Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Gergely Ágnes: Szeretek várni rád

Te vagy bennem a bizonyosság,

az önvédelem és a gőg,

a különbség, az azonosság,

a fejtartás mások előtt.

Ha jössz, a padló is megéled,

körvonalat kap a világ,

a tárgyak előrefeszülnek,

türelmük szétveti az ajtót,

lebiccenő fejem fölött

a lámpa lélegző virág,

jaj, nézd, hogy szeretlek,

szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,

hogy ülök itt, nyugalmi lázban,

e mozdulatlan mozdulásban,

ülök és várlak, várlak -

állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,

még felmutatlak a világnak.

Szabó Ila: Epilóg

Már csöndesen szeretlek,

szelíd szavam se szól.

Könnyebb neked, ha vágyam

csak hangtalan dalol.

Nem várlak, nem kereslek,

nem álmodom veled,

feloldom gondod, vétked,

mit én hoztam neked.

S a csöndes könnyek éjén

én áldva áldalak,

köszönnöm kell, hogy voltál

egy boldog pillanat.

Lenyugszik lassan bennem

a lánggal égő láz,

de életedre titkon

tekintetem vigyáz.

Verlaine: Álmodom egy nőről

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

forró és különös, áldott, nagy Látomás,

aki sohasem egy, s aki sohase más,

aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki

bús, áttetsző szívem többé már nem talány,

sápadt homlokomnak verejték-patakán

frissítve omlanak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen

mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:

mint elnémult drága szavak suhanása.

Kormányos Sándor: Búcsút mondani...

Nagy szerelmünk elviharzott,

nyomában súlyos csönd maradt,

vágy-szaggatta álmokon túl

könnyekbe fúlt a pillanat.

Remegő kézzel int a múlt

lebegnek tépett rongyai,

és valóságom üt szíven:

- nem tudok búcsút mondani...

Ady Endre - Az élet

Az élet a zsibárusok világa,

Egy hangos vásár, melynek vége nincs.

Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,

Megvehető akármi ritka kincs.

Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak

Kufár lélekkel hasznot, üzletet;

Itt alkusznak, amott már áll a vásár,

A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,

Eladó minden, hogyha van vevő:

Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,

Rajongás, hit, eszmény és szerető.

Aki bolond, holmiját olcsón adja,

Az okos mindig többet nyer vele,

A jelszó: egymást túl kell licitálni,

Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya

S eladják mégis minden szent hevét.

Akad vevő rá, egymást licitálja,

Hogy a holmit atomként szedje szét.

Folyik a vásár harsogó zsivajban,

Az egyik kinál, másik meg veszen,

Csak néhol egy-egy végképen kiárult,

Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,

Bolondok bizton, balgák szerfelett,

Eddig az ő példájukat követtem,

Ezután én is másképpen teszek,

Lelkem, szívem kitárom a piacra,

Túladok én is minden kincsemen...

...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,

Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...

Harcos Katalin

Mindenem vagy

Beosont újra az alkony, látod?

Körül a táj már némán szendereg.

Lehunyt pilláim mögött egy álom,

különös, színes, titkos film pereg.

Mosolygós arcod magam előtt látom,

vágyón, megfogom mindkét kezed,

hangod fülemben visszacseng s várom,

hogy újra halljam, ha megint lehet!

Megölelsz, s körülvesz kacagásod…

szilaj vágy égeti izzó testemet.

Fiam vagy, kedvesem, múzsám és barátom,

s engedd, hogy én is mindened legyek!

Harcos Katalin: Sorsunk...

Sorsom immár sorsodhoz kötődik.

Látod? Már létem léted része lett.

Mosolyom napfényként beléd szövődik,

s te ragyogsz rám a csillagok felett.

Szavad zenéje incselkedik velem,

s csengő kacagásom kísért, ha alszol.

Öledben hálok minden éjjelen,

mert akkor is vágylak, ha haragszol.

Lelked derűje a fénylőnapom,

s szívem békéje az éjed csendje.

Öleljen lágyan szerelmes dalom,

hogy életed sebeit befedje!

Sorsom keresztezte az utadat,

lényed beivódott az életembe.

Hiába keresel ebből kiutat

mindig találkozunk a végtelenbe.

Halász István

Hogy megy be a Bogi kutya?

Hogy megy be a Bogi kutya az udvarba,

hisz nincsen kulcsa az udvari kapuba?

kérdezi a kíváncsi szomszéd gyerek,

miközben Ők éppen hozzánk jönnek.

Ugyanis az okos Bogi kutyájuk

egyúttal a mi házunkhoz is át-átjut.

Mutattuk Neki az átjáróját,

amit a Bogi magának vájt.

Így igazán nagyon-nagyon könnyű Neki,

mivel a kulcsot a zárba nem teheti.

