Bébi mindenáron (beszélgetős fórum)

Nem sértegetett, csak elmondta a saját véleményét.

Segítek neked átcímezni a cikkedet:

1. (A kisfiú örökbefogadása) : Ha nincs ló, jó a szamár is... lehetne pl.

(Magyarázat, ha nem érti valaki: nem volt vérszerinti babája, jó lett volna az öf. is. Aztán kiderült, hogy mégis lesz, de nem kellett már akkor az öf.)

2. (Megszülöm a kolléganőnek a babámat) : A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad pl.

(Magyarázat: tudja, hogy jó helyre került a babája, láthatja, stb. Közben pedig nem neki kell felnevelnie.)

Sajna, ha így látom.

Úgy gondolom, hogy ennyien nem akadtak volna ki, ha olyan reményt nyújtó a cikk.

Úgy legyen! ;o)

Puszi Mindenkinek! :)

"Na, de ne görcsöljünk rá a cikkre és a szerzőre. . . éljük tovább a minden napjainkat :))"

Igazad van, láthatóan teljesen felesleges minden erőfeszítés, ezennel befejeztem. :-D

Minden várakozónak nagyon hamar babaesőt kívánok! :-)))

Panncsikával egyetértek teljes mértékben!

Na, de ne görcsöljünk rá a cikkre és a szerzőre... éljük tovább a minden napjainkat :))

Köszönjük Emese! :-DDD

Lejárattad magadat ezzel a cikkel, valamint a hozzászólásaiddal és ezen az sem változtat, ha 100x leírod azt az egyetlen idegen kifejezést, amit ismersz! :P

De ezt te is nagyon jól tudod, csak nyilván kínos lenne elismerni...

Syria!

Nem akarlak bántani, már úgyis sokat kaptál.

Viszont egyrészt a nem örökbe fogadott kisfiút nagyon sajnáltam. Szegénykét ha nem törte össze addig az élet, akkor az a házaspár biztosan megtette.

Másrészt szerintem neked fogalmad sincs arról, amiről írtál! Elhiszem, hogy nem volt könnyű az életed, de a szenvedésed semmi nem volt ahhoz képest, amit egyesek( köztük én is) átélünk!!! Ha olvasnád a lányok naplóit, akkor némi fogalmad lenne a lelki gyötrelmekről, amit átélnek. Amikor már nem lehet mit mondani, amikor már a ki tudja hányadik vetélésen( missed ab-on ) megy keresztül.

Amikor újra és újra reménykedni mer, és nem a mensi megjöttéről beszélek, hanem igazi terhességről. Amikor évek múlva nagy nehezen teherbe esik. Mikor hordja a szíve alatt hetekig, akár hónapokig és megint búcsúznia kell a picitől. Azt az érzést mikor ultrahangra mész és látod a babádat, akinek már nem dobog a szíve. Mikor a férjét, aki addig erős volt, sírni látja. Majd lassan összeszedik magukat és megpróbálják újra és újra ..... Nem is beszélve a műtétekről, megalázó vizsgálatokról, netán együttérzést nem ismerő orvosokról. Vagy betegségekről, amik a babaprojektet akadályozzák, netán a tudatról, hogy a hiba benne van. De persze ezeket végigcsinálni gyermek nélkül. Közben pedig nézni a kedves ismerősöket és jó pofát vágni az ő babájukhoz, mert ők igazán nem tehetnek a te tragédiádról.

Ha ezeket végiggondoltad, akkor mond azt, hogy ne görcsöljünk.

legeslegutoljára: a cikkben nem magukkal a történetekkel van a baj (mindenki a saját életét kell élje, kinek igy sikerül, kinek úgy :), s végképp nem az a gond, hogy rossz a cikk cime - a cikknek az ÜZENETE az amit itt sokan NAGYON nem értünk.

még leirhatod sokszor s alátámaszhatod PRIVÁT üzenetekkel is, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a cikk üzenete - az az üzenet amit te, saját bevallásod szerint, szerettél volna átadni: a. mindig van remény hisz a baba tudja, hogy MIKOR jön (ergó: azt is, hogy mikor NEM), b. sokszor azért nem jön mert görcsösen akarják (ergó: akinél nem jön az önmaga a hibás), c. ha viszont végre jön akkor a nagy boldogságban át lehet gázolni másokon hisz a lényeg, hogy SIKERÜLT sokunknak sajnos nem szimpatikus.

