Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Szabó Lőrinc

Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével

kihímezte a réteket.

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, virágok, füvek!

Jó reggelt! - mondom jobbra-balra,

minden virágnak köszönök,

látogatóban vagyok én itt

ezer kis ismerős között.

Köszöngetek és fütyörészek,

minden szép, minden érdekel.

Pedig tegnap, szombaton este,

de szomorún aludtam el!

Egész nap pénz után szaladtam,

a remény, mint a nap, fogyott.

Mi lesz? - kérdeztem és gyülöltem,

ami jön, a vasárnapot:

míg volt remény, mindent gyülöltem,

és nem jött pénz, és este lett.

Aztán az éj ezer virággal

hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az Ördögormon,

ünnep van, pénz nem lesz ma se,

nézem, hogy ring sárgán a zöldben

a gyermekláncfű tengere,

nézem a felhőt, lent a csárdát,

a hátán hempergő csikót,

s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,

hogy viszi nagy hasát a pók,

és letelepszem és az erdő

mint zöld város tolong körül,

s kívül az emberi világon,

minden társadalmon kivül,

túl kötelességen s reményen

egészen jól érzem magam:

holnapig már nincs mit csinálni,

örülök annak, ami van.

Egész nap pénz után szaladtam,

hajszolt és megcsalt a remény:

reménytelenül, megnyugodva

heverek a tisztás gyepén,

és oly jó ez a felelőtlen,

embertelen semmittevés,

hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő

s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, - de mire kimondom,

már tűnik is a fájdalom,

nincs tegnap, nincs igazi holnap

ezen a gyönyörű napon, -

s egyszerre, boldogan, felugrom,

hogyne! hisz már érezni, hogy

lassankint vers lett a panaszból,

amit a fejem forgatott:

vers lett! s holnap pénzt adnak érte!

Rendben van! És megyek tovább:

Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,

jó reggelt, gyönyörű világ!

Reményik Sándor : Eredj, ha tudsz!

Eredj, ha tudsz…

Eredj, ha gondolod,

hogy valahol, bárhol a nagy világon

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.

Eredj…

szállj, mint a fecske délnek,

vagy északnak, mint a viharmadár,

Magasából a mérhetetlen égnek.

Kémleld a pontot,

Hol fészekrakó vágyaid kibontod.

Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen

Hiszed: a hontalanság odakünn

Nem keserűbb, mint idebenn.

Eredj, ha azt hiszed,

Hogy odakünn a világban nem ácsol

A lelkedből, az érző, élő fából

Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának

Észrevétlen ezer új hangja támad,

Süvít, sikolt.

S az emlékezés keresztfáira

Téged feszít a honvágy és a bánat.

Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes sem hitte ezt,

Ki rab hazában élni nem tudott

De vállán égett az örök kereszt

S egy csillag Zágon felé mutatott.

Ha esténként a csillagok

fürödni a Márvány-tengerbe jártak

Meglátogatták az itthoni árnyak.

Szelíd emlékek: eszeveszett hordák

A szívét kitépték.

S hegyeken, tengereken túlra hordták…

Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett

Inkább, semmint hordani itt a jármot,

Szórd a szélbe minden régi álmod,

Ha úgy látod, hogy minden elveszett

Menj őserdőkön, tengereken túlra

Ajánlani fel két munkás kezed.

Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!

Károgva és sötéten,

Mint téli varjú száraz jegenyén.

Még nem tudom,

Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,

De itthon maradok!

Leszek örlő szú az idegen fában,

Leszek az alj a felhajtott kupában,

Az idegen vérben leszek a méreg,

Miazma, láz lappangó rút féreg,

De itthon maradok.

Akarok lenni a halálharang,

Mely temet bár, halló fülekbe cseng

És lázít: visszavenni a mienk!

Akarok lenni a gyújtózsinór,

A kanóc vége, lángralobbant vér,

Mely titkon kúszik tíz – száz évig

Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér.

És akkor…!

Még nem tudom:

Jut – e nekem egy nyugalmas sarok,

De addig, varjú a száraz jegenyén:

Én itthon maradok!

Szabó Lőrinc: Ébredés

Áttetsző arany ingben ragyogva

jött a nyári hajnal az égen át:

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor

házam elé ért, elmosolyodott,

körülnézett s nyitott ablakon

nesztelenül beugrott a szobámba,

aztán könnyű ingét ágyamra dobva

bebújt hozzám a takaró alá.

