Mi a véleményetek egy olyan orvosbarátról, aki....? (beszélgetős fórum)

És mégegy

a pasi megváltozott veled, megváltozott a feleségével, és új pénzesebb időlekötő melója is lett...

kellhet neki az idő. még az is lehet hogy lett egy szeretője is.

az unokahugodat meg ne engedd belepofizni a dolgaidba. kavarógépnek tűnt tegnap.

Minden normális ember lassan leépíti az ilyen Kingaféléket, önvédelemből. Az elején még kötelességének érezte hogy ápolja a lelked Kinga, de belefáradt, és elege lett ebből a helyzetből. Sokat tett érted szerintem így is, légy hálás neki, és ha barátok voltatok engedd el. Ne lebegj egy rémképként tovább a boldog élete felett. Nincs rád energiája tovább, kell a családjára. Eszébejuttatod hogy ő is bármikor járhat így, hogy elvesztheti feleségét, gyerekét egy pillanat alatt, hogy utána lelki és testi sérülésekkel kell élnie, stb.

Köszönd meg neki hogy eddig melletted állt, és most azért zárja be a kapukat, mivel úgy gondolja hogy nem tehet többet érted. még ha megműtteted magad akkor azt megvárta volna még, amíg abból is felépülsz, de utána lelépett volna akkor is.

Adj neki időt, lehet hogy még visszatalál, de nem hinném. Sajnos korlátos mennyiségű kínt tudunk elviselni magunk körül. Ne tartsd hálátlannak, mert ha belegondolsz sokat segített neked, önzetlenül. De nem bírja tovább. Engedd el.

Na elolvastam sokadik nekifutásra.

Kinga!

Te igenis az agyára mentél.

Keres barátokat, mert nem lehet, hogy egy más ember családja legyen a mindened.

Elég beteges ez az egész.

Ó igen, tudom: én vagyok a gonosz, rossz indulatú dög.

Róbert: „Nem vétettél semmit, csak nem változott az alaphelyzet 4 év alatt, mert nem történt meg a műtét, ami az erőnlétedet kicsit javítaná, és én ebbe már belefáradtam, és majd beszélünk, ha megműtteted magad.”

Te:"A közvetlen életveszélyen amikor már túljutottam, és szóba került az a bizonyos orvosi beavatkozás, amit én nem akartam, mert úgy gondoltam, hogy egy jó kis egérút nekem…."

Kiragadnám ezt a két mondatot,mert szerintem ez a lényeg.

A barátod emberileg mindent megtett érted ami lehetséges és most tényleg belefáradt.

Te pedig mégis meghagytad magadnak azt a kiskaput ahol kiléphetsz.

Bár, hogy ez miféle műtét, azt elképzelni sem tudom!!??

Azt írod, hogy "kielégítő" az állapotod, ha nem terheled túl magad. Hát ez nem hangzik valami fényesen.

A barátod nyilván azt várta,hogy ha már a szívét-lelkét beleadta a gyógyulásodba, akkor Te is ezt fogod tenni, főleg most, hogy már képes is lennél rá.

Üdvözlök mindenkit!

Én a Kingának nevezett nő vagyok. Nem ez a nevem, de ez úgy gondolom: nem számít.

Elnézést, hogy csak most jelentkezem, de az unokahúgom, aki az első rám tett rosszindulatú megjegyzéseiteknél törölte magát, de végül válaszolgatott, amíg engedte a rendszer. Felhívott és töredelmesen elmondta az egészet és én is elolvastam miféle „okosságot” írtatok. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam a tömény rosszindulatot, ami egy egyszerű, abszolút érthető, és egyértelműen valós kérdésre adott egyszerű, emberi válasz helyett érkezett. TISZTELET A KIVÉTELNEK!

Akkor eldöntöttem, hogy regisztrálok és megmondom a véleményem, leírom a történetet, de nem azért mert, ilyen emberek véleményére kíváncsi lennék - ISMÉTLEM:tisztelet a kivételnek!-, hanem azért, mert rosszindulatúnak, meg fapinának mertétek nevezni a csupaszív unokahúgom, engem éppen csak nem k…k le…

Persze, nem kötelező elolvasni, válaszolni meg csak az válaszoljon, aki ember és nem az a fő életcélja, hogy másokat lefapinázzon például, mert ez eléggé bunkó és undorító dolog.

