Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Szepes Mária - Kibékülés

Békét kötni mindennel és mindenkivel,

aki más, mint amit jónak, szépnek

tartok, s csak önmaga tud lenni.

Elfogadni külön kozmoszának törvényeit,

ha az enyémtől eltérnek. Megbocsátani

idegen, rossz ízeket, helyükre tenni

téves jelképeket. Megérteni titkos

nyelvüket, a hebegőt, a dadogót,

a szitkozódó, mérget fröccsentő csúfat is.

Felismerni e tintahal - felhő mögött a zokogó,

magányos kárhozottat, aki adni, kérni

nem képes. Számláján csak bevétel - rovatot

vezet. Tenni, áldozni sohasem szeret,

nem ismer egyebet, csak a nihilt,

koporsót ácsol, sírgödröt ás.

Elviselni a botor jajszavát, aki maga keresi búját, baját,

visszaüt, támad, s vádol, hogy ütik,

sült galambra lesve tétlenkedik.

Nyavalyáinak utána jár,

a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.

Nem tudja másképp. Semmiféle vád,

ítélet csontalkatát nem szabja át.

Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a világ!

Ennyi az ember, s ennyi vagyok

magam is. Nem több és nem kevesebb.

Néha megostromlom a lehetetlent,

Sziszifuszként hegyre hordom terheimet,

azután visszahullok talajt vesztve megint.

De magamnak is megbocsájtok,

ami nehezebb, mint átugrani

saját, földre vetült árnyékunkat.

E biblikus varázslat mégis

megtörténik időnként, pedig nem idézi hit.

A csoda villáma váratlan mindig,

eltünteti, ami valónak tűnik,

s megmutatja, ami a mulandóban is

igaz, mert soha el nem múlik.

VÁCI MIHÁLY: NEHÉZ A SZÍVÜNK

Az arcodat ne mutasd szomorúnak.

Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.

Jobban kellene szeretni magunkat,

hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

A szíveink egymásra zúzva hulltak,

eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.

Sebeinkért szeretjük már a múltat;

és a jövőt: - lesz mit felemlegetnünk.

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.

Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.

Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak

ütése alatt ragyog a szerelmünk.

Egymást szeressük már - ne csak magunkat

Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

:)

Bókkon Gábor

A megbántott kövér felhő

Megy a Felhő fönn az égen,

fütyörészve, szép kövéren.

Bizony nagyon lóg a hasa,

lassan ér hát ezért haza.

Egy tó fölött megáll mégis

– Van még idő estebédig –,

tükörképét nézi hosszan,

föl is kiált jó hangosan:

„Nem is vitás, ki a legszebb:

enyém ez a pompás termet.

Aki látott egyszer engem,

nem lehet, hogy mást szeressen!"

Örömében hasa remeg –

indul tovább, elégedett.

Fütyörészve, szép kövéren

megy a Felhő fönn az égen.

Arra visz a Szélvész útja,

ordít, süvít zúgva-búgva:

„De kövér vagy! S hű, de rusnya,

felhők közt a világcsúfja!"

Közeledve, távolodva

komisz Szélvész ezt harsogja. –

Áll a Felhő megszeppenve,

borús lesz az arca, kedve.

Szipog – pedig nem akarja,

könnyes már a szeme sarka.

Bánatában sír a Felhő

– ezért dől most ránk az eső.

Seress Rezső: Vége a világnak..

Ősz van és peregnek

A sárgult levelek

Meghalt a földön az

Emberi szeretet.

Bánatos könnyekkel

Zokog az őszi szél

Szívem már új tavaszt

Nem vár és nem remél.

Hiába sírok és

Hiába szenvedek

Szívtelen rosszak és

Kapzsik az emberek

Meghalt a szeretet.

Vége a világnak

Vége a reménynek

Városok pusztulnak

Srapnelek zenélnek.

Emberek vérétől

Piros a tarka rét.

Halottak fekszenek az

Úton szerteszét.

Még egyszer elmondom

Csendben az imámat:

"Uram, az emberek

gyarlók és hibáznak…"

Vége a világnak!

Paul Éluard

A FÖLD OLY KÉK

A föld oly kék mint egy narancs

Nincs tévedés a szavak nem hazudnak

Nem engednek dalolni többé

A csókoknak kell megegyezniük

A bolondoknak a szerelemmel

Az ő jegygyűrű-szája

Minden titok minden mosoly

S megbocsájtás milyen ruhája kell

Hogy meztelennek lássuk őt.

Zöldben virítanak a darazsak

Ablakok gyöngysorát

Fűzi nyaka köré a hajnal

Szárnyak födik a lombokat

Tiéd a napfény minden gyönyöre

Minden napsütés a földön

Szépséged útjain.

Somlyó György fordítása

Armand Sully Prudhomme - Sóhaj

Nem látni őt, nem hallani,

nem szólni és nem vallani,

imádni híven, nem feledni,

folyton szeretni,

A két karunk felé kitárni,

a semmiségbe nézni, várni,

s ha nem jön, úgy is rámeredni,

mindig szeretni.

Szenvedni, s bírni, egyre bírni.

nem érni el, és sírni, sírni, elhullani,

könnyben feledni

mindig szeretni.

Nem látni őt, nem hallani,

nem szólni és nem vallani,

de láztól és vágytól veretni,

s mindig szeretni.

Tavasziasan

Megjött a ravasz tavasz

Esőt, meleget nyakba akaszt

Hol meleged van, hol fázol

Mindenképpen bőrig ázol

Szívedben tíz öröm zsibog

Millikkel apad a bú, a gond

Néhánnyal több futóbolond

Megjött a kamasz tavasz

Életet lehel, kedvet fakaszt.

Cserényi Zsuzsanna Hoztam neked…

Hoztam neked napot,

Hogy fényben lehessél.

Hoztam neked szellőt,

Hogy szárnyra kelhessél.

Hoztam neked vizet,

Hogy soha ne szomjazzál.

Hoztam lágy kenyeret,

Hogy azzal táplálkozzál.

Hoztam neked békét,

Néhány szóvirágot,

Hogy elűzzék mellőled

A szomorúságot.

A legvégére pedig

Csak önmagamat hoztam,

S fele barátságom,

A másik fele itt van.

Szabó Lőrinc

Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán,

mint éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is újra

az énekét:

kék füttyre mindig

'kvart' lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,

de - nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! –

fütyülök utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék –

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Read more: [link]

Helen Bereg: Emlék

Lehunyt szemhéjamon

Beteljesedik vágyam.

Arcodat megsimogatom

Bizsergetőn, lágyan.

Látom kedves mosolyod,

Szád szélén felvillanni.

Szemünk vágyón, csillogón

Szerelmesen összefonódni.

Érzem bőrömön kezed.

Kutatása édesen lágy.

Futkos végig ujjbegyed

Sóhajra nyitva a szám.

Összefonódik két test.

A gyönyör végtelen.

Eltűnik, elolvad minden

Öntudatlan suttogom neved.

Tavasz - várás

Érzed? Jön a tavasz,

a fák alá

már tarka - fátylú verőfényt havaz.

A messzeségből hírnök érkezett:

madár lebeg a rónaság felett,

s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,

csábítanak most halk melódiák,

ezer kis visszatérő róna-dal,

S ugye neked is tarka a világ,

s az álmaid megannyi könnyű lepkék:

már nemsokára zöldül a levél,

és visszaszáll a tavasz és a fecskék,

és a fecskékkel ő is visszatér...

Ha jönne már...

ugye testvér, megálmodod mi lenne?

s egy kis meleg

belopózik halkan a szívedbe...

Wass Albert

Virágok

Ha csókos szellő szárnyán

hangod zenéje kél,

halott lelkemről árván

lehull a szemfedél.

Belőle csengve-zengve

ezer virág fakad,

s virággal szórja szerte

a Te tavaszodat.

De ha az esti csendben elnyelnek lent a fák:

valahonnan kiserken

egy fekete virág.

Idéz az alkonyatba

egy könnyes, bús varázst,

s lelkemre szórja lopva

az őszi hervadást.

Wass Albert

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag...fényes...ragyogó...

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette... s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot...

Wass Albert

Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szivem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

Ady Endre

Heinrich Heine : BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé,

Eljönni onnan, hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,

Kergetni egy álmot, soha el nem érni

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet

Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet,

Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak

Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni

Mással látni meg őt és utána fordulni

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önnmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig

Aztán, hogy elfordulok

Fáradt szememhez nyúlok

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé , már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Nagy Zoárd : Anakonda

Legszebb állat az anakonda,

de nem tudja ezt ama konda,

ha ráterelnék ama kondát,

széttiporná az anakondát.

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Erőss Alfréd: Hóvirág

Mint valami áttetsző titok

ugy törte át a lágy-szelíd havat az első

hóvirág.

- Tovább már nem tudok tavaszra várni:

történjék akármi,

de én kinyitok!

És kinyitott remegve,

volt ereje, kedve, -

hiába rázta, cibálta a szél,

hiába ütött:

hiába ülte meg a szürke színű köd

és a fagy hiába permetezte.

Csak nőtt, csak nőtt tovább

a Hófehérke teste.

Sango Villagren:

Reggeli Csoda

Harmat cseppen a kerti virágról,

majd megcsillan rajta a nap sugara,

büszkén ontva a fényt magából,

s csendül a reggelek víg madara.

Még homályba olvad a tekintetem,

már hallom e harsány éneket!

Tisztul a kép, de még nehezen

tompítja szemem a fényeket.

Elmém vidáman ébredő árnya

remélve köszönt egy szép új napot.

Szívem, mint mindig, most sem bánja

azt, mit e fénnyel ismét kapott.

Álmosan pillantok jobbomon az ágyra

és megmosolyogtat, ami fogad.

Illatok, érzések színes kavalkádja

őrzi, mit szívem tartogat.

Tán álmodom még, de oly valósan,

új képet szőtt a képzelet,

a csendes lomhaságban eltelt óra

mellettem új Csodát ébresztett.

Barnásvörös haja a párnára omlott,

s mint hűs patak, csörgedez tovább.

Csodálva nézem tincseire bomlott,

földig nyúló zuhatagát.

Ezernyi kérdéssel pillant fel rám

a szeretetét ontó barna szempár.

"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"

Időt nem ismerve tekintesz reám.

Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,

így nyújtod felém a két kezed.

A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,

új Csodát szőtt a képzelet!

"Szeretlek... Könnyű kimondani,

Kár, hogy nem tudtad végig gondolni,

Mit is mondtál ezzel nekem,

S most miattad könnyes mind a két szemem...

Szeretlek... Azt hittem tényleg így gondoltad,

Hogy őszintén, tiszta szívvel mondtad,

De becsaptál rútul, aljas módon,

S várom, hogy a holnap enyhülést hozzon...

Szeretlek... Neked ez semmit nem jelent,

Hisz könnyen elengedtél egy szerelemes kezet,

Nem fogtad örökké, ahogy szavaid ígérték,

Mik egy naiv lány szívét, darabokra törték...

Szeretlek... Miért mondtad ezt nekem?

Hisz tudtad, hogy nem leszel sokáig velem,

Tudtad jól, hogy hazugság az, amit suttog ajkad,

S cseppnyi megbánást sem látok rajtad...

Szeretlek... Ezzel a szóval boldoggá tettél,

De nem tudtam, hogy immár hazug ember lettél,

Hittem, hogy életem majd szép lesz Veled,

De csak keserűségem köszönhetem neked...

Szeretlek... Bíztam benne, hogy így is marad,

De szemed máson gyorsan megakadt,

S engem, mint egyszerű játékot, eldobtál,

Hogy, mit okozol ezzel? Bele se gondoltál..."

Ismeretlen szerző

Pilinszky János

Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,

az egyetlen élő leszek,

csak tollpihék az üres ólban,

csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,

mint téli szeméttelepen,

a hulladék közt kapirgálva

szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.

Még szívemet se hallani,

mindenfelől a némaságnak

extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.

S a tiéd, egyedűl tiéd,

kezdettől fogva neked készűlt

e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,

csak űl az idő szótalan,

nincs karja-lába már a vágynak,

csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,

se házam nincs, se puha ágyam,

zavartalan heverhetünk majd

a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!

Ha gyenge vagy, végem van akkor.

Ágyban, párnák közt, uccazajban

iszonyu lenne fölriadnom.

Ilona

Lenge lány,

aki sző,

holdvilág

mosolya,

ezt mondja

a neved

Ilona,

Ilona.

Lelkemben

hallgatag

dalolom,

lallala,

dajkálom

a neved

lallázva

Ilona.

Minthogyha

a fülem

szellőket

hallana,

sellőket

lelkeket

lengeni,

Ilona.

Müezzin

zümmög így

"La illah

il Allah",

mint ahogy

zengem én,

Ilona,

Ilona.

Arra, hol

feltün és

eltün a

fény hona,

fény felé,

éj felé,

Ilona,

Ilona.

Balgatag

álmaim

elzilált

limloma,

távoli,

szellemi

lant-zene

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa ó,

csupa a.

Csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez

halovány

kék-lila,

halovány

anilin,

ibolya.

Ilona.

Vigasság,

fájdalom,

nem múlik

el soha

s balzsam is

mennyei

lanolin.

Ilona.

Elmúló

életem

hajnala,

alkonya,

halkuló

nem múló

hallali.

Ilona.

Lankatag

angyalok

aléló

sikolya,

Ilona,

Ilona,

Ilona,

Ilona.

Kosztolányi Dezső