentet.

A HARAG, DÜH, FÁJDALOM, SZOMORÚSÁG, ÖNVÁD, TEHETETLENSÉG érzése váltakozik bennem. Ahogy a fényképére nézek még mindig haragot érzek, amiért elvették őt tőlem, amiért nem lehet velem, amiért nem élhet köztünk, tehetetlenséget, amiért ezen nem tudok változtatni és közben vádolom magamat, amiért nem tudtam rajta segíteni.

Fogalmam sincs, hogy mi az, ami megnyugtatná a lelkemet, amivel meg tudnám magyarázni magamnak, hogy nem én vagyok az oka, hogy valami miatt így kellett, hogy történjen. Neked van erre válaszod?

Kedves Lizmil!

sokat gondolok Rád a napokban. Találtam zenét, ami talán segít egy kicsit feldolgozni a fájdalmat, a számodra értetlen halált.

Mahler: II. Feltámadási szimfónia, ill. Verdi Requiemje. A YueTuben van mindkettő teljes terjedelmében. Benne a fájdalom, a vívódás.

De mindkettőnek van végső, pozitív kicsengése, hogy ez csak átmenet az élet és a halál utáni lét között.

Szia Drága!

Átérzem a fájdalmadat. az én hugom már nem tért magához a koponya műtét útn. Egy hét múlva ment el.A debreceni klinikán halt meg. A sors fintora, hogy ugyanaz az orvos végezte a koponya műtétet, mint a férjemnek két alkalommal.Nála daganatok voltak.

Húgomnál már nem volt segítség. Két roncsoló agyvérzés, egy a kisagynál, egy a halántéknál.

Neki is a vérnyomása szökött fel, meg egy ér rendellenesség volt a fejében, de erről nem tudott a húgom, meg mi sem.

Édesanyánk is agyi embóliában halt meg, ez anyai ágon öröklődik.

Így már nekem is készült koponya Ct, meg az erek ultrahangos vizsgálata.

Eddig noncs semmi komoly rendellenességem.Egy kevés lerakódás a nyaki ereknél. De, ebben a korban már ez mindenkinél megvan azt mondták.

Sajnállak, mert ugyanazt érzem, várom, hallom a hangját.

A tehetetlenség, hogy nem tudsz segíteni, nagyon fáj.

Sajnos ezek visszafordíthatatlan folyamatok, és nehezen viselhetők el.

A Velencei tónál voltunk pihenni a fiamékkal.

Látod ép Szoboszlóra mentünk volna, a húgomat is szoktuk vinni, de ez jött közbe.

Kívánom, hogy leld meg a leli békédet.

El kell fogadnunk a fájdalmas dolgokat is.

Mi még februárban a menyem Édesanyját is eltemettük, daganatos beteg volt. Egy évben, egy hónapban születtünk, és Ő már nincs.

Szeretettel üdvözöllek, Olgis.

Szia Rolvisa!

Köszi a hozzászólásodat.

Neked sem könnyű, érzem a soraidból, egy éve a férjed, most a húgod. A férjem is agyvérzést kapott, ő még hat és fél hétig volt az intenzíven. Bizonyára olvastad az előző hozzászólásaimból, hogy milyen állapotban volt, de végig a tudatánál volt. Tudod engem azóta is annyira bánt, hogy nem tudtam többet segíteni rajta, hogy miért ment fel a vérnyomása, miért nem hamarabb vették észre a betegségét és még számtalan kérdést tettem már fel. Apucinak agytörzsi agyvérzés volt és kapott egy újabbat a nyúltvelőben.Számomra még most is hihetetlen. Még mindig azt várom, hogy egyszer meglátom az ősz haját a kapuban.

Vannak fiaim, akiket nagyon szeretek és még nagy szükségük van rám. Nekem is van egy nővérem, aki hat évvel idősebb és hétvégenként úgy kéthetente el szokott jönni, vagy három napra. Én dolgozom, ő pedig szoc. járadékot kap és úgy 40 km-re lakik a családjával. Még én is feketében járok, de három hónap után már fehérrel kombinálom, irodában dolgozom, kell egy kis világos szín. Hol voltál welnesen. Én hajdúszoboszlói vagyok, erre nem jártok?

Szeretettel ölellek.

Ha nem is friss, de egy éve elmúlt, hogy elment a férjem. Tudom mit élsz át. Én félévig ápoltam otthon, a húgom hozzánk költözött fél évre.

És most őt veszítettem el. 58 éves volt. 7 évvel vagyok idősebb.

És bizony jönnek a gondolatok, miért nem én?

de ezt nem mi döntjük el. nagyon sok idő kell, hogy elfogadjuk az elmulást.

Most a napok olynok, hogy csak tolom magam előtt, semmi értelmét nem látom.

Pedig van feladat, hivatalos ügyek a húgom után.

A lányának 5 hónapos a babája, 350 km-re lakik, így átvállalok , amit tudok elintéztem.

és nem tudom elfogadni. Egy hirtelen halál, egy roncsoló agyvérzés. Annyira jó testvérek voltunk!!!