Az értelmesebbje úgyis tudni fogja, hogy minden szó igaz és legalább gondolatban bocsánatot kér az unokahúgomtól és tőlem is, a többiek véleményére meg nem vagyok kíváncsi.

Nos, az unokahúgom jót akart, nekem akart segíteni… A szándék és az ötlet talán jó volt, az már pech, néhány értelmes ember kivételével rosszindulatú, értetlen, éretlen és érzéketlen emberekkel futott össze. Az unokahúgom nem fapina és neki nincs oka, hogy égjen a képe, de a helyetekben én nem osztogatnám a saját névjegyem másnak és mélyen szégyellném magam, egyenesen be a föld alá.

Ha jól értettem –és miért érteném félre a nyilvánvalót?-, semmi más nem vezette csak az, hogy mások, külsősök is azt mondják, hogy Róbert viselkedése nevetséges, nem tisztességes (vagy valami hasonlót), és ezzel talán nekem tudná bizonyítani, hogy a barátom megváltozott, nem érdemli meg, hogy szomorkodjak miatta, hogy magamban keressem a hibát, azt vizsgálgassam, hogy én mit ronthattam el, de hát egy ilyen alsós színvonalat nem feltételezett, nem is volt oka rá! Dühös lett az agyatlan, ostoba és alaptalan megjegyzések miatt. A törlésre ezért került sor.

Gondolom, ha Róbertnek nevezett barátom nő lenne, akkor leszbik lennénk szerintetek, ha meg én fiú lennék, akkor homokosok. A lényeg az, hogy szerintetek szexeltünk, mert ugye az intelligencia eddig terjed, illetve nyilván ez a kedves szokásotok, hogy a barátaitokkal szexeltek és védekezés nélkül, na meg a postáskisasszonnyal, meg a gázszerelővel, meg fűvel és fával, VAGY ERRE VÁGYTOK, CSAK ÉPPEN NEM KAPJÁTOK MEG, - elvégre mindenki magából indul ki!

Szerintem nem magatokból kellene kiindulnotok, és ott is ördögöt látni, ahol nincs, na meg a saját névjegyeteket meg kellene tartani, elvégre az kizárólag titeket minősít.

Nos, röviden próbálok írni, de hát a történet nem éppen rövid - és jelzem, ez a saját infóim. Mivel már nem ott élek, ahol éltem, itt senki semmit nem tud a múltamról, nyugodtan leírhatom….

Róberttel a barátságunk mintegy 15 évvel ezelőtt kezdődött. Az első találkozás viharos volt, kegyetlenül összevesztünk, mégis barátság született és nem is akármilyen. Amiről nem beszéltem az unokahúgomnak az, hogy Róbert esküvői tanúja is én voltam és az elsők között gratulálhattam a lányai születéséhez...Róbert felesége egy nagyon helyes és értelmes nő, Ő aztán nem viselkedik úgy, ahogy közületek néhányan tennétek, elvégre nem az M3-as mellett szerezte a diplomáját.

A kapcsolatunk akkor is szoros volt és ha nem is naponta, de hetente legalább 1-2 alkalommal beszéltünk, de akkoriban legalább egy óra volt alkalmanként, és elég ritkán találkoztunk, mert akkoriban egy másik városban éltem a családommal. Valóban mindent megbeszéltünk. A mi barátságunk kibírta az évek viharát, kibírt mindent, egészen mostanáig.

Egy napon hazafelé tartottunk és balesetünk volt. A férjem vezetett, de mint kiderült, nem Ő okozta a balesetet. Én nem emlékszem a balesetre, ami megfosztotta az élettől a férjemet, a 6 éves kislányomat, aki Róberték keresztlánya is volt, és egy jó barátunkat. Ketten maradtunk életben, de én a saját életemért nem voltam hálás. Én mindent elvesztettem akkor.

Nekem az unokahúgomon és az anyukáján kívül élő hozzátartozóm nem maradt, bár az anyósom még él, de ő meg alzheimeres. (Hozzáteszem, hogy az unokahúgom és az anyukája nem Magyarországon laknak egy ideje, de most éppen itthon tartózkodnak.)

Szóval a balesetnél tartottam.

