Fáncsika FanClub - avagy nem bolond itt senki! (beszélgetés)

ÉRTEM ÁM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ne higgye senki hogy nem....:)))))))

Megnyugtattál egy csöppöcskét, puszi érte.

kedves futrinka

HA ÉN IRNÁM SORSOD KÖNYVÉT

SZIVED ,VÁGYAD, ÉLETED

ÖRÖMET OLY SZÉPET IRNÁM MINTEGY TÜNDÉR ÁLLOM

A LEGBOLLDOGAB TE LENNÉL A VILÁGON

BOLDOG SZÜLETÉS NAPOT KIVÁNOK

Futrinka kedves, Neked meg nagy napod vagyon ma.

Isten éltessen sokáig, nézd meg az iwiwen a leveledet, a többit ott találod.

jó reggelt kívánok mindenkinek.

Kosztolányi Dezső : Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: Ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka, melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint szines fonált:

a homlokán fentündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted Őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múlban sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."

Majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Biztos nem mindenki tartja igy itt a fórumon, de köszi. Erőt és kitartást a csajádnak és neked is!

És mondom ne add fel!

Köszi Vibo, nem, nem szeretek így élni.

A család...kénytelen kezelni valamilyen szinten, mert ez van már régóta, eszi, nem eszi, nem kap mást.

Meggyógyulni? Már nem is tudom milyen az,jól lenni.

Köszi az érdeklődést és a jó szót, aranyos vagy nagyon.

Üdv. Fáni

hello Fáni, a másik fórumot én sem szeretném offolni úgyhogy gondoltam inkább ide irok:

Nem lett jobb?! Lehet hogy rosz orvost választottál nem? A családod legalább tudja ezt kezelni valamenyire?

Voltam olyan helyzetbe mint ők, és én nem tudtam, mert nem ismertem a probléma súlyát(akkor még), meg fel se fogtam hogy velem ez megtörténhet.

Nehéz volt tényleg, de őt sikerült "meggyógyitani".

Sztem ne add fel a reményt hogy meggyógyuhatsz! mert gonolom te se szeretsz igy élni.

STOP THE WORLD! I WANT TO GET OFF!!!!!!!!!!!!!!!!!!

( Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni! )

naylbon

nagyon jo volt a cirkusz gyerekek élveszték

gergönek a bohoc s a kigyok tetszet szájtátva figyelte

Kántorné Szegedi Gizella Irma

Köszönöm

A harmat születése

Az életúton ketten mennek,

Vitatkozni nemigen mernek.

Egyik szól, "nézem a fű selymes pázsitját,

Reggel iszom a harmat édes italát."

Valaki nem nézett fel a Csillagos Égre,

Így lett a harmat születése.

Fájdalmas szomorú sós volt,

Tudom az Isten könnye volt.

Szólok én: köszönöm, Égre nézve boldog vagyok,

Fejem felett ragyognak a Csillagok.

Reggel a füvön harmat volt,

Tudom az Isten könnye volt.

Köszönöm, felséges irgalmas nagy Úr!

Szívem dallamával zeng a húr.

Köszönöm, eljő a reggel, s a szorgos délelőtt,

Délben fejet hajtok a fényes Nap előtt.

Köszönöm, eljő a délután nyugodt szépsége,

Már benne rejlik, az éjszakának titkos sötétsége,

Reggel a füvön harmat volt,

Tudom az Isten könnye volt.

Köszönöm, hogy látszik a Holdnak ő teljessége,

A Csillagoknak gyönyörű ékessége.

Köszönöm, hogy Csillagokat láthat öreg szemem,

Köszönöm, hogy - e drámai csodát megsem érdemlem!

Kántorné Szegedi Gizella Irma

A Vándor

Elindultam, vándorlom,

Nem tudtam, kő lesz vánkosom.

Az Égbolt rámborulva betakart,

Összes Csillagaival védeni akart.

Ki aludik csak akkor ébredhet fel,

Mikor a Nap reggel kelti fel.

Jöttek sok nyűgös vándorok,

Vele rémítő kőzáporok.

A kőre durván léptek azért sír,

Nehezen található rá gyógy-ír.

Elindultam, vándorlom,

Nem tudtam, kő lesz vánkosom.

Két életem van; egyik Éjjel,

Mikor Csillagokat látok színes fénnyel.

A másik élet; a gyönyörű Nap-pal,

Mikor a szív telik meg dallammal.

Nem nyújtom kezem feléd,

Míg nem tudom hány Csillag tiéd.

Vándorlom, a Csillag engedelmességre int,

Ő érte élek, s a fényért mit rám hint.

A belső hang az, mi lét felé vezet,

De én most a kővel fogok kezet.

Mennyei-szózat nekem Vándornak hangzik,

Fejemen zápora áldón hullámzik.

"Most megáldom kővánkosod,

Engedelmesen nézted sok Csillagod."

Kántorné Szegedi Gizella Irma

Úton

Ki nem mer az útra lépni, ne tegye,

Ha nincs hozzá hite, elég ereje.

Mert a csillag nagyon szomorún ragyog,

A bánattól, mint egy árva elhagyott.

