Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Sorsom IV. cikk

Sorsom IV.


Folytatódjék hát a történetem... Előzmények: 1983 júniusában egy sújtólég-robbanásban meghalt a férjem, én hét hónapos terhes voltam a fiammal. Születése után derült ki, hogy egy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget örökölt tőlem. Élete első két hónapjából 2-3 hetet töltött velem, a többit sajnos kórházban. Egy évre rá ismételten férjhez mentem. Született egy kislányom, de ez a házasságom sem sikerült. Nagyon sokat gondolkodtam a folytatáson, hogy mit tudnak még elviselni az olvasók. Úgy döntöttem, hogy elállok eredeti szándékomtól és ígéretemtől, ezért a rövidebb változat mellett döntöttem. 2002. február a következő dátum. Hajrá, vágjunk bele!
Sorsom IV.

2002. február 10. Fontos dátum az életemben. A férjem elköltözik tőlünk. Sok harc és csata után úgy döntünk, hogy nem tudunk együtt élni.

Gyerekek örömünnepet ültek, amikor az apjuk becsukta maga mögött az autó ajtaját. Sokáig tortával és gyerekpezsgővel ünnepelték meg ezt a dátumot. Nem hiszem, hogy ecsetelnem kellene, hogy mennyire fájt nekik, hogy elköltözött az APA.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy az új körülményhez alkalmazkodjunk. Én kezdtem megnyugodni, a gyerekek pedig szárnyra kaptak. Élvezték, hogy nem volt otthon az apjuk.

Fiam középiskolás volt ez időben, és nagyon aktív. Szeretett mindenben részt venni. Polgárőrködött, az iskolában is kivette a részét minden közösségi programból, s mellette, ha tehette, kisebb munkákat is vállalt.

Április 28-án egy 24 órás kosárlabda meccs volt az iskolában, melyen Ő mind rendező szerepelt. Ez azt jelentett, hogy egy napot talpon volt, csak ebédelni jött haza. Másnap iszonyú fáradt volt és lefeküdt aludni. Nem faggatóztam, mert tudtam, hogy neki ez munka volt, s hogy nagyon fontos számára az elismerés. Késő délután volt, mire felébredt. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel, hamar ki derült, hogy mi a gond.

- Anya, tegnap 38,9 ˚C volt a lázam. - ami, jól tudta, hogy számomra ez mit jelentett.

Fejvesztve rohangáltam, hogy "jaj istenem". A Norbi, mivel nagyon jól ismert, próbált nyugtatni, hogy biztos a fáradtságtól lázas. Ez, persze az én szemszögemből, annyit jelentett, hogy baj van, csak a szokásos higgadtságával próbál hatni rám. Nem sikerült.

Lementünk az orvoshoz, mert a láza nagyon makacsnak bizonyult. Nem lefele, hanem inkább még feljebb ment, semmi nem vitte le. Tüdőgyulladás.

Abban állapotunk meg az orvossal, ha nem változik, az állapota, akkor nem kell kórházba mennie. Már a kórház gondolatától is rosszul volt.

Az erős szerek hatására lejjebb ment, de láztalan nem lett. Nem ez volt az első ilyen helyzet, tehát tudtuk, hogy mi a teendő. Estig nagyon nyugodtan aludt, ami jó jel volt. Talán 9 óra körül lehetett, amikor egy hólyagot vett észre a lábán. Reggelre tele lett a lábfeje és már húzódott a boka irányába.

Irány a rendelő. A doki szerint, a tüdőgyulladástól alakult ki ez a tünet, de hozzátette, hogy igen ritka. Sajnos kórházi ellátást igényel, tehát másnap irány a kórház.

Május elseje volt és úgy döntöttünk, hogy nem visszük be rögtön, sétálgattunk a városban, hiszen mindenhol programok voltak. Kora délután értünk be a klinikára, de álmomban sem gondoltam, hogy életem egyik legnehezebb időszaka lesz.

Kezelgették a hólyagait, egyre keményebb és keményebb gyógyszereket adva.

Sajnos ritkán tudtam menni hozzá, kéthetente találkoztunk személyesen, telefonon viszont naponta többször is beszéltünk,vagyonokba került az utazás, de a Mama minden nap ment, ami sajnos nem pótolt engem. Imádta a Mamát, de ha beteg volt mindig én voltam, akit elviselt maga körül. Állapota folyamatosan romlott. Az orvosok dobálták egyik osztályról a másikra. Huszonnégy órán keresztül csöpögött az infúzió, gyógyszer és a táplálék kiegészítő. Csontsoványra lefogyott.

Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a fiammal. Hiába beszéltem vele telefonon napi háromszor, de a Mama nem volt olyan határozott, mint én. Már hozzászoktam az orvosokkal és a nővérekkel való kommunikációhoz, rákérdeztem mindenre, és elvártam, hogy tájékoztassanak a gyermekem további kezeléséről. Ez sok dokinak és ápolónőnek nem tetszett, amit az ő szemszögükből meg is tudok érteni, de az anya szemszögéből nem és én mindig anya voltam.

Például: aláírattak a Mamával egy olyan beleegyező nyilatkozatot, ami lehetővé tette, hogy egy gyomorszondát ültessenek be, ami a mesterséges táplálást segítette volna. Én nem engedtem, Norbi akkor már olyan állapotban volt, hogy…

Az orvosa, aki pici kora óta kezelte, akkor jött vissza szabadságról, én úgy döntöttem, hogy kihasználom a protekciómat és felmentem hozzá, mondván, szeretnék vele beszélni.

Az a beszélgetés a mai napig kísért.

Elmondta, hogy egy százalék esélye van, hogy túléli ezt a betegséget, szedjem össze magam és készüljek fel, Ő mindent meg fog tenni a Norbiért, amiben én az Ő esetében nem is kételkedtem.

Mintha leforráztak volna. Annyi erőm volt, hogy megkértem a profot, hogy maradhassak a gyerekem mellett, délutánra már lett is helyem.

Remegő lábakkal mentem ki az irodájából, képtelen voltam bemenni a fiam kórtermébe. Bevált módszer volt, hogy kétszer körbejártam az épületet, közben kisírtam magam és mire a gyerekhez bementem, már nem látszott semmi, elméletileg.

Most is így tettem. Senkinek nem kívánom ezt a látványt, 6-8 csövön keresztül folyt a gyógyszer, glükóz, stb. Nem tudott lefeküdni, mert fulladt és ülve aludt már egy ideje. Két hét alatt, mióta utoljára találkoztunk látványosan leromlott az állapota.

Három napig alig tértem magamhoz, mint egy holdkóros, olyan voltam. Teljesen egyedül Budapesten, hiába beszéltem telefonon a Mamával, nem volt, aki támasz lehetett volna a hatalmas terhemmel. A negyedik napon megráztam magam és úgy döntöttem, hogy még él a gyerekem, addig amíg él, nem fogom siratni, hanem mindent megteszek érte és ha mégis elmegy, lesz időm bőven a siratásra.

Akkor már az orrán keresztül letolt szondán táplálták, de sajnos nem működött, mert a melegtől felázott a tapasz és mindig csúszkált a cső. Ami a szondán keresztül lement táplálék, azt Ő ki is hányta. Az okosok tehát határoztak, hogy így nem mehet tovább,és egy olyan szondát kezdtek el használni, amit reggel és este letoltak, működött a dolog egészen addig, amíg ki nem vették neki, mert akkor megint ki jött minden. De ezen elmélet, csak akkor állta volna meg a helyét, ha mellette tudott volna enni. Sürgős lett volna a hízás, mert 42- 43 kg volt addigra, de hiába mondtam az orvosoknak, hogy először a tüdejével foglalkozzanak, majd én helyre rakom a súlyát, nem hallgattak rám, és ekkor jött a beültetett gyomorszonda ötlete. Haza kellett utaznom, mert összegyűltek az elintézni valók és a kislányom is nagyon hiányzott már, de hogy a Norbi ne legyen egyedül, a Mama ment fel addig hozzá. Ez volt az az időpont, amit kihasználtak és aláíratták vele a műtéti beleegyezést, mondván, hogy egy vizsgálatot ír alá. Nem volt nála a szemüvege és aláírta. Egy év múlva derült ki, hogy mi történt.

Én csak azt tapasztaltam, hogy viszik a műtőbe a fiamat. Kávé kávé után, séta, kávé, séta és a fiam még mindig a műtőben. S, hogy én ideges voltam az még rendben is volna, de hogy a professzor is tiszta ideg volt, hogy még nem hozták ki, ez már azért jelentett valamit. Felment megnézni és kb. fél óra múlva jött vissza, mert már vitték vissza a szobájába.

Két napig félrebeszélt, majd a második napon délután már nem tudott levegőt venni, annyira fulladt, rohantak az orvosok, nővérek, engem kizavartak, majd amikor stabilizálták az állapotát behívott az osztályvezető doktornő, aki kölyökkora óta ismerte és kezelte a Norbit, hogy nem tudni mi lesz a végkifejlet, számítsak a legrosszabbra.

Ez volt a második, két héten belül. Remegtem, mint a kocsonya, de szerencsémre ebből az időszakból semmire nem emlékezett a fiam. Levitték az intenzív osztályra. Másnap, összeszorult gyomorral mentem, féltem attól, ami várhat rám.