Polytraumatizált voltam, ami azt jelenti, hogy sok sérülésem volt, de ezt csak a gyengébbek kedvéért jegyzem meg. Több műtétem volt és az egyik közben szívinfarktust kaptam. Nem az orvosok tehettek róla, ez benne van ilyen esetben a pakliban, noha nem gyakori. Hosszú ideig voltam eszméleten. Róbert barátom hiába keresett, hiszen a telefonom valahol a raktárban volt a véres rongyaimmal együtt, így semmit nem tudott rólunk. Izgult, így kocsiba ült feleségestől, és meg se állt a lakásunkig. Ott volt valaki, aki azt mondta neki, hogy balesetünk volt, jaj istenem, meghaltak mind, az egész család. Szegény barátom, ezzel tudattal indult útnak, hogy megtudja mi történt… Képzelhetitek mit élt át. Aztán megmondták neki, hogy kórházban vagyok, én még élek ugyan, de alig. Én még nem voltam eszméletemnél, amikor a nővérke elmondása szerint sírva szólongatott, ébresztgetett és bizony nem volt egyedül. Ami kilátszott a gipszből, egy másik síró ember simogatta. Kitaláljátok ki volt? Nem nehéz. Róbert barátom felesége volt, aki értelemszerűen a kislányom keresztanyja is volt, és ja, szerintetek ki kellene tépnie a hajamat, mert én egy önző disznó vagyok!

Róbert barátom elment és vett egy telefont, amit bevett a családi csomagjukba, még fülhallgatót is vett hozzá, és megkérte az orvost is, hogy azonnal jelezzenek, ha magamhoz térek és kitisztul a tudatom, mert Ő akarja elmondani nekem, hogy mi történt. Tőlem egyenesen a temetőbe ment…

Egy napon felébredtem és sürgető kérdéseimre csak annyi választ kaptam, hogy kórházban vagyok, megsérültem, nyugodjak meg és mindjárt jön a Doktor Úr. Nagyon rossz érzésem volt és kerestem a családomat… Fel se fogtam, hogy mozdulni sem bírok! Egy idő múlva megjelent az ajtóban Róbert. Megölelt, megpuszilt -ahogy mindig-, és nehéz sóhajjal elkezdte mondani mi történt. Nem kívánok senkinek azt, amit én átéltem, mert szembesültem a tényekkel, hogy a férjem és a barátom a helyszínen meghalt, a kicsi lányom eljutott ugyan a kórházig, de már agyhalott volt, és a szeretteimtől el se búcsúzhatok, mert már eltemették őket, és az anyósom átszállították egy másik kórházba, Ő él ugyan, de neki is súlyos sérülései vannak.

Nem részletezem, mert most is érzem a mellkasomat szaggató kínt, a görcsöt a torkomban…

Nem akartam élni, de nem tudtam semmit tenni, hiszen mindkét lábam fixatörben és mindkét kezem gipszben volt, noha az egyik csak könyök alattig ért. Bíztam benne, hogy az utam innen a hullaházba visz... Egész éjszakákat átsírtam csendesen. Nem voltam hajlandó enni, hát szondán etettek és nyomták belém az infúziót…. Róbert barátom minden nap hívott és gondoskodott róla, hogy halljam őt akkor is, ha nem tudok, vagy nem akarok beszélni se vele, se mással. Merőkanállal próbálta belém szuszakolni az életkedvet, bizonygatta, hogy azért sikerült megmenteniük az orvosoknak, mert a kislányom és a férjem nem akarják, hogy utánuk menjek, nem engedik, hogy meghaljak.

A közvetlen életveszélyen amikor már túljutottam, és szóba került az a bizonyos orvosi beavatkozás, amit én nem akartam, mert úgy gondoltam, hogy egy jó kis egérút nekem…. Róbert valóban azt mondta, hogy elfogadja a döntésem, nem fog soha többet piszkálni vele. Részemről ezt az ügyet én ezzel lezártam...

Egy napon Róbert barátom azzal jött, hogy ha már élek, próbáljak meg lábra állni. Azt mondta, hogy ő és a családja a családom ha akarom, mert nekik kellek, nekik szükségük van rám, és neki személy szerint kitüntetés a barátságom és szeretetem, mert én egy értékes ember vagyok, és olyan barátja mint én, neki még soha nem volt, és jól tudja, hogy nem is lesz, mert ilyen csak egyszer lehet az ember életében. Arra kért, hogy ígérjem meg, hogy megpróbálom újrakezdeni az életet és ha azt látja, hogy akarom de nem megy, Ő akkor szó nélkül el fog engedni. Az ígéretért és próbálkozásért cserébe Ő mindig lesz nekem, rá mindig és mindenben számíthatok, soha nem engedi el a kezem, akkor sem, ha mennem kell.