Talán nem is jó a nagy ragaszkodás, mert nehéz az elvállás.

És még nem álmodtam vele 6 hét telt el.

Férjemmel viszont gyakran, és nagyon sokat segít nekem.

Írányít, elmondja mit, hogyan tegyek.

Ez nagyon jó.

A lelkem összetörve a test is fáj, semmi nem jó.

Van családom, nekik élek , tudom még szükségük van rám.

Most viszont egyedül jó lennem. zavar mások jelenléte, esteleges vidámsága.

Remélem megváltozik.

És bizony gyászolok, feketében járok, már több mint egy éve.

nem is tudnék szineset felvenni.

Elvittek a gyerekeim egy kis pihenésre egy hosszú hétvégére egy vellneszre, és nem feketében, hanem pasztel szinekben voltam. Szinte fájt. De az ifjuságot nem szabad megijjeszteni a feketével.

3 éves a kis unokám. A menyem sem volt harsány szinekben, meg is köszöntem neki.

Ha a szívünkben élnek,ahogyan a 3 évesem mondta,és az emlékeiket őrizzük akkor bennünk élnek tovább.

Berde Mária: Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,

Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.

Ki soká nem figyel emberi szájra,

Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.

Ki soká nem örvend az emberekkel,

Egyszer a kertben, harmatkora reggel

Megérti, mit csíznek a csíz izenget,

S mit a szél ujja a fákon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,

Az megtanulja, mit a felhők írnak.

Ki soká nem lát egy emberi könnyet,

Azért az esők patakokat sírnak.

Ki földi csókot immár sose kóstol,

Arra az ég lehajlik csillagostól,

S megérzi egyszer, hogy az Isten szája

Csókol a napban reája.

szia!

Ez nagyon szép...

Szia!

Hát semmi sem könnyebb,több mint egy hete gyomoridegem is van.Kavarognak bennem a dolgok csak.Állandóan jár az agyam,mi lett volna ha...és hasonlók.Nem tudok megnyugodni,még ha kivülre nem is mutatom annyira a fájdalmam,de belül nagyon is eszem magam.Pláne,ha üzletekben vagy utcán látok boldog párokat öszhangban,elégedetten,vagy akár morcin,de összetartoznak és együtt vannak.Tegnap is majd meg szakadt a szivem a torkomat kaparta a sírás ahogy az Auchanban voltam és nem szoktam,de most figyeltem a párokat,családokat.Nagyon-nagyon hiányzik a párom,és nem csak a szeretette,de önzöség a ház körüli teendőkben is,mert senki nincs aki valamibe is segitsen,pénzért is csak sokszori könyörgésre.Drágám mindent megcsinált nekem...Ott a fiam,de ő is heti,ha 1x jön fél órára,de semmihez nem is ért,de akkor sem jön,ha kéne valamit csinálni.Tudom mindenki elfoglalt,de.../20qfát pakoltam el egyedül múlt héten pl./Fogalmam sincs mikor fog enyhülni,ha fog a hiány a vágyodás stb. a párom után.Ma még rosszabb,ma 17.hónapja,hogy hozzám költözött és ma 2.hónapja,hogy bekerült a korházba és soha többet nem jött haza...Minden 7.-én/máskor is persze/kaptam egy csokor rózsát azért,mert rám talált és velem élhet....

Te hogy vagy?Tudom nagyon nehéz,de jó,hogy a gyerekek legalább ott vannak körülötted.irj!akkár privit is!pussz!

Reményik Sándor

Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, eget ostromló akarattal -

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalészl.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótlanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - megszűnik a vihar,

Akkor - magától - minden elcsitul,

Akkor - magától - éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Sziasztok lányok! mi van veletek, merre vagytok?

Ágica hogy vagy, mi történik veled, mi zajlik benned?

Sziasztok!

Ma volt a mise a férjem halálának 1 éves évfordulojára.egész jol viseltem, magam is meglepödtem, valamiféle megnyugvás vett eröt rajtam, hogy mindent megtettem amit lehet.De! Kiváncsi lennék a véleményetekre.A menyemmel nincs problémám,nem szoktunk se veszekedni, se vitatkozni.De elsö perctöl kezdve lenézett minket, neki csak a pénz számit, és a testvére.Az anyja is szerinte bolond.Ma a fiam egyedül jött a misére,és hazudott, hogy focimeccse van az unokámnak.A gyerekkel reggel beszéltem, felköszöntöttem,ma van a szülinapja,és mesélte, hogy nem focizhat, mert nincs meg még az orvosi igazolás.A temetésen kinnt / nem a ravatalozoban!/ nem engedte oda a menyem a zárt koporsohoz a gyerekeket 10 és 7 évesek,hogy rossz hatással lesz rájuk. A gyerekek a szertartás alatt a sirok közt rohangáltak.A misére akkor se jött el a menyem, csak a fiam a gyerekekkel.Én és a lányaim nagyon felháborodtunk ezen a viselkedésen. Most nem tudom ,hogyan tovább, szegény férjem nem ezt érdemelte,segitette öket,

imádta a fiát meg a gyerekeket.Persze a fiamnak beolvastam ma is, de szerinte én kötöszködök.A nagyobbik gyerek nagyon ragaszkodik hozzám,különben elzavarnám öket a francba.Ti mit tennétek a helyemben?

Szia!

Nagyon köszönjük az együttérzésedet, hidd el, hogy jól esnek az ilyen kedves szavak.

Szia Ágica!

Nem tudom, hogy elengedtem-e? Úgy gondolom, hogy gyászolok és ez egy folyamat. Igyekszem nagyon, mert nem szeretnék neki rosszat. Még mindig bánt a bűntudat és a fájdalom a hiánya miatt és az, hogy nélküle kell élnem ezután. Nekem olyan is volt, hogy szégyelltem, amiért eszek, alszok és ő mindezeket nem teheti meg. Mindennap beszélek hozzá a sírnál és imádkozom a Jóistenhez. A nagy fénykép, ami a koporsón volt nekem is itthon van és ég előtte a mécses itthon is. Vannak napok, mikor könnyebb, de sokszor rámtör a szomorúság. Még minden olyan zavaros. Most pár napja szédülök, gondolom, hogy a kimerültség jelentkezik rajtam. Annyira természetes más halála, de amikor velünk történik, akkor érthetetlen. Még mindig van olyan, hogy vicc az egész ez nem történhet meg velünk, de sajnos még is igaz. Azért ha egészében zézem a négy hónapot, akkor javul a helyzet. Az a mérhetetlen görcsös gyomorfájdalom már sokat enyhült, néha teljesen megszűnik, a torokfájdalmam is sokkal jobb, és tudok most már nevetni is. Amikor viszont előjönnek az érzelmek akkor annyira fáj a hiánya.

Szóval, nem tudom, hogy mikor engedtem el, vagy elengedtem-e? Hallottam én is a negyven napról. Én úgy gondolom, hogy ahogy a gyászfeldolgozás zajlik úgy tudom egyhíteni a fájdalmam és vígasztalódni Isten segítségével.

Örülök, hogy beszéltél a testvéreddel. Számomra nagyon fontosak a családi kapcsolatok. A nővérem végig itt volt mellettem és még most is beutazik hétvégenként, ha tud, és próbál segíten, ha csak azzal is, hogy meghallgat.

Próbálok én is őszintén beszélni hozzá, nevén nevezni mindent, amit kiszeretnék mondani, így enyhítem a terhet ami nyomaszt.

Az biztos, hogy egyikőnk párja sem akarná, hogy ebbe beleroppanjunk, hiszen már az ő feladataikat is nekünk kell végezni. Remélem fentről figyelnek bennünket és vigyáznak ránk.

Szia!

Nem baj akkor is megértettem mit akarsz irni.Én nem álmodtam még a Drágámmal semmit.Sőt első hónapban még teljes valójában "egyben"magam elé sem tudtam képzelni,szóval arc alak egyben.Külőn-külőn minden test részét,haját,kezét,mosolygós arcát,vagy,a szemölcsét is a kezén vagy egy kis eret rajta minden elő jött a valójában a "helyén"volt minden apró részlet de a Drágám egyben nem.Most már van mikor elő jön teljesen halványan.

Tegnap hivott a húgom,vagy 5éve nem beszéltem vele,mondtam mi történt és beszélt az elengedésről,sok mindenkitől hallottam róla,de valahogy nem halgattam senkire,meg nem tudták ezt a dolgot úgy megmagyarázni,hogy komolyan is vegyem,de most valahogy elgondolkodtam rajta és szeretem,vagy is imádom a Drágám annyira,hogy az én fájdalmam,önzésem miatt ne akarjak neki rosszat és úgy éreztem 1napom van még arra,hogy elengedjem és ne maradjon itt a lelke,hogy minnél jobban legyengüljön és koboroljon.Nagyon össze kellett szednem magam,hidd el nagyon sok erőt kellett össze gyüjtenem,és többször is neki akartam kezdeni,de meg vártam mig magamban letisztázom ,hogy a Drágámnak kell,hogy most már jó legyen nem nekem és végül úgy érzem sikerült hangosan mindent kimondanom ahhoz,hogy elengedjem.Remélem sikerült és nem szurtam el semmit,és már a Drágámnak jobb lett...Meg könnyebbültem?Nem tudom,de azt tudom jót tettem,és iádom még jobban mint eddig és remélem tényleg egyszer visszatér hozzám...

Remélem,hogy ugyan úgy gondolok rá mint eddig ,csak még is tudom,hogy elmehetett,nincs velem,így nem ártok neki...

Te gondolom nem engedted el még a párod?vagy már igen?

Nem vagyok hívő,nem tudom még felfogni az elengedés jelentőségét,csak érzem,hogy önzés ez a szereteten kivül,ha magamhoz akarom láncolni.

Lehet,hogy rosszul gondolkodom,de hidd el én is imádom a párom és nélküle üres minden,de erősnek kell mutatnom magam "előtte",ha szeretem,hogy neki is jó legyen és ne fájjon és el tudjon menni...