Tehát a két házat így együtt vigyázza

és nem lehet panaszunk a biztonságra!

Részletek...

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről

Az ember és a föld csak élt tovább.

Tavasszal kicsíráztak a göröngyök

És kivirítottak a violák.

A madarak vígabban énekeltek

És gondtalanul járt a szende őz,

A gólyák télre ismét útra keltek

És százszor szebben múlt a csendes ősz.

A börtönök küszöbét dudva verte,

Kivirágzottak az utcakövek,

Illat tömjéne szállt áldón az estbe

S örökre elhervad a gyűlölet.

Sziasztok, ezt most olvastam, sajnos nem tudom ki írta, de nagyon tetszett...

Vajda János

Az én szülőföldem

Hagyjatok, oh, hagyjatok nem nézni

A frivól jelenvilág képébe!...

Hagyjatok rohannom olykor-olykor

Vadon erdők kellő közepébe!

E kivetkőzött, vásott világban

Csak ez áll még eredetiségben,

S csak ezt az egyet köszönöm a sorsnak,

Hogy én itt születtem, nevelődtem...

Pedig tán, ha jobban meggondolnám,

Nem is volna mit köszönnöm érte;

E kebelt, mint maga, egyenessé

S őszintére nevelni hogy mérte?!...

S midőn lelkem ez őszinteségben,

Mint magát kinőtt fa, oly kemény lett,

Akkor elvitt e szeretett földről

E ferde, álnok emberek közé tett!

Hol aztán a megkeményedett fa

A puhákkal nem tudott hajolni,

S nem csóválta a fejét úgy, mint ők,

A szél akárhonnan kezde fújni...

S jöttek a fölingerült szélvészek

Megingatandók keménységében;

De jó, hogy oly durva volt a héja

Viharos hullámok ellenében!...

S nem hajolt és nem fog meghajolni!...

Törjék bár akárhol vagy szakadjon!...

S lenne bár ez miattad, szülőföld,

Nem, ezért rád soha nem haragszom.

De mit tolakodol emlékembe,

Gyűlöletes képe jelenemnek?

- Képzelet sasszárnya, vígy el engem

Vadonába szép szülőföldemnek!

Hadd lássam azt a sötét hegyoldalt,

Hadd lássam alatta a kis kunyhót,

Ahol nyomorom azzal kezdődött,

Hogy csak félig láttam napvilágot...

De azért sebaj volt; elaludtam,

Fülemile szomorú dalára;

Fölébredtem a piros hajnallal

Sárgarigó víg sippantására.

Aztán mentem a hegyi patakhoz,

Fenekéről aranyakat szedtem

Kavicsokból,... de tudom, nem lesznek

Több ily aranyaim az életben!...

Nem is soká tartottak - mert később

Egy bagolyhoz adtak nevelésbe;

Ez olykor az éj sötétségénél

Bús eszméket huhogott fülembe...

Beszélt a halálról, másvilágról...

De én csak félfülemmel hallgattam,

Mert oly gyönyörűen énekelt egy

Kis madárka a szomszéd bokorban!

Szabadságról zengett a madárka

S szerelemről... több se kellett nékem!

Odahagytam tisztes tanítómat,

S a madárka versenytársa lettem.

S énekeltünk gyönyörű nótákat,

Pedig minket nem tanított senki...

Mert szabadok voltunk... hej hogy eztán

Nem fogok ily szépen énekelni!

Mert eljöttem a szabad magányból;

Sorsom besodort a nagy világba,

Hol sok hányatás után elértem

A nagy világ táncpalotájába.

De itt midőn énekelni kezdtem,

Dalaim hangjára mind megálltak;

S úgy énekelj, hogy mi táncolhassunk.

Hallgatóim rám ekép rivaltak...

Nem, én nektek soha nem éneklek,

Nem vagytok méltók lantom dalára...

Beléd költözködöm - tán örökre -,

Dalaimnak kedves iskolája!

Lantomat is elviszem magammal,

Visszazengik legalább a bércek;

Szabadon eresztem érzeményim,

Melyek a kebelben meg nem férnek.

Szülőföldem, szép erdő, fogadj el!

Veled fogok ezután zenegni,

Mennydörögni mennydörgéseiddel,

Napod sugarával olvadozni!...

Borostyánt... ne adj fejemre... nem kell!

Úgy se tartós az élet babéra!

Szakíts élő virágot tavaszkor,

Jön az élet ősze, s elhervasztja...

Hanem hogyha dalaim szeretted,

Tartsa meg őket völgyed sziklája;

Tán, ha század mulva viszhangozza,

Megkérdik, ki volt a völgy lakója?...