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt

s én mozdulni sem mertem, félve, hogy

felébredek és álomnak remélve,

hogy ébren vagyok...és hunyt szemmel és

mozdulatlanul és remegve tűrtem,

hogy karjaimba fészkelje magát,

s mintha egyetlen érzék erejébe

gyűlt volna testem-lelkem minden éhe

és szomja és a beteljesedés

minden ígérete, csak a tapintás

néma ajkával s vak szemeivel

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem

az égi vendég ajándékait:

Ujjainak játékában a napfény

lobogó lepkéit, karjában a

rét illatának harmatos húsát

s egész testében az egymásba ringó

felhők, mindenütt egyforma ölét.

Mondom, hunyt szemmel, mozdulatlanul

feküdtem ott gyanútlan karokban,

de mikor végre álom s ébredés közt

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal

megloptam az istenek gyönyörét,

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem

és felütöttem a szememet...Ő

ép fölnézett rám: A kedves mosoly

megüvegesedett rémült szemén,

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:

Te meglestél!...-sikoltotta s felugrott

és menekült, már az ablakhoz ért

és belefoszlott a hajnali égbe.

Én felültem és értelmetlenül

és soká bámultam magam elé:

szénaszag csapott be az ablakon,

messziről zúgott a hegyi patak,

a szoba még sötét volt, de a nap már

ágyamra tűzött, és a takarón

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint

egy odadobott könnyű arany ing.

<center>

Hajnal Anna

Mondd, mit adjak neked...

Mondd, mit adjak neked, mi lenne méltó?

Mondd, mi lenne elég?

Boldog vagyok szegényes kincseimel,

Legalább mind Tiéd.

Az első légy, ki mélyen vándorolva

A múltba jöjj velem,

Gyerekkoromba míg csak visszalátok,

A táj Tiéd, legyen.

Járj bennem úgy mint ismerős vidéken,

Hol nem riaszt sötét,

Ahol öröm a patak halk folyása,

S tündéri nevetés.

Neked adom az erdők lehellését,

Érezzed arcodon,

A várakozó csöndet, amely ébreszt,

S mely veled oly rokon.

Az el nem jött csodákért mind a könnyet,

A sok gyerekpanaszt,

Eltitkolt kínt előtted mind kimondom,

Te megbocsátod azt.

Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,

S a rend csak ideál,

Csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,

Bár roskadoz a váll.

S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,

Mert Neked vallhatom,

Itéletedre - vess el, avagy tarts meg -

Magamat megadom.

Nyári zápor

Virágon lepke,

tarka pillangó,

körüle zümmög,

donog a dongó.

Fű, virág, minden

áll mozdulatlan.

Izzad a lepke,

olyan meleg van.

"Borul, beborul,

Vigyázz, pillangó!

Bújjunk, bújjunk el" -

dongja a dongó.

Felhő az égen,

borul a napra.

Megáll a lepke

egy pillanatra.

Libbenne szárnya,

jaj, de már késő.

Dördül az ég, és

zuhog az eső.

Zuhog a zápor,

ázik a lepke.

Szorítja szárnyát

nagy dideregve.

Aztán a felhő

ahogyan támadt,

fordít a tájnak

hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és

a kis pillangó

szárítja szárnyát,

s donog a dongó.

Kányádi Sándor

Ady Endre: A mese meghalt

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese

S egy tavaszon én valakire vártam.

Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,

Parthoz sodort egy illatos mesét,

Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.

Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,

Uj mese volt ez s az árny csodasápadt.

Mindig szerettem árnyat és mesét:

A legszebb mesét és a legszebb árnyat

Egy babonás tavaszi éjszakán

Addig kérleltem, míg életre támadt.

Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.

Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese

Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,

Élő mesére s élő asszonyára

Riadtan néztem. Nem az én mesém.

És ez az asszony, ez a csodasápadt?

Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.

Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,

Idegen árnyat terem és mesét:

A mese régi s rizsporos árnyat

Kérleltem egy tavaszi éjszakán,

Mikor a vágyam utolszor megáradt.

Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.