Kövek, dombocskák, rögök,

Velejárója az útnak, s örök.

Azért kell a Csillag fénye,

Ragyogja be az utat végre.

De hinni kell a fénynek,

Ha nem jönnek a rémek.

Majd segít a Hold is hinni,

Nem kell a hit nélkül élni.

Az út amelyen jár az ember,

Lehet rögökkel kirakva kővel,

De a Nap megvilágítja időben

Az úton a porszemet is bőven.

Az életúton végig kell menni

Egy lépést sem lehet kihagyni.

Ember ne járj lehajtott fővel

Hidd el, a Nap boldogan jő fel.

Kántorné Szegedi Gizella Irma

A sötétség

A sötét ült egymagában

Ráillő sötét ruhában

Nem dacolt a fénnyel

Tudta övé az éjjel.

Nézte mint készül a reggel

Csillogó ruhában jó kedvvel

Mivel ő a Napot várja

Gyönyörű ékes ruhája.

Meg is jelent a Nap az égen

A sötét szólt - nekem mára végem

Legalább Csillag lett volna az égen

Nem lenne ilyen szomorú végem.

A sötét újra ült egymagában

Ráillő hosszú sötét ruhában

Ma sem dacolt a fénnyel

Remélte lesz csillagos éjjel.

Jöttek is a fényes Csillagok

Pompáztak mint szárnyas-angyalok

Már a Hold is arcát mutatta

Az Eget ezüsttel beszórta.

A sötét ült, már nem egymagában

Ráillő hosszú bársony ruhában

Látta az égen mily sok a szépség

Irigység nélkül tűnt el - a Sötétség.

Kántorné Szegedi Gizella Irma

Dal a csillagról

Szomorú tűz vagy szememben

Fájdalmas emlék szívemben

Nem ragyogtál mikor kellett

Eltakart egy sötét felleg.

Megszokta szemem az ősi rendet

Azért sírom tele a csendet

A sötétben vakság fenyeget

Ég tüntesd el a felleget.

Virágözönben volt a hajnal

Vigasztalódtam a Nap-pal

Hangzott sok vidám dal

Csillagról is szólt a dal

Ha új éjszaka jön Csillag nélkül

Nem ég a Csillag-tűz fényül

Keserűen sírok az éjben!

Vagy dalolni kéne a sötétben?

A Nap újra megvigasztal

Majd jön az Éj sok Csillaggal

Szememből a szomorú tűz elhal

Van már Csillagomról új dal.

Kántorné Szegedi Gizella Irma

Búcsú

Volt egyszer egy Nap, Óra, Perc és Pillanat,

Egy Csillagon a szemem megakadt.

Írtam is róla verseket sokat,

A vers hozta a dallamokat.

A penna félájultan pihen a fehér lapon,

Nem akar írni, fáradt, öreg nagyon.

Volt Égi járás, a Nap, Hold nem keltett vitát,

Csak éppen a Halál rátette a Kadenciát.

Egy Csillag mindig visszatér,

Hozza a vers dallamát, mint hű testvér.

Jött a sötétség és dac nélkül,

Eltűnt bársony ruhában irigység nélkül.

A Hold úszott az Égen és beszélt,

A Hegy állt egyhelyben és büszkén remélt.

Jöttek viharok, volt Égi béke,

Kik látták a Csillagot könnyel fizettek érte.

Üres szobában meglapult a múlt,

Az idő igencsak elmúlt.

A Tó felhozta a fogyó Napot,

Láttuk mint lélegzett nagyot.

Felleg miatt voltam a bánat és boldog,

Megszületett a harmat, szívem nem volt boldog.

De azért a Föld szíve dobogott,

Vándornak kővánkosa sok Csillagot hozott.

Volt havas út, fejünkön Korona,

Lenézett ránk a Csillagok szent mosolya.

Egy másik út, hol Ember a szívét vitte,

Madár is repült, szárnyán a Csillagot vitte.

Volt Bíbor és ezüst, csodás,

Volt betegség, szíves ápolás.

Volt ki Éjféltől a holnapot remélte,

De a reggelt azt lekéste.

A zongora lehangoltan, a hegedű húrja elszakadt,

A vers-dallamok súlya alatt.

Égig ért sovány csont kezem,

Szép hajóm alkonyon pihent a tengeren.

Az a Csillag mindig visszatér,

Négy gyermek zokogva életet kér.

Kenyerünk morzsája a Csillagé legyen,

Már béke és csend legyen.

A Nap már eljött,

Az Óra nem.

A Percre várni

Gyötrelem.

Mikor lebukik a Nap,

Az lesz a Pillanat.

Nap, Óra, Perc és Pillanat,

Gyönyörű Csillag a BÚCSÚ, az Isteni akarat!

Sziasztok! További kellemes vasárnapot!

Benyó Judit:Üdvözlégy, Élet!

Üdvözlégy, Élet!

Te naptól fényes!

Tudom, hogy játszol

velünk,

huncutságod ismerem.

Tedd ölembe fejed,

kedvesem!

