Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Ady Endre: Az Úr érkezése
Mikor elhagytak,
Mikor a sorsom roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma , igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Reményik Sándor
Gyógyíts meg!
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.
Áprily Lajos: Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?
Franz Grillparzer
Kezet csókol a tisztelet,
a barátság homlokot,
arcot az öröm, a tetszés,
szájat boldog szerelem,
Csukott szemet az epedés,
tenyeret a remegő vágy,
kart, nyakat a megkívánás,
minden mást az őrület!
Keszthelyi Zoltán: Elindultam
Elindultam, hosszú útra,
melyen nincs tilos, sem szabad,
csak mentem egyedül, nem gondolva,
hogy az ég több ízre szakadt,
és a fényesség és fényözön
terjeszti csodáját végtelen,
elindultam a hosszú útra,
hogy elfelejtsem a bajt, mi van.
Fényességbe öltöztem kéjjel,
hogy az egekkel versenyezzek,
s elérjek gyönyörű szívedre,
melynél nincs kitartóbb és szebb,
mely hű marad hozzám és kedves,
csak táncol és énekel folyton,
ez lesz az én megmenekítőm,
az Isten egem így segít.
Nem számoltam a nagy csodákat,
a csodákat most már elhagyom,
csalogatnak északra, délre,
rám nevetnek kápráztatón.
Tehát megyek, barangolok,
mint a mesében a gyerek,
széttárom a karom gyönyörrel,
ezen a hosszú úton.
Tóth Árpád: Elejtetted a napot
Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.
Fáradt arcom szelíden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,
Arra, mikor -halk hajó
Titokzatos tengeren-
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem.
Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:
Mindaz, ami sose lesz,
Mindaz, ami sose volt-
Így indultam ma is el
Hunyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen
És egyszer úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy és jaj nekem.
És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.
William Blake
A MÁSOK BÁNATA
Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?
Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.
S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sújtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:
Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?
S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.
Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.
A Sziget
Míg várnak, míg hiányzol...
Míg feléd derűs meleg árad,
Addig ne mondd, hogy kár volt,
Ne mondd, hogy hiába.
Míg van egy békés sziget a sodró áradatban,
Hol enyhül a bánat és múlik a jelen,
Addig még érdemes a holnapot várnod,
Nyiss be az ajtón, és tedd le a szíved.
Míg szólnak Tehozzád, és megfogják a kezed,
Míg szavadat értik, és tudják a neved.
Addig még érdemes, addig még maradj!
Addig még muszáj tartanod magad!
Míg hívnak és tudod, hogy oda kell érned,
Míg érzed az erőt, mi odhúz Téged.
Addig még ne zárj magadra ajtót!
Addig még Te is fogadd a kopogót.
Isten az embert nem uralni szánta,
Ember az embernek legyen méltó társa,
Ha nem tudsz már mást, csak önmagadat adni,
Oszd széjjel szívedet, és érdemes volt élni.
(László Margit
Áprily Lajos: Tetőn
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott..."
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.
s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.
:)
Nagyon kedvelem Halász Juditot!
Pár napja pont ez jutott eszembe, csak nem emlékeztem minden sorra!:)
A Halász Judit lemezünkön volt rajta.:)
Jékely Zoltán: Harangszó és utikalauz
(Augsburg)
Szívem harangszótól nehéz!
Eleve győzedelmes
e túlszép érc-zengedezés,
benne kóbor hitetlen elvesz...
Vagy a viharnak szólna csak,
mely a városra támadt?
Borzas-lovú felhőcsapat
rohanta meg a várat.
...Az a pogány veszedelem
is úgy torlott a sáncnál,
s nem kell behunynom a szemem,
már látomás a látvány.
"....
........stb..."
Még most is ezt kongatja hét
gőgös harang fölöttem,
pedig rég volt, iszonyú rég,
955-ben!
Déli felhők
Domb tövén, hol nyúl szalad
s lyukat ás a róka:
nyári fényben, napsütésben
felhőt les Katóka.
Zöld fűszál az ajka közt,
tenyerén az álla...
A vándorló felhő-népet
álmosan csodálja.
Elöl úszik Mog király,
kétágú az orra,
feje fölött koronája,
mint a habos torta.
Fut mögötte a bolond
szélesen nevetve,
nagy púpjából szürke kígyó
nyúlik az egekbe.
Törött kordén utazik
egy kopasztott kánya,
s haját tépve Bogyóvére,
a király leánya.
És utánuk cifra ház
gördül sok keréken,
benn a cirkusz hercegnője
öltözködik éppen.
Száz ruháját, ékszerét
odaadná szépen,
csak egy hétig futkoshatna
lenn a nyári réten.
