Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Weöres Sándor:

ÖNARCKÉP

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,

miket magam választottam; nyisd szekrényemet:

benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját-völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért

miként képzelheted, hogy te látsz engem?

:)

Dalban ismered?

Hallgasd meg nálam!:)

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Weöres S.

A barátság kertje

A barátságot mondhatjuk egy kertnek,

melybe sok-sok kis magot elültethetsz.

Kedvesség és nevetés a locsolás,

s a szeretet lesz a kinyíló virág.

Türelem, megértés, gyengéd figyelem

napsütésnél jobban melegítenek,

Így nem hervad a szeretet virága,

aki ültette, örökké csodálja

AZT MONDJÁK

Mikor születtem, a kezemben kés volt -

azt mondják, ez költemény.

Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:

embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,

azt mondják, hogy az szeret.

Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!

Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.

Azt mondják, ez hogy lehet?

Ahogy e földön marad, mit elejtek, -

ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:

azt mondják, hogy meghalok.

De annyi mindenfélét hall az ember,

hogy erre csak hallgatok.

1936. november-december József A.

Ó, KÉK ÉS ZÖLD...

Ó, kék és zöld és arany ragyogás,

Illatok, gyanták, szél, forró sohaj,

Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,

Piros lobogó szirmok s lebegő

Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.

Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!

Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő

Viráglángnyelvek, lebegő,

Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,

Izzó arany amely zuhogva dől

A napkéselte rések boldog sebén...

Tóth Árpád

Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?

- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

- Lárifári ! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! És különben is, h…ogy nézne az ki ?

- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.

- Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! Még, hogy szájjal enni Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit : azért sem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid .

- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk. ,

- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.

- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk…

- A Mama ? Te hiszel a Mamában ? !

- Igen.

- Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ?

- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.

- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.

- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét .

Hársfák

Virágzó hársak hűvösében

Magányos csendben üldögéltem,

Nem is kívántam mást, csak éppen

Lenni, mint a lomb.

Mikor már-már elszenderültem,

Egyszerre fölrezdült körültem

Egy álomhalk, valószerűtlen

Földöntúli hang.

Száz méh, a hárs virága kelyhén

Illattal csordulóra telvén

Surrogja rezge szárnya nyelvén

Léte mámorát.

E hárs alatt én hányszor ültem,

Önnön zenémben elmerülten

S önös figyelmem elkerülte

Mind e halk zene.

Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján

Burkolt el engem ön zajomba csalfán

Csalóka ihlet, - még csak meg se hallván

Azt a más zenét,

Komoly lányát az Isten-adta csendnek,

Melyre a boldog angyalok kerengnek,

S melyben öröktől egy akkordban zengnek

Isten és világ.

Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:

Tanulj a hárstól illatot teremni,

A csend dalának élő kelyhe lenni

S búgni, mint a hárs!

Sík Sándor

Mosonyi György

Az eper dícsérete

A földön termékenyül,

a föld, a munka adja nekünk.

Eper! Nagyon szeretünk.

Sokféle formában, aromában,

éltető napsugárban.

Esőben, szélben, parányi részeid

minden ízében.

A nektárodban, az illatodban

minden finomságod ott van.

Színed vérPIROS, bensőd FEHÉR,

leveled ZÖLDje szívünkhöz ér!

Kúszol a föld felett, gyökered földbe tart,

örök életűnek tarthatod magad.

Szamóca, eper, megélhetés.

Görnyedt háttal megy a termesztés.

Legyen először jó talaj, palánta,

Aki az ültetést szívvel csinálja,

locsolja, gyomlálja, szeretgeti,

a trágya is kell neki, olykor fólia,

jó levegőért kinek kell szólnia?!

Védeni, óvni, mert sok a rossz "szellem".

Szemenként felszedni szeretettel.

A puha szállítás is kemény dolog.

És mit fizetnek érte a boltosok?!

Megannyi kérdőjel. Időben szervezni.

Itala Isteni. Tartósan eltenni!

Eper! Volt mindíg a legföldibb édesség,

tiszta ős réteken, gyermeki kedvesség.

Áradjon belőled szerető békesség.

Áradjon feléd szívbéli szeretet.

Fogyasztó! Becsüld meg a finom epreket!