Repüld be kicsiny,

keserves életemet,

mint mező fölött

a leggyorsabb pödrésű

kismadár!

szia nayloon

tök jo kedvem van süt a nap csicseregnek a madarak

ma megyünk a gyerekekel cirkuszba remélem jo lesz

puszi minden fáncsisnak

MARSCHALKÓ LIA: TAVASZI VERS AZ ISTENHEZ...

Nekem elpihent emlék néma arcod, a bimbós gyermekagy nagy reménye,

Mikor anyám száján szálltál lelkemig, ünnep tömjéne volt a levegőd,

Melyben arcod fényesen bukkant elém, s a misztikumba könnyen fölterelt...

De keresztrevert egy fiad fölött nem sírtam tiszta könnyeket

Nagy évek óta már, - mert annyi seb volt itt e barna földön,

S oly nehéz keresztek törték vállaim, hogy elmaradtam Krisztus öt sebétől..

Ha mondtam Isten, fohászom nyomán vágyam oly kemény volt

Mint a sarki jég, s nem hittem el a szentek tisztaságát,

A fehér jóság mennybeérkezését, s azt, hogy a bűnnek büntetése égi jog...

Csak jártam úgy az utak mély porában akár az állat, ha igába hajlott,

Néha cédaforrón futott a vérem, néha felsírtam kóbor kutyákért,

S bolyongó ifjú testért, mely lázban égett, míg bánatát hiába sírta Néked...

A testem nyillott, érett, csókra bujtott, meleg felhőket vont az ész elé

Ha ravasz kedvesem pihenni jött, s kereste azt az illatot,

Mely nincs virágban, könyvben, szép imákban, csak a szívben, mely gyötrött asszonyé..

Emlékszel-e, hogy mennyi éjjel kerestem lelked nyomát az ő szavában,

Hogy mult-e nap, amikor nem reméltem derűs kezed virágait

Sápadt földünk fölé, melyre hiába folyt a vér, csak nem piroslott rajta vigság...

Mennyit gyötörtél, míg a kétség elmarta szárnyam lengeségét,

Míg lenn maradtam földi koncnak, jó szolgának a nagy kaoszban

Melyet okos pokol kevert ily szörnyüvé, - sebző pernyét esőzve rám szünetlen..

S ha Mindennek titkát tudja elméd, emlékszel-e hogyan vigyáztam

Szép zöld ruhámra, melyet reménylő ifju sorsom szőtt szagos füvekből,

S a koszorúmra, s az esküvőmre, mikor elküldtek, hogy most Isten óvjon!

Láttad-e mondd a kezem remegését, az új élet elé, melyet hordtam tiszta kínnal,

Az ószinű árkot szemem nyomában, s nehéz foltokat zsenge combomon,

S gyermekemet, a szép szőke sugárzást, eléd mutatni hideg templomodban...

Te adtad mellém a sok ferde társat, kik százfelé törik egy perc értelmét.

Az okoskodókat, kik rendületlen, - akár a moly - rágják a hit ruháit

És az alázatban kevélykedőket, kik kiabálva mossák előtted bűneik?

Látod-e most a homlokom, nappali kíntól finom ránccal törve,

A virrasztástól mélyen elgyötörve, férges földhöz simulni, mint a remetét,

Ki a rögre hull, hogy az égbe jusson, s ott megszépítsd őt, mint a csodákat...

Engem is Uram, én jó vagyok, én kérlek Téged, hogy mutasd magad!

Csak egy sziromnyi csöndet adj, hogy illatán elméd szándokához érjek,

S ebben a rügyes tavaszi kékben, meginduljak a vezeklő szegény hitével...

Engedd el a sátán vérkezét, s fonódj magadban bölcsőink fölé,

Mulásunk fölé, izmaink közé, legyintsd képzetünk tavaszi bottal,

Melyet égi bokorról tördelt lélekké nagyult angyalszolga néped...

Tiporj a gyenge pázsit elevenére, s a gyönyörnek poros, mindesti csokrát

Hajítsd kezemből a zúgó folyóba; indulatomat lágyítsd sejtelemmé

Ha már tudásra méltatlan vagyok, - suhanj e délutánba égi jellel!

A fájdalmat fesd az ég falára, sürü biborral; mintha folyna vér,

Légy a napfénynek hívebb pásztora, dobáld a szívig, koronázd az árnyra,

Papi szobákba, örömlányi ágyba, - addig, amíg a futásom elájul, -

Ó, tégy csodát! S ez ájulásból támasszon szíved újra gyermek elmét,

S a tiszta szűznek mécsesét lobogva gyújtsd meg ágyékom pitvarában,

Hogy meglássam fogamzó pogányságom, s a kerítő űrbe visszaűzzem!

Tavaszi vers

Harmatos fűszálra rákacsint a nap,

virágok nyílnak mosolyod alatt,

hintázik a levél, suttog a szellő,

ébred a táj, és dalol az erdő.

Fodros a felhő, táncol a szivárvány,

pillangó száll az égbolt határán,

álmaid repíti fel a magasba,

gyerünk ki együtt most a szabadba.

Szedjed a lábad, huncut a kiáltás,

szalad a rét nem lesz megállás,

harsogjon hangod, üde a pillanat,

este a csend majd ágyba csalogat.