Weöres Sándor
- Ady Endre -
Sírni, sírni, sírni
Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.
Nem kérdeni, hogy kit temetnek,
Csöngetyűzni a gyász-menetnek.
Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.
Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.
Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.
Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.
Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.
Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.
Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.
Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.
Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.
- Ady Endre -
Az én menyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”
József Attila
Napszonett
A vén díványon hentereg a nap,
magával hozta erdők illatát
s kinek örömből semmi sem maradt,
vidultan nézem én kopott diák.
Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom
lágy csókja éri rezgő ajkam is,
ölébe békén árva főmet hajtom.
-Ó Nap, a csókod új életre kelt,
ha simogat selyem hajad, még élek:
rossz idegem új ösztönökre lelt.
Maradj örökre- éjszaka lesz, félek,
az éjnek oly riasztó árnya van
s ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!
Páskándi Géza: Egy bolha vallomása
Egy bolha, ki csípem a Teremtményt
mos vallok:
vagyok szerény
-nem nagy erény-
kis bolha.
Mindenem volna
időbe-térbe,
s van mit aprítanom a vérbe.
Ha nem csurran-csöppen,
s én meglelem, mi élelem
e csöppben.
Nem nagy ivások:
kis szívások,
sóra-petróra kellenek,-
de nem lelek
az életemben
szellemet!
Az ökröt kulumbácsi
s bögöly
csípi, láttam
s egy fiúcskát a bácsi
fülöncsípett a házban--
jó,jó-hökkentem ekkor én,
de ki csípi a bolhát?
Mert mindenki csíp valamit:
viszketett üvegpor, csalán,
de láttál már bolhák oldalán
piros kis pöttyöket talán?
Hát ki csípi a bolhát?
Azt nem tudom, hogy mi lesz holnap.
Ám azt sejtem, mi lesz ma.
Mert megkergít a dilemma:
Ki csípi a bolhát?
Dsida Jenő:
Saint Therese de Lisieux
Szelíd hárfával siratlak
halványszinü rózsa,
pasztell-fényü színes ablak,
finom, gyenge rózsa,
gyenge, lengő és esengő,
hold ezüstje mossa,
ezüst-zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!
Halál harmatát ki itta,
lenge, szűzi, drága,
fehérarcu kármelíta,
zsenge rózsa ága,
keskeny ajkad égi csókra
nyílott, tiszta mátka,
szép erények rózsacsokra,
rózsaszínü ága.
Máris mentél, alig jöttél,
így vagyon megírva,
fájó illatot köhögtél,
sárga rózsa szirma,
várt a messzi csillag-oltár,
csupa perzsa, szmirna,
alig voltál, beleholtál,
sárga rózsa szirma.
Liliomon éldegélsz most,
rózsa lett a vérted,
habfelhőkön mendegélsz most
s dalomat nem érted,
pedig lelkem sírna, sírna,
vagy röpülne érted –
Hull a földre rózsa szirma,
amint megigérted.
Mennyi rossz tett, csúnya emlék,
én voltam, ki tette,
akasztófát érdemelnék
s rózsát adsz helyette,
buja voltam és goromba
és gőgös felette:
nem borulhatsz hát karomba,
rózsát adsz helyette.
Arcod édes égi fényt vet,
hull a rózsa, hull, hull,
kék felhőn vár Vőlegényed,
hull a rózsa, hull, hull,
tapsikolnak mind a szentek,
hull a rózsa, hull, hull,
amint kézenfogva mentek,
hull a rózsa, hull, hull.
Áttetsző és lenge kis szent,
rózsákat pazarló,
kérd meg énhelyettem Istent,
hogy ne nézze gyarló
voltomat és hadd mehessek,
hol a Hold a sarló,
vándortársatok lehessek,
rózsákat pazarló.
Szelíd hárfán hadd mulatlak,
halványszínü rózsa,
Isten házán szines ablak,
égszín gyenge rózsa,
zsenge, lengő és esengő,
Krisztus csókja mossa,
csókkal zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!
Mindörökkön élni, élni
adassék meg nékem,
lábatoknál üldögélni
rózsalevélkéken,
Krisztussal s Veled beszélni
fent a tiszta égen,
éldegélni, üldögélni
rózsalevélkéken.
Angyalsóhaj illatából
szirmokat csinálni,
csillagházunk ablakából
földre ledobálni,
szent szerelem szüzi bokra,
egy szobában hálni
Veletek és ágyatokra
rózsákat dobálni!
Dsida Jenő
Mosolygó, fáradt kívánság
Jó volna ilyen édes-álmosan
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.
Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, bíborfényű reggel.
Felejtve lenne minden lomha kín,
álmot súgna illatosan, ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.