Sírtam ettől, de meggyőzni nem tudott. Hosszú idő telt el, mire kicsikarta belőlem az ígéretet. Nem volt könnyű dolga, de ez talán érthető.

Kikerültem a kórházból, de segítség nélkül még nem boldogultam… Egy napon önellátó lettem, bár csak lakáson belül… Később már ki tudtam moccanni is a lakásból…, de még akkor se tudtam volna pl. bevásárolni, egyébként is csak este merészkedtem ki, mert akkor már kicsi volt az esélye, hogy találkozom valakivel… Gyógytornász járt hozzám és egy nyugdíjas nővérke. Fizettem érte… Rajtuk kívül kapcsolatom a háziorvossal és az ápolónőjével, valamint Róbertékkal volt. Bezárkóztam. Az eredeti telefonom nem kapcsoltam be, a vezetékest nem vettem fel, majd ki is húztam, csak a közös telefon élt, amit Róbert a baleset után vett nekem. Később megváltoztattam az e-mail címet is, minden létező regisztrációmat töröltem. Az unokahúgomék nem tudtak semmit nagyon sokáig, mert képtelen voltam beszélni a történtekről, így nem is segíthettek. Sokáig csak e-képeslapokat küldtem, szerető üdvözletekkel, de semmi mást nem.

Róbert naponta hívott, volt úgy, hogy többször is. Mesélt mindenről, sokszor elérte, hogy kiszakadjon belőlem a nevetés valami butaságon. Kérdezgetett, néha jó ötleteket is adott. Mesélt a lányairól, mert tudta, hogy szeretem őket és örülök, hogy jól vannak, nőnek, okosodnak. Róbert felesége is sokszor átvette a telefont és lányok is kikérték a részüket a mobilozásból…

Teltek-múltak a hónapok. Nehéz volt, nagyon nehéz, de mégis lépkedtem előre, bár nem nagy léptekkel. Nem voltam túl a szeretteim elvesztésén, de kötött az ígéretem, haladnom és bizonyítanom kellett, legalábbis én úgy éreztem. Semmi nem volt olyan, mint régen, magányos voltam, és elbújtam a világ elől, amennyire tudtam. Nem ölelhettem meg a kislányomat, nem mondhatta nekem többet, hogy anyuci, de álmodtam és ma is álmodom vele és a férjemmel is. Nagyon kemény harc árán jutottam el oda, ahol most tartok.

Egy napon eladtam a lakásomat és elköltöztem. Kifizettem mindent és befizettem egy tanfolyamra, mert az eredeti munkakörömbe nem tudtam volna visszamenni dolgozni. Elvégeztem, munkát kerestem és találtam is, ami ugyan más mint ami volt, de kellett nekem és ezt el tudom végezni. A munkahelyemen elismernek és megbecsülnek, egy kedves, mosolygós embernek tartanak, de semmit nem tudnak a magánéletemről. Nadrágban járok a legmelegebben is, hogy ne lássák az összekaszabolt lábamat, nehogy megkérdezzék, hogy mi történt… A többi heget is jótékonyan eltakarja a ruha. Barátaim már nincsenek, mert a régiek elől eltűntem, és már senkit nem engedek közel magamhoz. Az unokahúgomék megbocsátották a hallgatásom, velük él a kapcsolatom, de ezt tapasztalhattátok.

Róbert és családja a családom volt, kitartott mellettem. Róbert jó barát volt, és példaértékűen viselkedett. Valóban Ő hívott többnyire. Én ritkán kerestem, mert tudtam, hogy úgyis fog hívni, de az igaz, hogy vártam és ma is várom azokat a hívásokat. Amikor már jobban voltam, erősödtem egy kicsit, folyamatosan csökkent a hívások időtartama, de soha még csak egy megjegyzést sem tettem, főleg, mert mióta közelebb lakom, egészen a mostani eseményekig havonta 1-2 alkalommal meglátogattak, amire mindig nagy örömmel készültem. Sütöttem, főztem… Kiélveztem a két lánnyal töltött minden percet. Róbert feleségével is jókat dumcsiztunk. Örök téma volt két gyerek, na meg az, hogy asszonypajtás mostanság tanul főzni…, egyébként kihordásos kaját esznek, vagy étterembe mennek.