(most ilyen hangulatom van...)

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttykös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengenek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő, ha bántja az ágat

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

GYURKOVICS TIBOR: FELESELŐ

Tudod, hogy mi a szerelem?

- hogy vele igen - Vele nem

Hogy mi a tűzbocsátkozás?

- csak ő legyen és senki más

Holnap látni se akarom

-csak őt ölelje karom!

Az utcán meg sem ismerem

- még szemhéját is szeretem!

Minden mozdulata hamis!

Mosolya, csókja - Akkor is!

Torkomig ér gyűlöletem:

senkivel se - Vele igen!

És kerülöm és megvetem

és átkozom - és szeretem!

Őrült vagyok és lángolok

karjában - mint a csillagok.

Javítás: Nagyon "ügyesen" rossz helyre szúrtam be a megjegyzésem. :(

GYURKOVICS TIBOR: FELESELŐ

Tudod, hogy mi a szerelem?

- hogy vele igen - Vele nem

Hogy mi a tűzbocsátkozás?

- csak ő legyen és senki más

Holnap látni se akarom

-csak őt ölelje karom!

Az utcán meg sem ismerem

- még szemhéját is szeretem!

Minden mozdulata hamis!

Mosolya, csókja - Akkor is!

Torkomig ér gyűlöletem:

senkivel se - Vele igen!

És kerülöm és megvetem

és átkozom - és szeretem!

Érdekességképpen írom, hogy ezt a verset a net-en úgy találtam meg, hogy hiányzott a 3. versszaka. Én idetettem. Egy ezer éve kivágott újságból másoltam. :) Anno, a net előtt, még így (is) gyűjtöttem verseket.

Őrült vagyok és lángolok

karjában - mint a csillagok.

Megcsókoltalak, megmutatni,

hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,

mutatni, hogy ölelj Te meg.

És sírtam is, ölelve térded,

mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim, a könnyű bért,

mit értem ontsz: a könnyekért.

Eldobtam mindent, íme lásd,

hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,

ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,

hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,

csak az kap ingyen, ki ingyen ad.

Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ?

Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,

de jaj Neked, ha nem tudod.

Jobb lett volna nékünk meg sem születni,

mint egymást így szeretni. . .

Jacques Charpentreau

Hogy mindenről tudj beszélni

Sok szó van, hogy mindenről tudj beszélni:

A nap, a fény, a szél, az éj, az ég,

A zaj, a mosoly, az eső, a jég, -

Játszani, menni, enni, inni, élni.

Sok szó van, amit folyton mond az ember:

A víz, a tej, a hó, narancs, kenyér,

Szomjúság, éhség, száj, szem, szív, tenyér,

Öröm, játék , szeretet, este, tenger.

Sok szó van, amit meg is kell tanulni,

Hogy olvasni, írni, számolni tudj.

S megértsd, hogy mit csinálj: sétálj, aludj,

Egyél, igyál, labdázz, vagy elmenj úszni.

Sok szó van, min tűnődhetsz nemegyszer:

Nárcisz, szarkaláb, szerecsendió, -

S lassan megtudod, mi mire való:

Gyöngyház, delfin, palánk, rakéta, vegyszer.

Sok-sok olyan szó van, mely zengve táncol:

Egyik szólít, a másik ráfelel: -

Távoli csillagokat hoz közel:

Ezek a legszebb szavak a világon.

A versekben lévő szavak varázsa,

Zenéje az, mi szívet simogat:

Elűzi minden gyötrő kínodat -

A vers az élet egyik nagy csodája.

Ford.: Végh György

Kék volt az ég

Minden, mi élt

Sütött a nap

Nagy sugárral

Egy olyan helyen,

Hol tán volt Isten

De jött egy nap

S összeroppant

erős lelkem

S összeestem

De felsegített

Néhány ember

Búcsúzom tőletek

Ti jó emberek

Ti barátaim,

Jó társaim

Elhagyom e helyet

Benne szerelmemet

Eddigi életem

Erős vértemet

Fáj a búcsú

Fáj, és nagyon szúr

Fáj az elvesztés

Fáj a tévedés

Fáj az igazság

Fáj, mi nem igaz már

Fáj a csalódás

Fáj minden más

El ne vesszetek

S ne adjátok fel

A jóért harcoljatok

Tudom, hogy tudjátok

Búcsúzom tőletek

Titeket szeretlek

Emlékezzetek rám

Még látjuk egymást

"Ne kívánd,hogy játsszam a nőt aki jól nevelt.