És az Isten sem nézne rám, haraggal,
csak mosolygva suttogná a szélben:
szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal
ózsef Attila - Áldalak búval, vigalommal
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Móra Ferenc - A szív
A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kélni,
Ha nyílik rája alkalom.
A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hívatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.
A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.
A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.
PÜNKÖSDI IMÁDSÁG
Mily szép is lenne,
Ha az a Harmadik,
Az a dicsõ,
Aki szélviharával
Megrázta a
Felházat,
Aranyló lánggal,
Tüzes nyelvekkel
Koszorúzta
A felfelé nézõ,
Sóvárgó szíveket, -
Ma is zúgatna
Hatalmas erõvel
Mennyei vihart,
Hogy elsöpörné
Ezt a kavargó
Sötét zûrzavart,
Gyûlölet, ármány
Mint a viasz
Olvadna el,
Szentlélek Isten!
Óhajtva várunk,
Jövel! Jövel!
* * *
Hallom imádat,
- a Lélek felel.
Én nem török be
Sehová gyorsan
Erélyesen,
Csak akik kérnek,
Csak akik várnak,
Akik engednek nekem,
- ott a megtisztulás
Munkáját
Elvégezem.
Somogyi Gáborné
Ady Endre: Szent Lélek karavánja
Egy Szent Lélek nevű kereskedő
Egykor sürgős nagy rendelést adott.
Jövünk száz sarkából a világnak
Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.
Tevékkel vágtuk át a Szaharát,
Drága portékánk részben megavult.
De Szent Lélek már ezt így kívánta:
Egy kicsi Jövő, egy kicsi Múlt.
Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:
Igemálhákkal rakott az agyunk.
Miként ígérted, vedd át az árut
Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.
Oh, mi, szegény, szomorú kupecek,
Eszmék vivői, büszke Szolonok.
Krőzusok élnek víg dőzsöléssel
S a mi kincsünk és sorsunk a homok.
Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves,
Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.
Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra
Rászolgált immár ez a karaván.
Becsületes, részeg, okos fejünk
Mindig másért fáj.Megejti a Szó
S úgy jutunk el ön - boldogságunknál,
Mint szép tájnál bamba kéjutazó.
Elherdáljuk a vérünk és inunk,
Minket kezdettől jégeső mosott,
Földet szereznek, bankót csinálnak
Sok ezer év óta az okosok.
Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván,
Éppen elég volt az eszme - evés.
Viharverten és sakáltépetten
Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.
Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit
Ez a bús, bolond, ingyen - szerelem.
Ím, megérkeztünk s véres árnyékok
Cikáznak rózsás Pünkösd - reggelen.
Az eljátszott öregség
szerző: Ady Endre
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Ez az én két vén szemem
Habár sok szépet látott,
Mosolygós öreg úrként
Nem látja a világot.
Nem fogok bocsánattal,
Víg arccal tündökölni
S fiatal vétkek fölött
Pálcát tréfásan törni.
Emlékezni se fogok
Kedvesen zsörtölődve,
Ősz hajjal, piros arccal
A régi jó időkre.
Heves, ál ifjúsággal,
Óh, ezerszer jaj nékem,
Megöltem jövő magam,
Az én szép öregségem.
Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.
Vasvári István: József mondja
Ha testvérem vagy, ne hagyj itt engem
bűzhödt Edom vermébe vetve,
emlékezz hét-görnyedt atyánkra:
az Urral perelt éjjelente.
A részvétlen sivatag sírása
vagyok: átka minden eladottnak;
földbe-taposott halottaknak
elfulladt átka - -
Nem könyörgöm. Én meghalok.
Kezed segíthet napvilágra...
A hársfa mind virágzik
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók -
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.
Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Weöres Sándor
Kalina: Álmodj velem
Álmodni hívlak most: gyere, jöjj velem;
csak hunyd le két szemed, és fogd meg két kezem.
Rugaszkodj el bátran - lelked könnyű pihe,
s vágyad elég erős, hogy bárhová elvigye.
Múlt emlékeihez... Nem kell már, hogy fájjon;
vagy jövő reményeihez, hol kétség sose bántson.
Nincsen mitől félned: álom ez, csak álom:
minden, mi körülvesz, szépségből szőtt bársony.
Álmodni hívlak, mert én is álmodom;
szállok képzeletből kovácsolt szárnyakon,
míg az otthonérzés fel nem támad bennem,
vidáman harsogva: ilyennek kell lennem!
Álom ez, csak álom... A tied, az enyém;
ölelő karjait hívón tárja felém,
míg káprázat fényében tündökölve ragyog.
Gyere, álmodj velem... Mert a tiéd vagyok.