de nem vitatom, hogy sokan lehetnek (akkor is ha nem vállalják fel a véleményüket még egy fórumon sem) akiknek ez igy teljesen rendben van.

amit sokan megpróbáltak közvetiteni az az (csak sajnos aki nem szeretné meghallani az nem fogja), hogy a nagy babavárásban talán mégis-mégis érdemes lenne néha GONDOLKOZNI is. mert - azzal együtt, hogy a cikk reményt adott - nem biztos, hogy minden történet ennyire "sikeresen" végződne a valós életben és ezért SEM követendő példa (még azoknak sem feltételenül akiknek a cikkben leirt történetek követendő példák). hadd emlitsem meg mi lehetett volna a kevésbé "sikeres" befejezése a két örökbefogadásos történetnek.

1. a szülők (akármilyen okból, nem is fontos az ok), utolsó pillanatban visszaadják a gyereket akiket örökbe fogadni készülnek mert a nő terhes lesz. a SAJÁT gyerek végül mégsem születik meg (sajnos sokszor történik ilyesmi)... a szülők ezek után próbálkoznak tovább, de nem sikerül. visszamennek a gyámhivatalba ahol körberöhögik őket és el sem gondolkoznak azon, hogy egy követező gyereket kitegyenek a szülők újabb "játszadozásának". SIKERTÖRTÉNET???

2. vagy kombináljuk össze a két örökbefogadós történetet: a nem kivánt terhességből származó gyereket az ismerős mégis örökbefogadná. szülés előtt két nappal teherbe esik. és TERMÉSZETESEN a SAJÁT gyerekét választja. örökbeadó anyuka nyilván nagyon örül a SIKERNEK.

nagyon sokáig folytathatnám mert nagyon sok változat van (főleg a második történet végkifejletére), de ennyi talán legyen elég. a lényeg, hogy a történetek önmagukban olyanok amilyenek, ami ENGEM a cikkben zavar az az, hogy tényleg lehetségesnek tartom, hogy sokan a cikkben a reményt látják ill. a sikertörténetet. és ezzel a cikk azt éri el, hogy még véletlenül sem gondolkoznak el egy csomó olyan dolgon amin véleményem szerint a legtöbb embernek akik sokáig várnak egy gyerekre el KELLENE gondolkozniuk. miért szeretnék gyereket? mit tennék, mit tehetnék meg azért, hogy gyerekem legyen? mit tennék a cikkben leirt helyzetekben és miért?

Áruld már el légyszíves, ebben mi a kiforgatás???

Semmit sem forgattam ki, te viszont egy csomó felvetésre képtelen vagy reagálni, mert valószínűleg - ahogy ezt sokan írták - már te is érzed, hogy nagyon félrement ez a cikk. Ahelyett, hogy beismernéd a tényt, inkább félmondatokat ragadsz ki a szövegkörnyezetükből, arra elméleteket gyártasz, hogy téged mindenki csak bánt, közben meg figyelmen kívül hagyod az összes többi jogos észrevételt.

Nem azt írtam, hogy TUDOM, te ezt már sokszor elmesélted, csak GONDOLOM (feltételes módot használtam, ha észrevetted!), hogy sokszor elmesélhetted, puszta jószándékból!

Arra viszont kérlek válaszolj, te belegondoltál valaha abba, hogy ennek a történetnek, miszerint a párnak sikerült a vsz. gyerek, van egy másik oldala is? Hogy visszavittek egy szerencsétlen gyereket az intézetbe, erre gondoltál valaha?

Csodálkoznék, ha a feltett kérdésekre egyenes válasz érkezne tőled...

Te aztán nem adod fel a kiforgatást!

Még most is prejudikálsz: "belegondolok, ezt a történetet már hányszor mesélhette el széltében, hosszában a cikkíró".

Köszönet a figyelmedért, legfőképp az utolsó 2 mondatért. Lehet, hogy neked sem fogják elhinni, pont úgy, mintha én írtam volna.

Megsúgom: privátban nem egy elismerést kaptam a cikkért, s nagyon jól megfogalmaztad, hogy miért nem szólnak hozzá.

Köszi! :-)

Igazából egy ilyen helyzetben, mint ez is, az ember annyi információból kénytelen véleménytalkotni, ami a rendelkezésére áll.

