Reménytelen vagyok? (beszélgetés)

Ő érti.. vagy nem érti??

mindegy én nem bírok haragudni senkire és utálok haragba lenni másokkal...

és nem veszítem el a sajátos-senkisemértimeg-humoromat.. xD

nyugi. no problemo

Undok vagy, tudd meg! :D (kisujját félénken odanyújtja...)

jah, amugy a sport-dologban igazad volt...

Lehet, hogy az ad rossz érzést, hogy normálisnak tartod? És azt érzed, hogy nem tarthatnád annak? Ez lehet.

Miért érzed, hogy tehetsz róla? (beszélj csak általánosságban).

Van, amikor azt érzi az ember, hogy megakadályozhatta volna, de nem tette. Emiatt utálnia kellene magát.

Szerintem nincs avval gond, ha annak fogadod el, aminek érzed.

Hellinger mondott egy nagyon meghökkentő dolgot, hogy például a nemi erőszak esetén úgy lehet feldolgozni jobban az eseményt, ha egy kapcsolatként tekint rá az ember. Tehát nem akarja kitörölni az emlékezetéből, hanem úgy áll hozzá, mint egyfajta párkapcsolathoz.

Elsőre vadul hangzik, de szerintem is van ebben valami.

Pedig úgy érzem tehetek róla. De nem akrok ezen keseregni, megváltoztatni úgysem lehet.

És most sem tudom eldönteni... szóval állítólag ez egy nem-normális dolog, mégis olyan érzés mintha normális lenne.

Vannak olyan dolgok, amiket nagyon nehéz feldolgozni. Ezek kőkemény sorsfeladatok. Túllépni nem lehet rajta, mert a sorsfeladatot megoldani kell.

Gyerekkori bármilyen bántalmazást úgy kell helyretenni, hogy először is ki kell adni a haragunkat teljes mértékben, mert akkoriban nem tudtuk ezt megtenni és ezért ez beragad az emberben.

Kőkeményen kidühöngeni magunkat és elképzelt helyzetben elmondani már felnőtt fejjel annak az illetőnek, aki tette, amit tett, amit most gondolunk és amit most mondanánk ezzel az ésszel és erővel, amivel rendelkezünk, mint felnőtt.

Rájönni, hogy ha nem mi lettünk volna ott, hanem egy másik személy, azzal ugyanezt tette volna, mert nem a személynek szólt, hanem a gyereknek, aki kéznél volt.

Nem a mi sarunk. Nem mi tehetünk róla.

A probléma is csak egy helyzett...foglalkozni kell vele...még hozzá így :

MEG KELL OLDANI!!! :-)

Lehet,hogy az a szerep ,amivel azonosítottad magad,már nem aktuállis....:-(

Ja, és még mielőtt valaki azt gondolná hogy "lám most hogy pár emberrel kevesebb foglalkozik vele, egyik pillanatról másikra megszüntek létezni a nyavajái", nem, ugyan úgy stresszelek, de rájöttem hogy eztjobb ha nem mutatom ki. Továbbra is folytatom a küzdelmet magammal. Ja és TERMÉSZETESEN röhögök a pofámba, teljes hazugság amit írok el ne higgyétek! :o

A tegnap este nagyot lendített rajtam, még az edzéstől is jobban lettem, és mégjobban az hogy vannak még akik kitartanak mellettem és nem adtak fel engem.

:)

Arra jöttem rá, hogy azzal semmit nem érek ha a problémával foglalkzom, azzal kell törődni hogy ne legyen probléma!

Hogy miben? Ezt jobb ha a magad módján értelmezed. :)

Válaszra se méltatom!

Akkor tudsz valamin túllépni a tapasztalataim szerint, ha előtte kidühöngöd magad abban, amiben igazságtalanságot éltél meg.

El kell az illetőt mondnai mindennek, ami a csövön kifér, annyiszor, ameddig még érzel indulatot.

És ha ez teljesen kijött, akkor kezdődhet a megbocsájtás.

Persze mindezt valahol, ahol egyedül tudsz lenni. Nem az illetőnek kell leüvölteni a fejét :O))

Sejtem.... hogy az élet nem habos sütemény, a kihasználtság a legfőbb problémám, nem anyám, és tudom hogy túl kell lépnem a kihasz-ton mert a múlt az múlt és gáz ha annak élek, csak ugye nehéz is elengedin, de rajta vagyok az ügyön.

Rosszul is fejeztem ki magam, nem a veszekvés miatt tettem fel a kérdés, hanem mert azt éreztem jön a depi és elbizonytalanodtam magamban.

Senkire nem haragszom, sőt inkább hálával tartozom itt sokaknak.Sajnálom ha ez másképp jött le, de nem akarok és ha nem akarok akkor nem is fogok újra depizni, és igyekszem nem a múlt-félelmim árnyékában élni!