Vajda János (1827-1897): Az üstökös (1882)

Az égen fényes üstökös; uszálya

Az ég felétől le a földre ér.

Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája

Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át

A végtelenséggel versenyt rohan.

Forogni körbe nem tud, nem akar, hát

Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,

A kacéran keringő csillagot;

Fenséges Niobéja az égboltnak,

Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,

Sugár ecset, mely festi végzetem,

Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,

Te mindenütt egyetlen, idegen!...

Beney Zsuzsa

Hogyan vártalak?

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget,

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret

pedig nem láttalak még,

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget, mindenkinél

jobban téged így szerettelek.

Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(Radnóti Miklós)

Ady Endre

AZ ALVÓ CSÓK-PALOTA

Halálon innen, Életen túl,

Csak férfi-ember juthat oda,

Csak szomorú hím juthat oda,

Ködben, homályban alszik, alszik

A csók-palota.

Ezer szobában ezer asszony,

Fehér, szép asszony várva piheg,

Forró, nagy asszony várva piheg

S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong,

Úgy ver a szived.

Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki,

Mindenütt asszony és nyoszolya,

Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya,

Csók-labirint és ezer asszony

És ezer Soha.

Ott fogsz futkosni mindörökké,

Gyáván, vacogva, csóktalanul,

Jégvirágosan, csóktalanul

S barna hajadra a nagy Ősznek

Hóharmata hull.

Ady Endre: A Patyolat üzenete

Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba

Bomolva, romolva

Vágtató, tüzes fogat

S most lenget utánam jelt

A Patyolat,

Most, most szeretnék lenni bátran

Élet-tagadó, szűz, makulátlan,

Vágytalan és tiszta.

Most mikor már nem térhetek vissza.

Átkozom gerjedelmem,

Az elsőt, mely vágyat adott,

Az első, szennyes gondolatot.

Szerelmem,

Ki olyan hamar ébredt,

Óh, emlékek, emlékek

Csak egy kicsit ne bántanátok.

Minden volt dolgom egy-egy átok

Szégyen:

Boldog, ki Isten kegyelmében

Fehérre aszatja magát.

Tiz-husz, szent bőjtű, kámzsás barát

Szép árnyéka táncol körül:

Be boldog, aki nem örül.

Jaj, be piszkos ruha az Élet

S a Vér be nyomorult, be ronda.

Harmincnégy esztendős, vén koromba

Mindenek túlján

Undorodván s szépen butulván,

De, jaj, mégis tudván sokat

Sírva nézem, hogy kendőt lenget

Késetten az én bűnös lelkem

S egyetlen, igazi szerelmem:

A Patyolat.

Koszpek Ferenc

Lennék

Lennék tavaszi szellő,

mely gyengéden simogat,

lágyan bőrödhöz érve

enyhíti a kínokat.

Lennék napfény, mely mindig

feldobja a napodat,

melegével átjárja

minden fázó tagodat.

Lennék egy puha lepel,

mely mikor hozzád simul,

gyengéd érintésétől

mosolygós orcád pirul.

Lennék szép színes virág,

hogy illatomat érezd,

leszakítva száramról

a lényeget élvezd.

Lennék én kókuszpálma,

hogy gyümölcsömet leszedd,

érezzem a nyelvedet,

mikor húsomat eszed.

Lennék homok a parton,

hogy csakis rajtam lépkedj,

de finom, apró szemű,

hogy segítsem a lépted.

Lennék ragyogó kék ég,

hogy egész nap érezzelek,

a felhőket elhajtom,

hogy mindig nézhesselek.

Lennék egy kicsiny madár,

minden nap Veled mennék,

minden, és semmi lennék.

Mindegy! Csak Veled lennék!

Várnai Zseni :

Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli babám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,

mint a napfény maga felé

fát, virágot, lombos ágat -

fölemeled az anyádat.

Áprily Lajos - A rím

Hazája álom és titok,

szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,

csilingel és kísér, kísér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,

amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor

és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,

kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,

hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut

és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,

habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering -

csak ring s a lelkem benne ring.

Csonka vers (Holt katonák balladája)

Kezdtem ezt a verset én, tavaly május elején,

idén lett csak készen, idén sem egészen.

Címe az volt: életem, s kihúztam, mert félszegen

sántikált a címe, minden lába ríme.