Ha pl. a cikkíró odaírja, hogy ez a párnak mennyire nehéz volt, mennyit szenvedtek, akkor nyilván nem alakult volna ki ekkora felháborodás a cikken. De nekem úgy jön le az egész, hogy hétfőn még az a kisfiú volt a gyerekekük, vele képzelték el az életüket (arra is érdemes gondolni, hogy nyilván már volt egy berendezett gyerekszoba, ruhák, játékok, stb. egy akkora kisfiú részére!), kedden meg az asszonyka 2 csíkosat pisilt és már le se tojták a gyereket.

És ebben számomra az az elképesztő, hogyha belegondolok, ezt a történetet már hányszor mesélhette el széltében, hosszában a cikkíró és soha egyetlen ember sem vetette fel neki, hogy kedves syria, ugyan áruld már el, mi ebben a történetben annyira pozitív? Talán az, hogy belerúgtak egy védekezésre képtelen kisgyerekbe? :-(

Tökéletesen értem, hogy mit akart ezzel mondani a cikkíró: amikor már végleg lemondtak a vsz. gyerekről, akkor sikerült teherbeesnie a nőnek. Ezzel próbált reményt adni az olvasóknak. De ezzel egyúttal azt is sugallta, hogy az a kisfiú nem volt annyira értékes, mint a pár vsz. gyereke.

Valószínűleg amiatt látjuk mi másként ezt a történetet, mert sokan a pár szempontjából nézik az egészet (végre teljesült a vágyuk), sokan viszont, pl. én is, a gyerek szempontjából nézzük, ami már nem annyira vidám.

Nézd, én csak arra próbáltam utalni, hogy nem lehet látatlanban ítélkezni..ettől még én is ellenzem és elítélem azt a magatartást, ha valaki önzésből, felelőtlenül megbánt vagy hiteget, pláne egy gyereket. De hogy a tényleges sztori tényleges szereplői mit éltek át, a gyerek és a szülők, azt hiszem, azt csak ők tudják, vagy aki az ő bőrükben van...szóval az önzést, a felelőtlenséget, a meggondolatlanságból való fájdalom okozást én is elítélem, de nem szívesen mondok ítéletet olyan emberekről, akik történetét kevéssé ismerem.

Kétségtelen, ha a cikkíró kicsit gondosabban adja elő a történeteit, akkor nem vált ki ennyi indulatot és jobban eléri célját, ami meglátásom szerint a bíztatás és reménykeltés akart lenni.

Én a cikkből nem a pozitívumot láttam ki, hanem próbáltam meglátni a pozitívumot benne és számomra volt pozitív üzenete, még akkor is ha nem adnék 10-ből 10 pontot rá:-)

Nagyon aranyosak a kislányaid és megértem, hogy érzékenyen érint ez a téma, hisz Te sokkal közelebbről ismered az örökbefogadást mint én.

Azt hiszem, te egy végtelenül naiv ember vagy!

Nem rosszindulatból írom, tehát nem sértésnek szántam a naiv jelzőt, inkább arra gondolok, hogy te a cikkben a pozitívumot láttad ki, illetve a pár viselkedésében az esetleges felelősségtudatot.

Ezek egyike sem létezik.

Ha a pár egy ilyen helyzetben visszamondja az örökbefogadást, akkor ők ezt sohasem gondolták komolyan, ezt azonban illett volna előbb észrevenni, felnőtt emberként, még mielőtt törést okoztak volna egy gyerek életében! Valószínűleg idősebb gyerekről, tehát nem kisbabáról van szó, hiszen a cikkben is "kisfiú"-ként említi, nem pedig csecsemőként. Már csak abból is lehet következtetni a gyerek nagyobb korára, hogy szükség volt barátkozási időszakra.

Szerintem nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk, mit is okoztak ezek az emberek annak a szerencsétlen kisfiúnak. :-(

...és ezt a cikkíró, mint pozitív példát írta le, ettől akad ki az ember igazán! :-(((

Elgondolkoztam én is ezen az első történeten, főképp, hogy a hozzászólásokat olvasva olyan sokan élesen támadták...persze valóban nem happy end. Mégis el tudok képzelni egy olyan forgatókönyvet, amiben a szülők nem lelketlenségből, hanem a saját erejüket felmérve, felelőséggel döntöttek így. Talán nem alakult ki még érzelmi kötődés az örökbe fogadandó gyerekkel, aki lehet csecsemő volt, és nem is tudta, milyen sors vár rá, így nem okoztak neki olyan fájdalmat.(hozzáteszem, nem tudom, hogy megy az ilyen örökbefogadási procedúra, mennyi kapcsolat van, lehet a két fél között az örökbefogadást megelőzően)...a szülők őrlődtek, de nem merték felvállalni, hogy egyszerre két gyerek is jöjjön hozzájuk, erre nem készültek, és nem érzeték magukat elég erősnek, elszántnak, akárminek...szóval ez csak egy lehetőség, lehet, nem így volt, de csak arra akartam rámutatni, hogy szerintem ha esélyt adunk annak a feltételezésnek, hogy ezt a döntésüket nem BIZTOSAN a lelketlenség, hanem pl. a saját gyarló földi erejük reális felmérése motiválta, akkor nem lehet a tettüket egyértelműen elítélni.

Pro-kontra voltak indulatos megnyílvánulások,de-mint írtam, nehéz is higgadtan kezelni az indulatosságot, támadást, csak arra céloztam, hogy Syria nem érdemelt ennyire erős hangnemet és többet lehetett volna nála elérni bátorítóbb, építő kritikával.

:-DDD

Szerinted az a higgadtság, hogy azzal vádolt minket, mi öldöklünk, meg köpködünk?

Érdekes meglátás... az is, hogy mentségeket keresel az első példában szereplő pár minősíthetetlenül lelketlen viselkedésére.

Ha számodra ez a cikk reménytkeltő és pozitív volt, akkor szerintem te még nem olvastál igazán normális cikket a témában!

Mi két éve próbálkozunk a babaáldásért, ezért is olvasgatok hasonló témájú cikkeket. Csatlakozva kisebbségi véleményhez,én is szomorúan konstatáltam, hogy valósággal virtuálisan "vérbe fojtottátok" a cikkírót, akinek pedig a cikkében és hozzászólásaiban is érződik a jó szándék, amellyel megírta a történeteket. Számomra például volt benne reménykeltő és bíztató, hogy több évi próbálkozás után esett spontán teherbe, mindkét terhességnél.Valahogy a történetekben elsőre én nem a negatívumokat láttam meg, lehet, mert inkább a pozitív tartalmakra állt rá a szemem...

Természetesen én is látom, hogy az említett példák nem abszolút "sikertörténetek", pl. az örökbefogadós, azonban teljesen egyetértek Syriával, nem voltunk a pár helyében, legfeljebb hasonló helyzetben és nem tudjuk pontosan,hogy döntésüket az önzés vagy a felelősség motiválta, mennyire könnyen vagy nehezen hozták meg a döntést, hogy ha lehet saját gyerek, nem kell az örökbefogadható...Kétségtelen, hogy nagyon meghatott és mernedített az a másik cikk, melyre itt is utaltak, arról az anyukáról, aki beteg gyereket fogadott örökbe, vagyis menet közben derült ki a betegség és nem adta vissza, de ő HŐS a szememben és ez nem jelenti azt hogy jogunk van elítélni mást, akiben nem ilyen erős szeretet munkáll. A görcsös akarásról pedig még egy gondolat. 2 év alatt nekem is voltak időszakaim, amikor erősebben akartam és sírtam a menzeszkor...

és persze rosszul esett, amikor megkérdezik, Ti nem akartok még babát?. De értem, amire próbált a cikk írója utalni, hogy ez is egy faktor lehet nőknél, akiknél sokáig nem jön össze a kisbaba.

Biztosan érdemes az embernek, nőnek sőt a férfinak is, és együtt megvizsgálni a lelkünket, valójában miért is vágyunk babára és hogy tudjuk azt megtenni, hogy nem magunkat akarjuk főszereplőnek a történetben, hanem azt a kis lényt, aki hozzánk akarja jönni. Én mostanában így próbálok magamban lelkizni és vele "beszélgetni", aki valahol van (bár lehet, ezt egyesek hülyeségnek tartják).

Hát, mostmár zárom rövidre, szóval Syria cikkénél jóval gyengébbeket is olvastam és számomra volt pozitív mondanivalója, saját történetében sem látom azt a fokú felelőtlenséget és meggondolatlanságot és önzést, amivel vádoljátok, különösképp, hogy valóban nem volt senki sem az ő helyében, ezért nem ítélhető el kívülről. Szerintem igazságtalanul keményen és indulatosan kritizálta a többség. Indulatos kritikát pedig nehéz építőnek megélni és elfogadni és úgy látom, Ő viszonylagos higgadsággal fogadta mégis, számomra ez is mutatta, hogy intelligens és jó szándékú ... na, huh, hát ennyi a vélemény...

