Tényleg lelketlen tuskók vagyunk? (beszélgetős fórum)
No akkor egy röpke mese a segítségről: Ha utcán rosszul lévő embert látok, én is odamegyek, megnézni-megkérdezni, tudok-e segíteni. Egyszer, még főoskolás koromban szobatársammal este mentünk haza a kollégiumba, út szélén láttunk egy fekvő embert. Megkérdeztük,nincs-e rosszul, nem részeg-e. Azt mondta, leesett a vérnyomása, le kellett feküdnie, majd jobban lesz. Nem akarta, hogy, mentőt hívjunk, sem hogy hazakísérjük. Mondta viszont, hogy ilyenkor az szokott segíteni, ha jó erősen megmasszírozzák, de erre nem akar kérni minket,inkább párszor sétáljak át rajta(!), az majd beindítja a vérkeringését.
Az érdekes az egészben az,hogy pár hétre rá pszichológia előadáson ezt a sztorit elmondtuk az előadónak, ő meg csak bólogatott. A városiak számára ismert volt már a fószer, sajátos perverziója, hogy időnként ezt eljátssza különböző pontokon.
Az ilyen és ehhez hasonló esetek után azért kétszer meggondolja az ember lánya, hogy kinek segít, ha segít egyáltalán.
Ehh... már látom mééé kaptam ölelős jelet....
kössz bazmeg!!!!
(:D :D :D)
Te is ilyen önkéntes vagy? :)
Én a gyerekeket szoktam kisegíteni pénzzel a boltban, mikor jönnek a suliból. Valamelyik mindig szarban van a pénztárnál. Megérik megköszönni, pedig állítólag a mai gyerekek bunkók. :))
Én azért nem venném komolyan, ha meglátnék egy babakocsiban síró babát egyedül, mert el se hinném, hogy otthagyja valaki. Azt gondolnám, hogy ott van a közelben az anyja. Láttam a tv-ben ezt a kísérletet és egy gondos szép babakocsiról van szó.
A kiscicát el tudom képzelni, hogy gazdi nélkül született.
Hülyeség volt az egész műsor és nem kompetens felmérni az emberek érzékenységét a témában.
Én SOHA nem tudok elmenni sem emberi, sem állati nyomorúság mellett, de eszembe sem jutna egy belvárosban, babakocsiban síró gyerekkel kapcsolatosan intézkedni, mert feltételezem, hogy ott van egy méterre az anyja.
Ugyanezt, egy elhagyatott erdei úton, vagy egy lépcsőházban, lépcsőre letett gyerek esetében másképp mérlegelném.
Kiscicák:
Eleve 2 kiscicát, forgalmas úton, dobozban sem hagynék ott.
Felnyalábolnám őket, elvinném és igyekeznék így-vagy úgy megoldani a sorsukat.
Ezt a videót én is láttam. Hát az tuskó, aki esetlegesen valóban otthagyott volna egy babát.
Nem hinném, hogy baj lenne, hogy valaki szereti az állatokat, és egy kis árnyékot adna nekik, ugyanis ők maguknak nem tudják megcsinálni.
A kedves szülő meg meg tudná, mégis csak az ő gyereke...
Miért, mit vársz, mikor az emberek 90%-a elmegy egy földön fekvő ember mellett???? Azonnal részegnek kiáltják ki, az senkinek nem jut eszébe, hogy esetleg cukorbeteg, vagy esetleg agyvérzést, szívrohamot kapott, stb.
Emellett mit vársz az emberektől? 38hetes kismama voltam, buszoztam a lakóhelyemről Bp.-re, és SENKI nem adta át a helyet. Egy nagyon-nagyon idős bácsi akarta átadni, de pofám nem volt leülni... És amikor a buszvezető beleszólt a mikrofonba, hogy addig nem megy tovább, míg nem adja valaki a kismamának át a helyét, egy csomó felháborodott mondat hallatszott a buszban, miszerint "nem vették észre, hogy kismama van a buszon"... Ismétlem, 38 hetes kismama voltam!!!
Szörnyű, mennyire sokan nem törődnek mással, lesz*rnak mindent és mindenkit, csak a saját önös érdek...
És az a baj, hogy a szülők is erre nevelik a gyerekeiket, mert már e gyerekek sem különbek...
Egy állat sorsáról mindig könnyebb dönteni, mivel nem tartozik hozzá akkora felelősség.. ki visz haza egy utcán hagyott csecsemőt hogy felnevelje és hányan visznek haza egy elárvult kiscicát aki hozzászegődik?
A dolog nem az érzéketlenségen függ hanem azon hogy nem merünk cselekedni mert mi van ha a szülő ott van a közelbe, mi van ha csapda ugyanis embertársaink erre is képesek? Na itt most akkor igazoltam hogy sok ember tényleg lelketlen tuskó...
Te milyen lelketlen tuskó vagy XDDDDDDDDDDDDD
(NEHARI!!!!!)
Kezembe került a Metro újság május 7. i száma, amibe ez a kérdés felmerül.
Mégpedig annak kapcsán, hogy mennyire érzéketlenek vagyunk mások baja iránt.
Történt ugyanis a híradóban mutattak egy síró babakocsit, este vacsoraidőben.
Pszichológusok állították össze ezt a kísérletet, más országokban is elvégezték.
A jelenetet fényes nappal vették fel, a Belváros közepén. A kisbabát egy sírógép helyettesítette, amit a járókelők nem tudhattak. Annyit láthattak, hogy a járdán magára hagyott babakocsiban keservesen sír egy pici gyerek. Kettő óra alatt, ezen a rendkívül forgalmas útszakaszon hatan álltak meg. Volt, aki mobiljával lefényképezte, és továbbállt.
Mindössze hatan nézték meg kettő óra alatt mi is lehet, Ők hatan hajtották fel a pelenkát a síró „csecsemőn”.
Mint fentebb írva vagyon más országokban is elvégezték ezt a kísérletet, ott sem volt jobb a helyzet. Mondhatnánk, ez van, ilyen lett a világ, és benne mi is. Szőrös szívűek, közömbösek, futva a pénzünk után, ami szintén fut előlünk. Megjegyzem pont ezért, de ez egy másik téma.
Amiért mindez számomra rendkívül visszás, megrázó, azért, mert a nevezett cikkíró folytatja a gondolat sorát avval, hogy egy nappal a TV riport után, a házukhoz közel egy autó alól keserves nyávogás hallatszott. Mire Ő odaért, már többen tanakodtak mi tévők legyenek. Két elanyátlanodott kiscica nyávogott a kocsi alatt. Minden ott tanakodónak volt valamilyen ötlete, hogyan is oldják meg a sorsukat. Riporterünknek mennie kellett, tehát el is ment a helyszínről.
Úgy három órával később hazaérkezvén, dobozban látta a kiscicákat, gondos kezek árnyékra tették őket, nehogy bajuk essen.
Szóval milyenek is vagyunk?
Az állatok fontosabbak, mint az emberek, mint egy csecsemő.
Persze állítom mindez addig, míg nem rólunk-családunkról van szó. Mert akkor felháborodunk.