Nem vagyok egy savanyú ember, megtanultam újra nevetni, bár ha egyedül vagyok még most is sokszor sírok. Róbert tudja ezt, pontosan tudja, hogy a lelkem nagyobbik fele nincs már velem.

Nem, soha nem feküdtem le Róberttel és szerelmes sem vagyok, még tudat alatt sem.

Lelkileg súlyosan sérült vagyok, de nem vagyok sem önző, sem egy szemét ember. A sérültségem nem jelenti, hogy ezen kívül más témám nincs, hogy én erről beszélek állandóan.

Nem vagyok képes rá, hogy megmagyarázzam a változás okát, és ez valóban nagyon bánt. Ma sem értem, hogy egyik nap még jókedvűen beszélgetünk, másnaptól meg szűkszavú sms-t kapok, a megbeszélt látogatás is elmaradt. Feltúrtam az emlékeim, hogy megbánthattam-e valamivel Róbertet, de nem találtam semmit. A mi kapcsolatunk azelőtt kibírta az őszinteséget, el is vártuk egymástól, de most valami más lett. 1 hónap sms ill. e-mail kapcsolat után jeleztem, hogy hívni fogom, mert beszélnünk kellene. A beszélgetésre sor is került, már ha ezt annak lehet nevezni. Megkérdeztem, hogy mi történt, mi vétettem, miért van a változás. „Nem vétettél semmit, csak nem változott az alaphelyzet 4 év alatt, mert nem történt meg a műtét, ami az erőnlétedet kicsit javítaná, és én ebbe már belefáradtam, és majd beszélünk, ha megműtteted magad.”

Majd eldobtam magam ennyi tömény hülyeségtől.

Szépen és csendesen elkezdtem mondani neki, hogy

- a döntésemet Te elfogadtad és szó nem volt arról, hogy a Te barátságodnak és a Te ígéreteid betartásának egy rohadt műtét a feltétele, és mivel ez szóba sem került az elmúlt 4 évben, ebbe így nem is fáradhattál bele.

- Nekem kielégítőek a paramétereim akkor, ha nem terhelem túl magam, és ezt te is tudod, hogy így van!

- Nem vagy a kezelőorvosom, így orvosként nincs jogod ítélkezni felettem ezért vagy erre hivatkozva, barátként meg tiszteletbeli családtagként meg talán nem kellene, mert nem helyes!

- Az alaphelyzetről beszélsz? Ezek szerint én olyan állapotban kerültem ki a kórházból, mint amilyenben most vagyok? Nemde fekvőbeteg voltam? Rémlik? Neked ez nem lábra állás?

- Mondd meg mi az igazi baj, mert ezek még kifogásnak is rosszak.

- Ez most zsarolás?

- Emlékeztettem, hogy régen, ha valamit elszúrt, akkor mindig elismerte és helyre is hozta, hiszen a barátságunk is így született meg, hogy bocsit kért a viselkedése miatt.

- Picit emlékeztettem még a múltra, a saját szavaira, aminek most pont az ellenkezőjét teszi, de ezt talán nem kellett volna, bár egy szóval sem többet, mint amit Ő nekem ígért…

Én az egész beszélgetés alatt nem emeltem fel a hangom, de mikor letettem a mobilt már zokogtam….

Nos, nem tudtam meg mi a baja, dehogy nem az amit mondott, ez biztos. Nem lettem okosabb. A napokban éppenséggel a felesége kérdezte meg, hogy mi történt köztünk. Nem tudtam választ adni rá, de ő sem, mert neki is ezt a baromságot próbálta meg Róbert beadni, de Ő se vette be, hiszen ismerte az eredeti tényeket. Egyetlen biztos dolog van. Az, hogy Ő hamarabb észlelte a változást (noha nem velem kapcsolatban, hanem otthon, úgy általában) és ez nem sokkal azután történt, hogy Róbert beizzított egy magánrendelést, és pénzes doki (is) lett előbb heti 1, majd heti 2 napon. Ezt általában plusz 10 óra/hét, az 5x4 órás munkahetéhez, és felesége szerint szép pénzt hoz még nettóban is. Hogy ennek van-e köze a mi dolgunkhoz? Hát azt nem tudom, de kísérteties az egybeesés, hogy pont akkor indult el felém a dolog, amikor a második rendelési napot bevezette.

