Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Csodababám született cikk

Csodababám született


Lassan eltelt 5 hónap a szülésem óta és most úgy döntöttem, megírom a saját cikkem, a saját történetem én is.

Egy éve vártam RÁ, és már a győri Kaáli küszöbén álltam lombikra várva, mikor 2009-ben, egy augusztusi reggelen remegő kézzel, a szívemmel a torkomban mutattam a páromnak a pozitív tesztet! Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy sikerült, megcsináltam, az orvosi diagnózis ellenére spontán kismama vagyok! Csodás várandóságom volt, a szülést is így képzeltem...aztán azért azt sem adta az élet könnyen...de kb. 30 óra vajúdás után aztán megkaptam az életem legszebb ajándékát, Jázmint!

Csodababám született

Szóval 2010. április 11-én vasárnap éjjel kezdődött, kicsi mensis fájás derékban hajnali fél 1-kor. Ezzel még elaludtam, gondoltam, biztos csak jósló, mert ahogy néztem 30-45 percenként jöttek csak de jöttek! Na, így reggel már mondtam a férjemnek, hogy szerintem valami elkezdődött és milyen jó, hogy menni kell (ugyanis hétfőn kellett befeküdnöm, a kiírásom napján)! A folyásomban is láttam picit sötétebb árnyalatokat, de ilyesmiben nem voltam otthon, nem agyaltam rajta inkább. Na, beértünk a kórházba, le kellett pakolnom, felvették az adataimat. Aztán NST, ami nem mutatott semmi extrát, óránként feltettek rá szinte. Közben mindig éreztem ezt a mensis fájást, de teljesen összevisszán...fél óra, néha óránként...stb. Eltelt így a hétfői nap, aztán este kezdtek erősödni ezek a fura fájások. Tulajdonképpen folyamatosan erősödtek csak nem igazán vettem tudomást az egészről, mert manuálisan is nézték a méhszájat és 2100 volt. Na, szóval az este már fekve is eléggé fájt a derekam, semmi nem kötötte le a figyelmemet (már 15-20 perces fájások voltak)...mondjuk se TV, se semmi csak egy idióta szobatárs (róla majd később).

Késő este már igencsak fájtam, de nem szóltam senkinek! Tudtam, hogy reggel jön a szülésznőm és a dokim, gondoltam kivárok! Amúgy se szültem még, nem akartam vaklármázni, vagy, hogy az ügyeletes dokival szüljek.

Az éjjel semmit nem aludtam, mert feküdni nem bírtam, felálltam, sétáltam, járkáltam a sötét folyosón (nagyjából hajnali 1-2 körül lehetett az idő), ahol csak a közeli időben született babák sírását lehetett hallgatni néha, aludt mindenki. A nővérek, doki, babák, mindenki. Én meg a sötétben vártam a folyosón és görcsben ülve szorongattam a széket (néha-néha bele is izzadtam), közben a telefonom lestem, hogy mennyi idő telik el két fájás közt. 8-10 percesekké rövidültek. A nyákdugóm szép folyamatosan ürült. Hajnali 3 körül járt az idő, néztem kifelé az ablakon, hogy mikor kezd már hajnalodni és ha ez "AZ" ami, akkor csak bírjam ki a dokiig, meg a szülésznőig, séta továbbra is... Bementem a szobámba és leültem a műanyag székbe (szopi székként üzemeltetett amúgy kerti bútor, a hagyományos műanyag szék), és percenként néztem az időt. Körbetekertem magam a takaróval és próbáltam elaludni, hogy ha mégis szülés lesz, erőnek kell lennie bennem. Hajnali 4 körül volt már az idő és belealudtam néha néha a fájdalomba. Iszonyúan éreztem magam, meg kell mondanom!!! De tűrtem és bírtam! Szobatárs úgy horkolt, hogy azzal halottat lehet ébreszteni és égettük a villanyt is. De csak azon járt az agyam, hogy pihenni kell, pihenni kell! Így a nagyon erős fájásokra hideg verítékkel beremegtem, ami nem volt annyira erős, azokon talán még el is aludtam. Furcsa volt, hogy nem feltétlen erősödő fájásaim voltak, hanem hol erős nagyon, beleremegős, hol kicsi és rövidebb ideig tartó. (Ezt még nem tudtam, hogy baj.)

Na, végre világosodott és úgy kezdtem megnyugodni is, hogy mindjárt, mindjárt jön a szülésznő és a doki!

Végre megérkeztek, elmondtam mit érzek és azonnal megvizsgált a doki. Ellaposodott méhszáj 1111, fel a vajúdóba!

NST: Kb. reggel 9 óra - 80%-osra felfutó fájások, kaptam erősítőt, ezzel már 100-120-asra futott fel és vártunk. Doki megnézett, még mindig 1111 a méhszáj. További séta, fájások figyelése. Már ekkor 3-4 perces fájások voltak, újra méhszájvizsgálat, egyujjnyira nyitva vagyok, teljesen ellaposodott méhszáj, de amúgy semmi változás. Még mindig vártuk a csodát hátha elkezdek tágulni. Folyamatosan, de csak néha voltak nagyon erős fájások és azt gyengébb követte szinte azonnal. Kicsim szíve 140-150 körül mozgott végig. A kisebb fájásoknál viszont nem ugrott ki jellemzően.