(részlet)

Őri István: Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet

ott lélek léleknek üzenhet,

s szív vallhat szívnek szerelmet.

Ott minden - mi itt nem - lelhető

ott vagyunk Isten is - világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet

az álmokban virág vall virágnak szerelmet

az álmokban, ki van, mind angyalok

fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés

s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.

Az álmokban zöld a fű, és minden vidám

az álmokban mindig süt a nap,

mint szép őszi délután,

amikor Ő jött feléd,

megfogtad szép kezét,

s azt hitted, mindez örök... -

Az álmokban így van mind -

a valóban mögöttünk az Élet sündörög.

De sebaj! Újra itt az éj,

csukd be szép szemed,

álmodj és remélj!

Ne add fel!

Ha elromlik minden, mint megesik néha

Ha utad csak hegyre föl vezet a célba,

Ha kevés, mit kapsz, de sokkal tartozol

Nevetnél bár, de sóhajtozol,

Ha úgy érzed, a sok gond leterhel,

Pihenj, ha kell - de soha ne add fel.

Az élet furcsa dolgokra képes,

Ilyesmit párszor mindenki érez,

Számos hiba épp azért történik,

Mert feladtuk, s nem tartottunk ki végig.

Ne add fel hát, ha lassan is haladsz

A siker talán már csupán egy arasz.

A cél sokszor nem oly távoli,

Mint tétova ember balgán képzeli,

Sokszor a küzdő nem várja meg,

Hogy megnyerje a serleget,

És túl késő, mire belenyilall,

Hogy mily közel volt a diadal.

A siker a kudarcnak fordítottja -

Kétség fellegének ezüst árnyalatja -

És nem tudjuk, mily közel a siker,

Tán orrunk előtt van, de nem hisszük el;

Küzdj hát tovább, ha ér sok csapás -

Ha húz még az ág is, harcolj tovább!

/ism./

Gyóni Géza:

Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Ugy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakitó csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Simon András:

Bűn – szeretet

A bűn becserkész,

a szeretet befogad.

a bűn bekebelez,

a szeretet magába foglal.

A bűn megköt,

a szeretet megtart.

A bűn száz annyit ígér,

A szeretet száz annyit ad.

A bűn elveszi az önismeretet,

felmagasztal és magasba emel:

csakhogy letaszíthasson.

A szeretet helyes önismeretre tanít,

Kiábrándít hamis „önmagadból” és összetör:

Csakhogy felemelhessen.

A bűn hájjal keneget,

hogy megrontson.

A szeretet kíméletlenül pöröl,

hogy megtisztítson.

A bűn fröcsköl,

a szeretet szétárad.

A bűn éget és perzsel,

A szeretet sugároz.

A szeretet egyszerű,

A bűn körmönfont.

A szeretet „egy-ügyű”,

A bűn agyafúrt.

A szeretet nyíltan beszél,

A bűn körülír.

Míg a szeretet a mélység titkairól dadog,

A bűn a felszín közhelyeiről fecserész.

Míg a bűn hazudik, hogy ne kelljen

megmondania az igazat,

A szeretet kitérő választ ad,

hogy ne kelljen hazudnia.

A bűn kényszerít,

A szeretet késztet.

A bűn csábít,

a szeretet vonz.

A bűn érzéki,

A szeretet érzékelő.

A bűn forral,

a szeretet hevít.

A bűn űz és hajt,

A szeretet lelkesít.

A szeretet megkeresi a tisztátalant,

hogy felemelje,

A bűn „felhajtja” magának a tisztátalant,

Hogy kihasználja és a sárba tapossa.

A szeretet az embert látja a cédában is,

de a bűn csak riherongy kurvának tartja.

A szeretet megjelöl,

A bűn megpecsétel.

A szeretet társakra lel,

De a bűn csak hordákba ver.

A szeretet kiteljesít,

A bűn kiüresít.

A szeretet mentséget keres,

A bűn kifogást talál.

A bűn bekerít és magadba zár,

A szeretet kapukat nyit és

másokhoz vezet.

A bűn elfecsérli és pazarolja a másét,

De a szeretet önmagát osztja szét

Gyóni Géza

TIFELÉTEK

Tifelétek is csak oly bús a harangszó

Meg a madárének -

Mintha minden este

Valami elbúsult

Lelket temetnének?...

Az esteli szellő ott is olyan, mintha

Temetőből jönne -

Mintha sóhajtáskép

Rezdülne, rezegne

Az estéli csöndbe?

Gyóni Géza

ÁRNYAK

Sötét árnyékok összesúgtak

A felhős éjpalást alatt,

Hogy elfogják, ha hajnalt mutat,

A sugarat...

Minthogyha most esküdne össze

Ezer láthatlan árnyalak,

Hogy, mely hozzád visz, megkötözze

A szárnyamat.