Fél ülő helyzetben feküdt és széles mosollyal fogadott, azt hittem elájulok. Ez pénteki napon volt és másnap ünnepelte a szülinapját.

Szombat reggel 8 órakor a professzor állt az ajtóban, egy szál zenélő gyertyával és egy csomaggal a kezében. Kis híja volt, hogy nem sírtam el magam. Azon a napon olyan forgalom volt az intenzíven, mint talán még soha. Sorban jöttek nővérek, orvosok, takarítónők és még ki tudja, hogy kik köszönteni a Norbit. Volt, akinél kis csomag volt, volt, akinél egy szál virág, de volt, aki csak pár kedves, melengető szót hozott.

Szárnyalt a boldogságtól a fiam.

A lányom már nyúzott, hogy mikor találkozhat már végre a tesóval és én úgy gondoltam, hogy születésnapja is van, s ráadásul jól is érzi magát, tehát vasárnapra időzítettem a feljövetelét. Egy kikötésem volt, hogy nincs sírás.

Nekem is nagyon hiányzott mát a kicsi lányom, hát még a Norbinak, mennyire hiányozhatott, négy hónap után. Türelmetlenül vártuk a reggelt.

Kimentem a kórház elé, hogy felkészítsem a Mamát és a lányomat a látványra, s arra, hogy mi a betartandó. Tilos a sírás!

Norbi ekkor már csak 37 kg volt. Félelmetesen nézett ki, nem volt rajta semmi hús, csak a csontra ráaszott bőre. 19 éves volt.

Amikor a két gyerek meglátta egymást, Tina a Norbi nyakába borult és kegyetlenül sírtak. Alig tudtam leszedni a leányt róla. Kivittem a kórteremből, de szerintem a Mama sem csinált mást, csak sírt, de ezt soha nem vallotta be.

A szívem majdnem megszakadt a gyerekeimért, megható volt az a jelenet. Majd szép csendben megnyugodtak és utána már tudtak örülni egymásnak.

A szondát nem tudták használni, mert két nap után eldugult. Néztem értelmesen, hogy akkor most mi van?! Ki kell operálni, mondták. Ujjé! Hát ezért valóban érdemes volt kínozni a gyereket. De hát … sürgősen híznia kellene - volt a válasz.

Megint műtő, de akkor valóban csak fél órát volt benn. Műtét után derült ki, hogy a két csőből az egyik még bent van.

- És azzal mi lesz - érdeklődtem. Hát azt is ki kell szedni valahogy, mondták. Még egy műtét?

Mivel máshogy nem lehet, igen. Erre sok mindent nem lehet mondani. .

Lassú gyógyulásnak a jele mutatkozott, és az első jó jel az volt, amikor megkívánta a grillcsirkét.

Nem lehet elmondani az örömömet.

S, hogy még se legyen nekem olyan jó, egyik reggel mentem be hozzá - ekkor már nem a kórházban laktam, hanem külső szálláson -, bár mosolygott a fiam, de látszott, hogy nagyon fehér.

- Jó, hogy nem jöttél előbb.

- Miért?

- Mert ömlött belőlem a vér.

Kész, vége, elkezdett remegni a lábam, kezem és mindenem. A műtéti varrat szétnyílt, s látni lehetett a belső szerveit. Végem volt.

Egy újabb irodában kötöttem ki, ahol megint közölték, hogy nem tudni, hogy mi lesz, de készüljek fel a legrosszabbra. Három hét alatt ez volt a harmadik.

S itt volt az a pont, amikor történt valami, összefogtak istenek és emberek, mert szép lassú, de biztos javulás indult meg. A hasán a vágás még hat hónapot át folyt, nem forrt össze rendesen és kb. gombostűfej nagyságú lyuk maradt, ahol kifolyt az ital, leves, pörköltszaft, zsiradék, de még a spagetti is ki tudott csúszni rajta, és felmaródott a bőre.

Szeptember 6-án végre haza jöhetett, azon a napon, amikor a barátai egy segélykoncertet rendeztek neki.

Nagyon fáradt voltam, mire menni kellett a koncertre. Tele volt a művelődési ház színházterme. A légy zümmögését sem lehetett hallani, amikor a végén felhívták a Norbit a színpadra. Két barátja, a két legjobb barátja segítette fel, mert nem tudott felmenni, nem volt ereje, de nekem sem lett volna. Azt mesélték, akik ott voltak, hogy kevés szem maradt szárazon abban a másfél órában. Ölelgették a gyerekek, de nem volt már arra sem ereje, hogy üljön, s mosolyogjon, de legalább élt…




Írta: karpatiás, 2010. január 30. 16:03
Fórumozz a témáról: Sorsom IV. fórum (eddig 51 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2018, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Sitemap | Facebook