Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Éjre éj és napra nap…
„Éjre éj és napra nap
Egy bűvös hálót rázogat
Mint titkos hang, súg átkokat
s néki, hogyha ott marad
Hol Camelotra lát.
De súghatnak már őneki,
Hálóját csak lengeti,
s fontolóra sem veszi
Shalotnak asszonyát"
Wass Albert: Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából, köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz: sok százéves nóta.
Így dalolják Magyarhonban, talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat,
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak, hogy a középső,
az igazi, üresen marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta...
ezért nem tud húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan, jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdás csókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel,
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el- elmegyünk,
messzi nagy utakra megyünk.
Messzi nagy utak porából
bizony köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben,
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
(Bajorerdő:1947 ,....ekkor születtem: )))))
Szép vers!
Remélem jól vagy..! :))
Pussz
JUHÁSZ GYULA
Esti dal
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.
Babits Mihály:Isten gyertyája
Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?
Inog a láng már és tövig ég,
bölcs, szent, konok kezeidben.-
S új szelek jönnek, fattyú-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz velem, Isten?
Szégyen-szél, fattyú-lehelet is
zord annak, aki mezítelen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?
Mért tart magasra nagy tenyered?
és milyen éj vize zug lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?
Reviczky GyulA
Feltámadás
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Akik tanait gyűlölték,
Meg nem ölheték.
Nem rejtette sír magába
Égi szellemét.
Mert égből eredt, s nem is volt
Születése sem...
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Kettős ünneplés azóta
Minden kikelet!
A mennyországé és a földé...
Ünnepeljetek!
Adjatok hálát, hogy ismét
Új világ terem,
S feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső:
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen...
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!
Adjatok hálát, s virágot,
Tömjént hozzatok.
Hallelujah! Hallelujah!
Zengje ajkatok.
Mert feltámadtok ti is még
Valamennyien,
Mint az istenember egykor:
Győzedelmesen!
Endrődi Sándor: A szeretetről
Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.
Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.
Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.
Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.
Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.
Csukás István
Tavaszi vers
Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.
Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.
Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.
Szép Ernő: Pitypang
Nótába nem írnak,
Gomblyukba nem tűznek,
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet.
Mert te nem vagy ritka,
Mert te nem vagy drága.
Csak az árokpartról
Nézel a világba.
Minha kis nap sütne,
Orcád oly szép sárga,
Te pitypang,
Te pitypang virágja.
Az urak, a dámák
Ugye rád se néznek?
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget.
Pedig, hogy meggyúrtunk,
Hogy agyontépáztunk,
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk.
Hófehér lelkedet
Szétfújtuk a nyárba,
Te pitypang,
Te pitypang virágja.
Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek,
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget.
Köszönöm, hogy itt vagy
Lehajlok utánad,
Gyere bemutatlak
A kaméliának.
Csak nevess rá bátran
Mezítlábas árva,
Te pitypang,
Te pitypang virágja.
Reményik Sándor - A menekülő
Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.
Sárhelyi Erika - Félúton
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Sík Sándor
Felhőjáték
A felhők odafenn bújócskát játszanak.
Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap.
Fiatal öregek, lelkem barátai,
Nem próbálnánk mi is felhősdit játszani?
Felhőt, esőtadót, jókor és eleget,
Ősznek jó szántatót, májusnak meleget.
Máskor paplant terít a fáradt nap előtt
S képekkel hinti be a mennyei mezőt.
Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség,
Lehével fújja el az álomittas ég,
De felszítt már a föld esőt és sugarat:
A felhő elfoszolt, a játék megmaradt.
Petőfi Sándor:A gólya (részletek)
...
Nekem valamennyi között legkedvesebb
Madaram a gólya.
Édes szülőföldem, a drága szép alföld
Hűséges lakója.
Tán azért szeretem annyira,mert vele
Együtt növekedtem:
Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor
Kerepölt fölöttem.
...
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran
Fordult meg fejembe':
Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár,
Szárnyakkal teremtve?
Csak a messzeséget járhatni meg lábbal
S nem a magasságot:
Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én
A magasba vágyok.
...
Szomorkodott szívvel láttam gyülekezni,
Midőn távozának:
Miként most eltűnő ifjúságom után,
Úgy néztem utánok.
S milyen bús látvány volt a házak tetején
A sok üres fészek.
Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője,
Hogy jövőmbe nézek.
...
Oda is elkísért.Együtt ábrándoztunk
A puszta legmélyén,
Ő a víz fenekét, én a délibábot
Hosszasan szemlélvén.
Így töltöttem vele gyermekségemet és
Ifjúságom javát,
Azért kedvelem, bár se' tolla ne ragyog,
Se' szép hangot nem ád.
...
EGYEDÜL
"Emléke ragyogó, lobogó fáklya...
Villanó parázs volt, hatalmas máglya?
Feledés búja lesz holnapod ára,
hamuvá porlad el tegnapod vágya."
Pálnagy László
Régi fényképeim látva, s tudván a múlt már nem tér vissza soha,
Most felnőtt fejjel látom már mindennek meg volt az oka.
Semmi sem volt véletlen maximum nem érthettem,
Mert addig valaki szenvedett míg én a meséim élveztem.
Valaki kinek az életem köszönhetem és írhatom e sorokat,
Ha bajom van még fejemben lágy hangjával borogat.
Lesz ez még így se tartja szavát még a mondás,
Elmúlunk majd mi is mint akármelyik kortárs.
Egy szép napon majd békében elszállunk egy világba,
Addig éljük úgy az életünk hogy semmi nem volt hiába.
Boldogan és szabadon tegyük mit kíván szívünk,
Bocsássunk annak ki rászolgál ez emberi erényünk.
Sík Sándor
Almafavirágzás
Körül-körül virágban áll
És harmatban a kert,
Fölé az édes napsugár
Arany mosolyt lehelt.
Mint koszorús menyasszonyok,
Körül az almafák,
Dús pártájuk halkan suhog.
Virágzik a világ.
A földre lágy fehér eső,
Virágeső pereg.
A föld szívéből forr elő
A májusi meleg.
A föld szívére szállani
Szirom, virág eped.
A föld szívére szállani
Elküldöm lelkemet.
A föld szívébe lelkemet
Halkan sóhajtom át.
Érzem, amint forr és remeg,
Az élet mély dalát,
Az örök mézzel áradó
Kövér erek tejét.
Szívom az el nem száradó
Életfa kútfejét.
Tártmarkú kéz minden fa itt
Gyümölcsöt ontani.
Földből az áldás karjait
Az Isten nyújtja ki.
Szívedből mély illat remeg,
Szívemből mély ima:
Leheld az égbe lelkemet
Szerelmes földanya!
Fodor Emese
Amikor a kezed nyújtod felém.
Amikor a kezed nyújtod felém,
Én ölelő karomat tárom eléd.
Amikor Te szíved adod nekem,
Én életemet adom kincsem.
Mikor Te megpihensz mellettem,
Én kitárom Neked lelkem,
S én Neked adom a holdat,
Mely beragyogja az eget,
S a csillagokat hozom le Tenéked,
Hogy szíved ezzel teljen meg.
Mikor Te mellettem vagy,
A szívem mindig megpihen.
S mikor távol vagy,
Figyelő szemem Rád tekint,
S hosszú utadon kísér aggódva,
S ölelő karom örökké Téged segít.
ANGYALORSZÁG
Lelkünk mélyén van egy ország,
Határtalan, szépséges!
Angyalország! - Te ismered?
Ha hitetlen vagy - kétséges.
Pedig mélyen, tudat alatt
Benned is van hatalma,
De ha te azt megtagadod. . .
Ne tedd, mert nem lesz a te javadra!
Mert amikor kizökkent
A köznapoknak fonákja!
Akkor bizony nagy oltalom,
Ha lelked mélyén te rá találsz
A jó nyugalom, és boldogság országra!
Elmondom, hogy miként lelsz rá! -
Szólj magadra: nyugodj meg!
Jó szándékod ott lesz Veled!
Ez ad békét lelkednek!
Lerlki szemed vesd majd körbe
És azonnal meglátod!
Körülötted ott a béke!
A te lelki-világod!
Felejtsd el a bosszúságnak
Minden kínzó hatalmát!
Találd meg jó szándékoddal
Lelkedben az angyaloknak hazáját!
És amikor rá találtál -
Otthon leszel! - Higgy nekem!
Elmúlnak a bosszúságok és azt mondod:
De jó dolog, hogy e Földön létezem
én Istenem!
Napról-napra ritkulnak a
Mérget adó poharak!
Hidd el nekem, megtanulsz te
Parancsolni magadnak!
Később! - Hogy ha jön a méreg,
Angyalország ott terem!
Gyakorlatból mondom neked,
Mert így történik - én velem!
(ismeretlen)
Szuhanics Albert - Taníts meg Uram!
Taníts meg Uram boldognak lenni,
Tiszta szívemből, könnyen szeretni.
Szállván virágra, miként a lepkék,
Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.
Taníts meg engem, tisztának lenni,
Vissza nem nézni, előre menni!
Letenni minden terhet és gondot,
Látni magamban a középpontot. . .
Taníts még nekem egyszerűséget,
Hogy megláthassam mindig a szépet.
Igazgyöngy legyen szellemi lényem
A hamis ékszert még meg sem nézzem!
Taníts meg engem nyugodtnak lenni,
Útra kelőktől, szép búcsút venni.
Túltenni magam, azon mi nem megy,
Erősebb szenved, okosabb enged. . .
Taníts meg engem szerelmet adni,
Nem szalmalángként, parázs maradni.
Embernek lenni, minden esetben,
Segítő erő legyen kezemben!
Hogyan tehessem? Taníts meg engem;
Új reményt adni csüggedelemben!
Mindig, mindenkor emberi szóra,
Könnyet törölni, hajlani jóra.
Taníts meg engem, tanító tettre,
Példás jellemre, hű szeretetre.
Víg mosolyt csalni bánatos arcra,
Taníts meg Uram, erre a harcra!
Komáromi János
VARÁZSLAT
varázslat minden érzés
varázslat minden szó
varázslat minden kérdés
varázsolni volna jó
bűvköröket földre írni
régi hitem vissza hívni
kelő Holddal égbe szökni
harmat cseppben visszatérni
súgni bájoló szavakat
elvarázsolni magamat
lélek-szárnyat felölteni
eget, földet betölteni
BABITS MIHÁLY: HÚSVÉT ELÕTT
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltõl részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
- mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hõsöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem gyõzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat õröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegõn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegõt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a gyõztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hõst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétõl ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki elõször mondja ki azt a szót,
ki elõször el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentõ, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hõs pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
József Attila:
TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fû kinõ utánad.
A bûn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hû szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
Pilinszky: Te győzz le
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.