Gyötörnek édes álmodásban,

Ugy meggyötörnek engemet...

Elébem állnak, hogy ne lássam

A szép szemed...

Bút adni boldog szívveréshez

Pompásan ért a cselszövény -

De az árnyékon, tudod édes,

Csak győz - a fény.

Szabó Lőrinc: Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,

még súgni se szabad a nevedet,

még gondolni se, - jaj, elárulom,

pedig belül csak azt visszhangozom,

a hangos titkot, mely életem

úgy édesíti, édes nevedet:

nevedet, édes, a pár szótagot,

mely tündéri burkoddá változott,

röpítő kőzegeddé, nevedet,

mely körém gyújtja az emlékedet,

fűszerként csendít a nappalon át

s beillatosítja az éjszakát,

s úgy tapad a számba,tüdőmbe, hogy

már majdnem Te vagy, amit beszívok,

már majdnem Te: minden lélegzetem

veled itat és zsongat édesen:

édes neved betölti szívemet

s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Gyóni Géza

KICSI KERTED

Kicsi kerted, látom én jól,

Kicsi kerted puszta már.

Falombja közt, tudom én jól,

Nem dalol már a madár.

A kis erdő ködruhában

Gyászol, gyászol valakit.

Aki benne bokrétába

Vadszegfűt már nem szakít.

Hogyha abból, ami elmúlt,

Megtérne egy pillanat,

Hogyha újra összejönnénk

Visszalopnánk a nyarat!

Kicsi kerted kivirítna,

Szólnának a madarak -

Hogyha abból, ami elmúlt,

Megtérne egy pillanat.

Gyóni Géza

VALAMI...

Valami édes, valami fájó

Borús merengés

Ugy elfog néha, mikor az úton

Mellettem elmész...

Ugy, ugy szeretnék visszafordulni

S nézni utánad -

Nem szabad. S könnyem, érzem elönti

Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos

Égi sejtés száll:

Valami súgja, hogy te is épen

Arra gondoltál.

Szív

Szív - emberszív.

Csakolyan, mint a másé.

De mégis másnál rokontalanabb.

A végzet jegyese

S az elhagyatottságé.

Szív - magyar szív.

Szív-alakú sziget.

Körülnyaldossa bánat-óceán.

Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív - figyeld a rendhagyó verését:

Néha szinte eláll.

Aztán jön egy óriás dobbanás,

A csillagokig fel - -

Azért sem a halál!

Szív - árva szív.

Hogy fogták kétmarokra

Ezt a szívet vaskesztyűs századok!

Hogy szorították irgalmatlanul!

És ime mégis, azértis dobog.

Nézd meg ezt a szívet:

Immáron teste sincs.

Csak puszta szív,

Kitépett szív.

De éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:

A testével elmult, megsemmisült.

A pusztában önmagára talált

A szegény szív

S minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel

Ezt a szent, szív-alakú szigetet:

Magyar szív az,

Sokat szenvedett szív -:

Az én szívem, a te szíved.

1934 december 10 Reményik Sándor

Egy "eltűnt" anyjának

Várod... még mindig várod.

Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd, -

Várni fogod, amíg élsz, mindörökké.

Szibériából, Kínából, Japánból,

Mandzsuriából - világ végiről.

Tizenöt év...

Mi az: tizenöt év?

Egy óra sok,

S az örökkévalóság is kevés

Egy anyának, ki várja a fiát.

A könnyeidet ki számlálta meg?

Ki jegyezte fel sóhajtásodat?

Szerelmed pergő ima-szemeit?

Minden olvasó-szem csak ennyi volt:

Hozd vissza, hozd vissza, hozd vissza...

Ki kutatgatta rebbenő reményed

Fogyó s növő holdváltozásait?

Ki látta: hányszor volt fekete újhold?

Csak beteljesült holdvilág soha.

Tizenöt év....

S én mégsem mondhatom Neked: ne várd,

Úgyis várod, amíg élsz, mindörökké,

S az Isten nap-nap után tesz csodát.

Jönnek, - még ma is jönnek

A hajdan virággal várt daliák.

Szibériából, Kínából, Japánból,

Mandzsuriából, - világ végiről,

Feketén, vadul, ismeretlenül,

Arcukon évtizedes idegenség -

De jönnek, jönnek

Virágtalan világba vissza mégis...

Én nem mondhatom ma sem, hogy ne várd.

Hátha egyszer majd mégis telehold lesz

S egy teleholdas téli éjszakán

Valaki megáll majd a küszöbön.

Arcáról a kő-maszkos idegenség

Leolvad egyetlen csókod nyomán...

Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd...

Engem is így várt volna az Anyám.

1931 március 3 Reményik Sándor