Nem jutottunk sehova és kezdtem megijedni. Imádkozni kezdtem, hogy kezdjek el tágulni végre!!! 12 óra után a doki mikor megvizsgált a helyzet ugyanaz volt, de már 2 perces fájásokkal. Ekkor már Ő is azt mondta, konzultálnia kell az oszt. vezető főorvossal. Gyors megbeszélés, én már kezdtem remegni...fáradt voltam és nagyon ideges és mikor visszajött, mondta, hogy megyünk a műtőbe. Mutatta a görbéimet a másik dokinak és azt mondták, hogy valami nem oké az NST-vel. Látták a nagy fájás utáni kicsiket és hozzá a baba szívverését. Továbbá elkezdték összehasonlítani a régi NST-immel és valóban, mindenhol megjelent mindez, csak kicsiben...tulajdonképpen már a 37. héttől látszik, hogy nem olyan a méhtevékenység, hogy pici púpocskák vagy ilyesmi, sokaknak ilyenkor még ellaposodik a görbe teljesen. Nekem meg már azon is nagy kilengések, aztán a 38. héttől már rendes "pupu tevéim" vannak mindenhol.

Na, ezen kezdtek el tanakodni a dokik és mikor mondta a dokim, hogy nincs más megoldás menni kell, mert a baba szívverése nem úgy követi a méhtevékenységet, akkor megijedtem. Mondta, hogy még van 1 megoldás, ha felerősíti a fájásaimat, de akkor is csak a nagy fog erősödni, ami már iszonyú volt így is!!! Már 140-160-ra is felment a kijelző. Azt mondta a doki, hogy ezzel már simán lehetne szülni, de valami olyasmi lehet Nálam, hogy a méhizomzat nem annyira erős, hogy tágulni tudjak odalent. Szóval 12.30 körül eldőlt a sorsom. Tágulás híján irány a műtő. Reszkettem a fáradtságtól, fájdalomtól. Feküdtem meztelenül az ágyon, amíg bekészült mindenki hozzám. Annyira, de annyira féltem, hogy nem tudom leírni! A vérnyomásom mégsem ment fel, szerencsére.

A szülésznőm végig mellettem volt, fogta a kezem, mindent, amit kellett, segített.

Betoltak a műtőbe, kérdeztek ezt-azt, poénkodtak. Én meg, ahogy ültem a másik ágyon várva az epidurálist, a bekötött kanül hozzáért az ágyhoz és ahogy reszkettem, ennek ütemére csörgött az ágy. Azt se tudtam hol vagyok szinte, mindenki olyan nyugis volt, poénkodtak, én meg úgy tartottam össze magam, hogy csak ne kezdjek el bőgni! De nagyon nehéz volt visszafogni. Az anesztes dokinő nagyon rendes volt, folyamatosan beszéltetett, beadták az epit és csipkodott, hogy mit érzek. Közben felhúzták a "rolót" Nekem, hogy ne lássam, mi van. A dokinő kérdezett az életünkről, mi lesz a baba neve...stb. Aztán mondta, hogy elkezdték. Én meg furcsán éreztem magam. A vágást is éreztem, de csak, mint aki bizsereg ott, majd erős tépő-húzó fájdalom jött és ordítani kezdtem, hogy neee, mert érzem, fáj nagyon! A doki megállt, hogy miért érzem a fájdalmat és azonnal hozták a gázt. Na azt Rám tették, akkor meg azért húztam el a fejem, mert büdös. Aztán mondták, hogy mély levegő és utána filmszakadás...

Egy szobában ébredtem, ahol a férjem szorongatja az egyik kezem, a szülésznő a másikat és kb. 3 órányi beszédre nem emlékszem, amiket beszélgettünk. Behozták Jázmint, én meg állítólag többször megkérdeztem, hogy megvan-e mindene és egészséges-e?

Rám tették és elkezdtem sírni! Annyira gyönyörű volt! El se akartam hinni, hogy tényleg az enyém?

Kb. 16 órától vagyok képben magammal, odáig szinte semmi az altatástól kezdve.

Nem aludt Velem még aznap a Kicsikém, a császár miatt, ugye felkelni se tudtam volna hozzá. De másnap fel kellett kelni és behozták dél körültől Jázmint is, majd már ott is hagyták Velem. Komolyan mondom, ennyire magatehetetlennek még nem éreztem magam, talán soha, mint akkor! De napról napra erősödtem. Szülés után sem ment ám könnyen semmi, de az már másik történet...

És ami az egész szülést megfejelte, az orvosom mondta, hogy Jázminra 3 helyen (nyakán, karján és hasán is) rá volt tekeredve a zsinór! Ha ezt természetes szüléssel megpróbáljuk és hipoxiás, oxigénhiányos babám lett volna...nem írom le, mit érzek még az elgondolástól is!

Szóval a sors keze volt ebben a császárban és a doki is mondta, hogy csakis a mi érdekünkben döntöttek így, semmiképp sem akart belehajszolni a császárba! Én mindig is természetes szülést szerettem volna, minden fájdalmával és érzésével, de nem bánom egy percig sem, hogy másként alakult. Így 2010. április 13-án 13.04-kor 3300 grammal és 48 cm-rel megszületett a mi kis Jázmin babánk, aki fenekestül felforgatta az életünket, még szebbé, mozgalmasabbá téve azt és bearanyozza a mindennapokat, csak a puszta jelenlétével is. Csodás dolog anyának lenni a nehezebb megpróbáltatások ellenére is! Köszönöm a sorsnak, hogy megadatott Nekem is Anyává válni!




Írta: Jasmine, 2010. szeptember 10. 16:08
Fórumozz a témáról: Csodababám született fórum (eddig 30 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook