Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Egyéb témák » Édesapám cikk

Édesapám

Édesapánk 2010 júliusában örökre itt hagyott minket.


Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?

Van-e még szó, amit mondani kell?

Van-e még szó, kimondható?

Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék...


Köszönöm azt, hogy itt voltál velem,

Csak ennyi volt az életem.

Csak ennyi volt, és nincs tovább,

Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék:


Ha még egyszer láthatnám azt, amit egyszer láttam már,

Kérlek, újra segíts nekem!

Ha még egyszer itt lennél, simogatnál, mint a szél,

Nélküled nem érezhetem.

Édesapám

A tavalyi évünk azzal kezdődött, hogy apu beteg lett. Megfázást diagnosztizált a házi orvos. Kb. 3 hét után gyógyultnak nyilvánította, hiába mondta apu, hogy fáj a mellkasa, az orvos azt mondta elmehet, meggyógyult... Ezek után apu bement a korházba, hogy kivizsgálják: kiderült, foltok vannak a tüdején. Próbálták kezelni, de az állapota egyre csak romlott, lefogyott, alig evett, nehezen kapott levegőt.

Hosszú hónapok teltek el így. Hol hazaengedték, hol visszament, mert egyre rosszabb lett a helyzet. A végén már oxigénpalackot kapott. Aztán egyszer csak javulni kezdett az állapota és hazaengedték. Sajnos én tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani, mivel az orvosok közölték, hogy nem tudják meggyógyítani...

Nem tudtam aludni éjszakánként, mert folyton attól rettegtem, hogy mikor hív anyu, hogy baj van /mivel nem laktam otthon/. Tudtam, hogy be fog következni készültem rá lelkileg, de erre nem lehet felkészülni sajnos. Nem tudtam azt elképzelni, hogy az én egyetlen imádott édesapám itt hagy... Voltak hibái, de kinek nincs? De mindent megtett a családjáért és én mindenkinél jobban szerettem.

Aztán az egyik éjszaka befulladt, anyu mentőt hívott hozzá, rohammentő vitte be a kórházba. Aztán eltelt egy nap és lekerült a sürgősségiről az osztályra. Anyu kérdezte, hogy mikor látogatom meg, de én nem mentem azt mondtam majd hétvégén, igazából nem tudom, hogy miért nem mentem be talán azért, mert nem akartam olyan állapotban látni...

Aztán másnap reggel csörgött a telefonom, anyu hívott, féltem felvenni, aztán mikor hallottam, hogy zokog a telefonba tudtam... nem is kellett mondania. Azonnal a következő vonattal mentem haza, de senkinek nem kívánom azt az érzést, én csak zokogni tudtam... SOHA nem bocsátom meg magamnak, hogy nem mentem be hozzá, hogy utoljára láthattam volna élőben, csak még egyszer utoljára… de sajnos ez már lehetetlen.

Aztán volt a temetés, amit utáltam végig, mert mindenki csak nézett minket, nézték a fájdalmunkat. Én esküszöm azt kívántam bárcsak ne jött volna el senki, csak mi lettünk volna ott, a családja. Már egy év eltelt azóta, de még most is éppen úgy fáj. Főleg a tudat, hogy soha többet nem nevet, nem beszél hozzánk, nem szid le... fáj, nagyon fáj. Rossz látni anyut is ahogy átszenved minden egyes napot nélküle, akivel leélt majdnem 40 évet. Én nem is tudom, hogy bírja, nekem is van párom, akivel együtt élek, és ha egy napot nincs itthon is, nagyon rossz, de tudom, hogy hazavárhatom, mert hazajön hozzám, de anyunak az a tudat, hogy hiába várja borzasztó lehet... elképzelni se tudom.

Édesapám emlékére írtam ezt és üzenem neki, hogy bocsásson meg, hogy nem voltam nála az utolsó napon, nyugodjon békében. Hiszem, hogy lát és tudja, hogy szeretem nagyon és tudom, hogy egyszer még találkozunk odafenn és újra megölelhetlek! SZERETLEK Édesapám!




Írta: csak mi, 2011. november 19. 13:08
Fórumozz a témáról: Édesapám fórum (eddig 35 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook