Tényleg lelketlen tuskók vagyunk? (beszélgetés)

Ezt is a rohanó világ számlájára lehet írni. Persze, hogy nem toleráns senki. Én sem szeretem, mikor a 90 éves bácsi a reggeli csúcsforgalomban mászkál el a boltba egy db zsemléért és paradicsomért, amit persze elfelejt leméretni, és áll miatt a sor negyed óráig....

Vagy az öt gyerekkel, babakocsival, ordibáló gyerekek kontra sikítozó anyuka sem egy türelemre sarkalló tényező, ezek tények. Sajnos ez van. Az embereknek a túléléshez kell ilyennek lenniük, nem azért, mert éppen ehhez van kedvük. Szerintem a lehetőségeihez mérten mindenki segít...

Dugja fel az ilyen pszichológus a diplomáját, lehetőleg hintőporral! Már ha létezik, nem csak egy beszélni sem tudó kommunikáció szakos diák fejéből pattant ki.

Olyan ember, aki segíteni szokott, nem feltételezi, hogy vki otthagyta a gyerekét, meg ezt sem, hogy ott meg fog halni az a csecsemő, aki mozgás nélkül ordít. A másik topikban vki átlagolta, kb. 20 percenként ment oda vki a gyerekhez. Így még akarattal sem halhatna meg.

Egy csendes lakótelepen nőttem fel. Egy alkalommal 15-16 évesen otthon voltam és véletlenül leejtettem egy üveg poharat... Az alsó szomszéd azonnal szaladt fel, hogy minden rendben van-e? És ez fordítva is igaz volt...

15-20 évvel később a szitu hasonló, részünkről, és részükről is, de ahogy ők, úgy mi is csak annyit kérdezünk magunktól:

- Ez a barom meg már megint mit csinál?

...Úgy gondolom kellően tuskók lettünk mindannyian az életünk során, de nem minden esetben a közvetlen, mint inkább a közvetett dolgoknak köszönhetően!

Ha valakit megsértettem volna attól elnézést kérek!

Azt nem tudom, hogy volt-e pszichológus a csapatban, de a kísérlet értékelése után egy pszichológus elmondta, hogy milyen értéktelen, silány, szar emberek vagyunk, hogy már egy üvöltő csecsemő mellett is érzéketlenül elmegyünk, estébé...

Jómagamnak, ezzel az esettel kapcsolatban ugyanaz jutott eszembe, mint nektek, és mindannyiunk nevében kikérem magunknak, hogy általában érzéketlen tuskónak mondjanak.

Példák:

Amikor kismamaként épp hogy le tudtam ülni egy padra Pesten, a Ferenciek terén, és ezért végül nem ájultam el, de piszok rosszul voltam, egy nő azonnal mellém ült, és megkérdezte, tud-e segíteni, hívjon-e mentőt.

Aznap, amikor ez a babakocsis kísérlet volt, egy botos bácsi elesett az Őrs vezér terén a metroperonon. Egy nő és egy férfi, egymástól függetlenül, két oldaról kapta fel, és a nő egy darabig ott maradt vele, kérdezgette, de vszínű az öreg mondta, hogy minden rendben, és akkor a nő is felszállt a metrora.

És ezen a vonalon sok vak is utazik. Mindig kapnak ülőhelyet, segítenek nekik közlekedni.

És így tovább...Legalábbis én így látom. Szóval még nincs elveszve minden, csak észre kellene venni az emberi jóságot is!!! :-D

Sokan félnek és erre minden alapjuk megvan. Mi van, ha az illető beléjük vág egy bökőt?

Rengetegen kihagyják a számításból, hogy ez Budapest és olyan dolgok számítanak hétköznapinak, amiről az ország többi részén lakók nem is álmodnak.

Azt hagyja ki minden szörnyülködő és sápítozó a számításból, hogy ezt az V. kerületben a Deákon végezték.

Ott a következőképpen néz ki a dolog: akkor a a zajterhelés, hogy az emberek bezárkóznak, vagy bedugják a fülüket valamivel vagy igyekeznek nem odafigyelni az őrült zajra, mert annyira megterhelő.

Ez a Belváros közepe, őrült tempót diktál. mindenki rohan, lohol a dolgára.

Plusz ha nem rohansz, kizárva a külvilágot, akkor 2 lépésenként megállítanak a tarhálók, a koldulók.

Ez az oka annak, hogy nem figyelnek oda-a nyakamat rá, hogy a legtöbb ember észre sem vette, nem pedig észrevette, de magasról tett rá.

amikor még gyerekek voltunk,akkor állítólag nem volt még ilyen lelketlen világ..pedig sajna nekem is van rá példám..a szomszédunk árokba zuhant..mindenki azt mondta,hogy megint segg részeg,de aznap nem volt az..szívrohamot kapott...a falubeliek szóltam a családnak,hogy az apjuk részegen hever egy mély árok alján..kiszedték és pár óra múlva meghalt...mindenki csak röhögött rajta,de segíteni senkinek nem jutott eszébe...

szerintem nem változott a világ,csak jobban felfújjuk a dolgokat...

Én nem érzem magam lelketlennek, sőt. Nem egy esetben adtam.

Az egyik délután egy kisgyerek oda jött hozzám, hogy kérjen pénzt, venni szeretne gyümölcsöt, mert éhes, és még sokára megy a busza haza. Mondtam neki, hogy pénzt nem adok, de bemegyünk a boltba, és amit szeretne kifizetem. Úgy is volt. Elvett két szép nagy almát. Kérdeztem, hogy elég lesz? Biztosan? Mondta, hogy igen, és nagyon köszöni. Kifizettem, ő meg hálás volt.

Több esetben adtam hajléktalanoknak Több zsák ruhát.

De az tény, hogy olyanoknak akik mint Nicator sem, én sem adok pénzt.

Természetesen volt ellenpélda nálam is. Ráadásul olyan családdal, akik a szomszédban laktak. Ki is akadtam, azóta semmit nekik! A gyereknek alig volt normális ruhája, és az is állandóan piszkos volt. Az öcsémről pedig voltak márkás ám kinőtt cuccok. A kisfiúnak odaadtuk, hogy használja egészséggel. Másnap láttuk, hogy a nagymama kivitte a piacra, a gyereknek meg nem adott semmit belőle. Majd kérdeztük a gyereket, hogy mi történt? Talált valami ami tetszett? Erre mi volt a válasz??? Hogy NEM NAGYON!!!

Azt hittem felrobbanok! Mindegyik márkás, alig használt ruha volt, mert az öcsém nőtt mint egy bolondgomba, de nem találtak benne semmit??? Azért a piacra meg jó volt? Eszem megáll...

Aztán nyilván volt olyan is, amikor utánunk dobták a kenyeret, amit vettünk, mert nem pénzt adtunk!

Adni jó dolog, csak amikor azt látod, hogy ezzel az esetek nagy nagy százalékában visszaélnek, és csalódsz, akkor elgondolkodsz azon vajon minek?

Régebben a régebbi ruháinkat kivittük a "madaras tacskóba" mert ott vannak konténerek, és azon nagy betűkkel kiírva hogy Máltai Szeretetszolgálat. Nos, az egy használt ruha nagykereskedésé, akik eladják, majd valamennyi kis százalékát talán megkapja a M.Sz.-at. Akik miután kifizették a telefonszámlájukat, benzint stb, belőle, ami marad talán azt a pár forintot rá is fordítják arra amire kell, a szegényekre.

Az emberek ezektől az eseményektől/élményektől nem véletlenül szkeptikusak. És bár adna szíve szerint, de ki tudja mi lesz a sorsa az adományának.

Ha egy az egyben valóban az kapná és arra fordítaná aki amire kell, nagy valószínűség szerint mi is máshogy állnánk mindenhez és mindenkihez.

Ez nem szőrös szívűség. Én például fel sem merném emelni azt a bizonyos pólyát egy babkocsin akárhogy nyívog alatta egy gyerek, mert nem gondolnám, hogy az anyja csak úgy otthagyta, ha meg birizgálom tuti előkerül és kicsapja a patáliát, hogy én pont az ő gyerekét akarom ellopni.

A cica más tészta, esélyes hogy valaki kirakta őket vagy elcsatangoltak stb vélelmezhető hogy épp gazdátlanul nyivákolnak

Pár éve a mi városunkban is "eljátszották" ezt a kísérletet. Azonban előtte lévő napon éppen egy sírós babakocsi mellett haladtam el, ahol az anyuka is jól láthatóan ott volt. A gyerek amikor el kezdett sírni a kocsinak volt egy kis kilengése is, még mielőtt az anyuka magához vette volna a gyermekét.

Rá következő napon láttam, hallottam ezt a kísérletet, ahogy mentem el a kocsi mellett, de csak nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy a kocsinak miért nincsen egy picike mozgási energiája sem? Az első gondolatom - ami aztán be is igazolódott -, hogy ez valami "kandi kamera".

Ezek szerint akkor énis csak egy tuskó vagyok.