Nos, engem valóban elutasított valós ok nélkül az egyszem barátom és orvosi okra hivatkozva tette ezt (de ezt se mondta csak akkor meg, amikor én kérdeztem), bár engem nem Ő kezel és nem is kezelt soha. Terhére nem lehettem, hiszen a kapcsolattartás gyakoriságát és időtartamát jórészt Ő szabályozta és nem én. Ha valami halaszthatatlan volt, megcsörgettem, de az nem volt gyakori… Az Ő felesége nem hülye, nem ostoba, nem egy korlátolt ember, aki rosszat gondol ok nélkül, és nem tőlem kérdezné, hogy mi történt köztünk…

Róbert pukkancs volt világéletében, hamar felkapta a vizet, de mindig belátta ha nem volt igaza, és nem szégyellt bocsánatot kérni… Jó ember volt mindig, volt szíve is, meg lelke is. Szerette az embereket, köztük engem is. Értékelte a barátságot, azt zamatos óbornak tekintette, ha egyszer már oly sok éve tartott.

Én nem tudom mi történt vele, mert ez a viselkedés nem rá vall.

Biztosan tudom, hogy én nem tettem semmi olyant, amiért ezt érdemelném… Az is biztos, hogy hiányzik barátom, aki sokszor lefekvés előtt csak azért hívott fel, hogy jó éjt kívánjon, máskor meg azért, mert a lányok csináltak valami klassz dolgot, de ezt sorolhatnám.

Egyébként ma is megkaptam az sms-t, ahogy azóta is minden nap, ill. bocs néhány alkalommal e-mail jött az sms helyett. Nagyjából ugyanaz a tartalom, kivéve úgy 2 hete, amikor leégett és haldoklott férfiasan a leégéstől… Akkor pár nap kaptam mást is a szokásoson kívül.

A történet dióhéjban ennyi, és ebből egy darabkát kapott meg az unokahúgom, de ezt nem akarta teljes egészében kiírni. Bizalommal fordult hozzátok, de Ti a bizalmát elkótyavetéltétek, mocskolódásra használtátok fel. Ami egyszerű, tiszta és jól érthető volt, azt a hecc kedvéért kiforgattátok, belemagyaráztatok a saját retkes fantáziátokat, avagy életstílusotokat, TISZTELET A KIVÉTELNEK.

Gondolom a primitívek vagy engem gyaláznak, vagy az unokahúgom, mert ennyire fussa a IQ-ból... Rosszul viselem az igazságtalanságot, de azt betudom most a ősembernek, akik ezekben ez emberekben még élnek és nem és eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni a mocskos, szexre éhes fantáziájuk, az, hogy minden mögött a saját mocskukat vélik felfedezni....

Én leírtam a történetet és őszintén szólva magasról teszek rá ezek után, hogy mi a véleményetek. Aki gondolkodott eddig is, az úgyis tudja majd, hogy miért született meg ez a hozzászólás, a többiek meg tán legalább annyit megtanulnak,bár gondolom, titkolni fogják, hogy ne mocskolódjon ok és indok nélkül.

kit szidjunk?

statarium??

kerekbetores?

akasztas?

vizbefojtas??

Nagyon rosszindulatú!

Nem csoda, hogy töröltette magát, mert ha szorult belé valami jó is, akkor éghet a képe...

Nem, igyekszem. ;)

Ezért ne is várj tőlem ilyen szaftos, érthetetlen fórumot. :(

Nekem nem lehet, mert megint kihalok.

Pedig csak egy kis humor-troll lennék. :)

Mostanában mindig van vasárnap troll fórum.

Ha nem lesz, felakasztom magam.:D

Jó kis este volt.

Azért kíváncsian várom a holnapi troll-napot is.:D

Aha.

Tipikus fapina. :/

Csinálnék egy kamu nick-et, oszt elmondanám, és na lyoo" legyen radír a vége....

:D

:D

igen

kár, hogy vége, mert úgy érzem formában vagyok:D