Újra kezdtem, s ezalatt félesztendő leszaladt,

de az égre nézve alig vettem észre.

Az égen egy felhő szállt, s az a felhő nem is szállt,

lebegett vagy állt tán, mint egy őr, várt rám.

Azt a felhőt néztem én, míg e forgó év felén

csak lehullott onnan, mint katona holtan.

Ismét kezdtem: Háború lett a címe, száz sorú

volt az első versszak, jajgatott mint vert had.

Jaj mit is kerestem itt, katonák holttesteit,

bűverő terelte lépteimet erre.

Kutattam a tárva tárt messze hajló láthatárt,

föllelem, reméltem, nyitját, minek éltem.

Életemmel kezdtem el, háborúban vesztem el,

én másról akartam szólani e dalban.

Másról én, de nem lehet, valaki nem engedett,

tán a ma lepergő, oszló testű felhő.

(Hollós Korvin Lajos)

Szabó Lőrinc

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

Váci Mihály

SZELÍDEN, MINT A SZÉL

Szőkén, szelíden, mint a szél,

feltámadtam a világ ellen,

dúdolva szálltam, ténferegtem,

nem álltam meg - nem is siettem,

port rúgtam, ragyogtam a mennyben,

cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

minden levéllel paroláztam;

utamba álltak annyi százan

fák, erdők, velük nem vitáztam:

- fölényesen, legyintve szálltam

ágaik közt, szép suhanásban,

merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

nem erőszak s akarat által,

ó, szinte mozdulatlan szárnnyal

áradtam a világon által,

ahogy a sas körözve szárnyal:

fény, magasság sodort magával,

szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

a dolgok nyáját terelgettem,

erdőt, mezőt is siettettem,

s a tüzet - égjen hevesebben,

ostort ráztam a vetésekben:

- így fordult minden vélem szemben,

a fű, levél, kalász is engem

tagad, belémköt, hogyha lebben,

a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;

nem lehetett sebezni engem:

ki bántott - azt vállon öleltem,

értve-szánva úgy megszerettem,

hogy állt ott megszégyenítetten

és szálltam én sebezhetetlen:

- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,

jöttömben csendes diadal van,

sebet hűsít fényes nyugalmam,

- golyó, szurony, kín sűrű rajban

süvített át, s nem fogott rajtam,

s mibe naponkint belehaltam,

attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.

Váci Mihály

HA RÁD GONDOLOK- VIRÁGZOM

Harangszó ver szíven:

mintha bennem zuhogna.

Hol vagy mellőlem? Hiányzol.

Minden téged kérdez;

ha madár szól,

hol hagytalak? – rámszól.

Milyen messze vagy!

Mindennek arca sírásoddal fordul felém,

s bármit mondhatok,

nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,

melyet bejárni vágyom,

a hegyen-túli ég,

hegyekből kibukkanó tenger,

hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,

sírásaid mindenütt elérnek,

fűzfáim alattuk áznak.

Bennem egy hegedű érintetlenül,

- óvja puha bársony.

Csodafád vagyok,

ha rádgondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.

Kristályként bezár sorsom magába,

s rózsaként kinyit.

Szabó Lőrinc

A tükör vallomása

- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tükör.

Beszélj magadról: felelj neki, tükör!

- Elkapom arcod és a pillanat

szeszélyét, minden mozdulatodat,

mint mély eget a mély tenger színe,

befogadlak, mint senki sohase,

hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,

és szeretlek a parancsod szerint,

sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,

néha barátod, rabszolgád vagyok,

alázatos és bizalmas barát,

aki nem kér semmit, csak néz s imád,

és nem akar lenni, csak általad,

csak árnyéka annak, ami vagy.

- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tükör,

Szólj még magadról: felelj neki, tükör!

- Égsz, átgyúlok, és hideg maradok,

sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,

szolgádnak hiszel, s nincs hozzád közöm,

felszínem ábránd, mélységem közöny,

tükör vagyok, nem sejted, míly csodás,

megfoghatatlan, tiszta látomás,

mert látomásod is visszaverem,

nem érezlek, nincs emlékezetem,

agyonlőheted előttem magad,

kihullsz belőlem, mint a pillanat,

kihullsz, nyomtalanul, üresen, bután,

mint az öröklétből a földi árny.