Értem.

Mi a lombik kivételével mindennel próbálkoztunk. 3 meddőségi klinikán és tucatnyi orvosnál jártunk és soha, sehol nem találták okát annak, hogy miért nem sikerül a baba.

Aztán persze szokás szerint elkezdtek hormonokkal tömködni, amitől nagyon meghíztam, ezzel együtt kialakult a pco és ennek folyamányaként az inzulinrezisztencia. :-( én csak ezeket kaptam a meddőségi kezelésektől...

Persze, hogy 5-6 ilyen év után már elegünk lett az egészből és "engem többé orvos nem lát" felkiálltással elkezdtünk gondolkodni az örökbefogadáson. ;-)

Közben természetesen azért elmentem orvoshoz, de már nem azért, hogy terhes legyek, hanem azért, hogy elmúljon a pco és az IR és hogy végre lemenjen rólam az a sok felesleg, végre visszapjam a régi önmagam. Szerencsére ezeket az endokrinológus már rendbetette (na jó, a kilók még nincsenek maximálisan teljesítve ;-) ).

Ha még az öf. eldöntése előtt teherbeestem volna, akkor valószínűleg én sem fogadtam volna örökbe. De miután már jelentkeztünk és elindult a folyamat, jobban megismertem a lényegét, akkortól már nem fordultunk volna vissza akkor sem, ha időközben sikerült volna a vsz. gyerek. Miután már megismertük a lányainkat, azután főleg nem!

Sőt! Amikor mi először találkoztunk a lányainkkal, rögtön másnap engem hívott Budavári Zita, a Bölcső alapítvány vezetője (ott is sorban álltunk), hogy van egy újszülött kislány és ránk gondolt. Akkor sokminden átfutott az agyunkban és biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan nem értik meg a döntésünket, de mi meg sem néztük, el sem gondolkodtunk azon a kisbabán.

Tudtam, hogyha mi a kisbabát választjuk, akkor örök életünkben elöttünk lesz annak az ikerpárnak a képe, akiket a baba előtt látogattunk meg. Én személy szerint nem egy ilyen képet akartam magam előtt látni és nem akartam egy "járt nálatok egyszer egy néni és egy bácsi, aztán többet nem jöttek"-epizód lenni a lányok életében, én az édesanyjuk akartam lenni, ezt abban pillanatban tudtam, amikor először néztem a szemükbe! Már akkor tudtam, hogy ők a mi gyerekeink, nekünk rendeltettek a sors által.

Éppen ezért nem vagyok képes felfogni az első példában szereplő pár döntését. Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogyan lehet lemondani egy olyan gyerekről, aki már hónapok óta az ember életének a része, mikor én már az első, 20 perces talákozás után nem adtam volna a gyerekeimet semmiért! És én ezzel nem érzem különlegesnek magamat, nem a mellemet akarom döngetni, csak szerintem ez a normális, azért írtam le.

Ez olyan,mint amikor az első férjem apja azt mondta,hogy az ő fia előbbre való,az én testvéremnél.Hát én nem így gondoltam,mindíg is vállaltam a véleményem.De most ebben a kérdésben nem tudok határozott választ adni.Ha nem lenne vsz. babám akkor egyenrangúnak tekinteném,de mivel van és minden boldogságom neki köszönhetem,meg sem fordul a fejemben,hogy örökbefogadjak.

Azt írod a házasságod belereccsent abba a feszültségbe, amit a gyermektelenség okozott.

Egyáltalán mivel próbálkoztatok?Voltatok orvosnál?Lehet,hogy csak egy egyszerű műtét után lehetett volna vsz. gyermeked.

Én biztosan nem vállalkoztam volna örökbefogadásra,csak akkor,ha biztosan tudom,hogy mindent megtettem már annak érdekében,hogy lehessen...

Lányok..különbözőek vagyunk.. Van, aki mindent, de mindent megtesz a babáért..inszem, lombik, műtét stb és mégsem szeretne utána örökbefogadni és fordítva is.. Ki ilyen, ki olyan. Na ezt jól leírtam :)) De értitek.

Én tudom, hogy Olajbogyó min ment keresztül...nem egyszerű egyikőnk helyzete sem..

Nah, de további szép estét! :)