Ne kívánd,hogy tudjam a módit,s az illemet.

E példás kis udvartöltelék,az már nem én lennék.

Ha repít a trapéz, ha elbír a vékony jég

ha szeszély a veszély az csodás az álomszép.

De értsd meg ha nem kockáztatnék,az már nem én lennék.

Ha óvnál a bajtól épp az lesz a baj.

Hogy nyűg lesz csak rajtam a lét.

mint sólyom úgy szállok majd más táj felé,

ha béklyóz a kényszerűség.

Ha leszól egy csillag, ha elhív én elmegyek.

A világ, a hazám, a felhők, a mesterek.

Ha tudást csak könyvekből vennék,az már nem én lennék.

És taszít ha tolong sok kegyenc,sok esdeklő

és riaszt ha les rám és öröm ha egy sem jő.

Kit nem bánt e barbár csőcselék,már nem én lennék.

És elveszthetsz hidd el, ha börtönbe zársz

a fészkedből elszállok én.

Hogy megtarthass az kell, hogy had higgyem

már az élet mit élek, enyém!

Egy társ kell egy barát,ki megvéd,ki átölel,

ki megért ki megóv, ha vigasz vagy tréfa kell.

De hagyja, hogy éljek szabadon, mint a lélek,

mert így vagyok,csak Én!

Csak én!"

Orbán Balázs

Adj egy percet

Adj egy percet a csendnek,

Végre üvölthessen benned,

Tanítsa jó modorral,

Hogy kell embernek lenned!

Adj egy percet csendnek

S ne másnak:az embernek

Ősi szálait fondd újra

Kemény szövetté:a lelket!

Adj egy percet a csendnek

És hallgasd,hogyan serceg

Benned hangja,fájón

A tünődő őrületnek...

Paul Verlaine

HOLDFÉNY

Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne;

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomorú lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:

életművészet! Ámor győztes üdve!

De nem hiszik, amit a száj dalol,

s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,

melyben álom száll a madárra halkan,

s vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

Nikolaus Lenau

Naplemente van

gyászos fellegek

szél sír untalan

sírva ellebeg

Villám sápadón

száll az ég alatt

képe lenn a tón

gyorsan átszalad

Villám fényinél

téged látlak itt

lengeti a szél

hosszú fürteid

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,

Mindennek vége, vége:

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem

S nincs, mi nyugtot adjon.

Csókolj egy csókot a szívemre,

Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim

Számára a világnak,

Nincs már nekik látnivalójuk,

Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron

Térdig gázolt a vérben

S most nézd Uram, nincs nekem lábam,

Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,

Elszáradt már az ajkam

S száraz karó a két karom már,

Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,

Mindennek vége, vége.

Békíts ki Magaddal s magammal,

Hiszen Te vagy a Béke.

Várnai Zseni

Szolgálj , szívem..

Csak kitartás!-biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen

sok a dolgunk még s nem mutathatom,

hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen

frissen induljak minden reggelen,

csak én tudom, ha ágyba roskadok

estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam; eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott elgyötört. . .

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy-völgye lágyan kisimul,

csak este ha ágyba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kitartás, -kip-kop. . . pontosan,

holnap sikerül megint biztosan,

a félúton, szívem jaj meg ne állj,

kip-kop. . . . tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki odajut,

a csillagok közt csillagként ragyog. . .

csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom. . .

Most meg-megállok, s felfohászkodom;

-Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj. . .

Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan. . .

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

Székely János

Napszonett

Teljes valómmal nyújtózom utánad,

Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.

És mint a párás földkorong, örökké

Fényes felemet fordítom feléd.

Szeretném mindig azt mutatni néked,

Ami bennem a legtöbb, legnagyobb.

Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,

Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.

Szeretném olykor túlragyogni álmod,

S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:

Ezért sütöd feléd eső felem.

S csak hogyha önnön fényed is kilobban,

Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,

Milyen sötét és milyen fénytelen.