Azt pedig sajnálom, hogy egyesek másképp gondolják, de nem fogom most csak a tegnapi miat föladni.

A megoldás a Te kezedben van!!!

Az alábbi hsz-ok mind a javadat akarták és őszintén foglalkoztak Veled!

" ha nem tudsz úszni és mégis bementél a vízbe,javaslom merülj a fenékig,mert onnan könnyebb elrugaszkodni"....kívánom,hogy az itt elhangzott kérdések és tanácsok elhatoljanak a szívedig!

Mi itt mind tudjuk,hogy az élet nem habossütemény...azt is tudjuk,hogy természetes folyamat az önsajnálat,ezért próbálunk segíteni egymásnak és Neked!

Köhümm.

Nem bocsánatért jövök esedezni. Mivel a fórumindító kérdés az volt hogy vajh reménytelen vagyok e, erre köszönöm szépen tegnap kiderül hogy az vagyok. Legalábbis ezt is gondolhatnám, sőt ezt is gondoltam.

Arra gondoltam, hogy teljes mértékben igazatok van, hazudozom, sajnáltatom magam, kényeskedem, közben nagyokat röhögök. Eszembe jutott sok minden, amit pár éve simán megtettem volna. Aztán megbántom azt is akit kedvelek itt és meg se érdemli, mindent szétzúzok magam körül, mint hülye. Pánikrohamot kaptam természetesen. Teljesen felhergeltem magam. De eszembe jutott: mégis mit csinálsz? Lehet hogy most mindenki utál és puhi kis bigyónak tart, és most nagyon egyedül lettél, de miért olyan fontos ez most? Ne engedd hogy leterheljenek, gondolkozz. Nem adhatom meg magam az érzésnek. Az olyan lenne mintha „nekik” adnék végső igazat. Annak meg mi értelme lenne?

Nem akarok visszamenni oda ahonan indultam, a „sikoltozva földreverem magam, vagdosom a kezemet mert semmi nem érdekel” áramlatba. Lhet hogy nem olyan erővel mint kellene, lehet hogy újra és újra elengedem magam, de azt hogy nem akarok változni kikérem magamnak. Tudom hogy felül kell kerekednem magamon, eleresztenem egy csomó mindent a múltból... na mindegy szóval ere próbáltam koncentrálni tegnap, arra hogy nem törhetek össze egy fűszál miatt.

Nem utálok senkit sem. És akármilyen mérges voltam, megbántani sem állt szándékomban senkit. :( Rossz volt érezni hogy mások „föladták” stb, de nem akarok hinni benne, nem szabad hogy higgyek a rám zúduló negatív áramlatnak hiszen ilyen mindig lesz az életben. Néha nagyon ki tudok borulni, de fölállok.

Senkire nem haragszom, ráadásul sokmindenkit megkedveltem az oldalon, tegnap is olyan jól éreztem magamat napközben, de gondolom most mindenkinek betelt a maga pohara.

Mindig elkényeztetett libának tartottam magamat, talán túlságosan nagy beleéléssel. Utáltam hogy hisztizem, mégis hisztiztem, az önsajnáltatáson kívül, és hogy úgy sem bírok tenni semmit magamtól, többre nem futotta.

Ez változott, nagyon apró léptékben, de mégis. Végső soron senki más nem tud tenni, csak én. Persze hogy is vehette volna bárki is észre a „mini változást”, ha senki nem ismeri a „régi-hullahopát”. :)

Félek a jövőtől, de nem fogom feladni, ha már ideig eljutottam úgy érzem van értelme küzdeni.

Szakemberem, pedig le van írva, hogy van. Egyenlőre nem bírok és nem is akarok megnyílni pont neki. Talán valamikor az is eljön, de még várat.

Hú, ez sok lett, mindegy. „Csak” ennyit akartam.

A tanácsokat nem fogadta meg, még azt sem, hogy menjen szakemberhez, most is azt írta, hogy hagyjam békén, és mindenki hagyja békén...

Nekem is most lett elég...

Én sem foglalkozom vele többet...

Csak sajnálja magát...

igazából most már magasról teszek rá:) bocsesz, h nem álltam be a téged ajnározók sorába. ők nem látják át, h csak röhögsz rajtuk és hullára nem veszed komolyan az egészet.

mellesleg elég buta vagy, ha nem tudod, hogy a fizikai munka, vagy akár a sport bármilyen formája felfrissíti az agyat és felüdíti a lelket. bár te nyilván olyan hiperelvontszuperművész vagy, hogy téged még a gravitáció is másképp vonz:)

megpróbáltam segíteni, mert azt hittem, azt szeretnéd. hibáztam. nem fordul elő többet:)