Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Ady: GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN

Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar.

Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,

Semmit se kérni, el se venni,

Nagy hűséggel mindent szeretni:

Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,

Mégis víg hitet adni másnak,

Kisérő sírást a sirásnak:

Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Simon Ágnes: Éreztétek már?

Éreztétek már azt a remegő,

Óvó-védő féltést?

Azt a ki nem mondott,

Oly édes és oly kavaró érzést?

Azt a meghitt, 'lelkemnek-lelke-

csordultig-szeretetet'?

Fátyolosodott már el

-minden ok nélkül

ha ránéztetek- a szemetek?

Láttátok abban önmagatok

Szunnyadó aggodalmát?

Sóvárogtátok-e tenyerének

Biztonságos nyugalmát

Az érintést, mely nappal is

Az éjszakák gyönyörét említi

(pedig csak homlokod forró

bánatát enyhíti, mint mikor

vad tájakon suhan a vonat

s vigaszul szemed behunyva idézel

bársonyos pillanatokat)?

Nyújtott-e már valaha is

Olyan csöndes békét,

Melyben megfürödve ma is áldod

Élted földi létét?

Találtál-e hamuszínű

Porba dobott gyöngyre?

Meghallottad, érted kiált

Minden elsírt könnye?

Felvetted és dédelgetted,

Ápolgattad fényét?

Meglelted és szemeiben

Megláttad a Lényét?

Gondoltad-e, nincsen élet

Ő élete nélkül?

Nincsen holnap, nincsen tovább,

Nincsen "majd" és "végül"

Nincsen álom, nincs valóság,

Nincsen semmi, SEMMI...

-édes isten, őnélküle

mivé tudnék lenni?-

Éreztétek már azt a remegő,

Óvó-védő féltést?

Azt a ki nem mondott,

Oly édes és oly kavaró érzést?

Azt a meghitt, 'lelkemnek-lelke-

csordultig-szeretetet'?

Fátyolosodott már el

-minden ok nélkül

ha ránéztetek- a szemetek?

- - - éreztétek már? - - -

Ady: A VÁR FEHÉR ASSZONYA

A lelkem ódon, babonás vár,

Mohos, gőgös és elhagyott.

(A két szemem, ugye, milyen nagy?

És nem ragyog és nem ragyog.)

Konganak az elhagyott termek,

A bús falakról rámered

Két nagy, sötét ablak a völgyre.

(Ugye, milyen fáradt szemek?)

Örökös itt a lélekjárás,

A kripta-illat és a köd.

Árnyak suhognak a sötétben

S elátkozott had nyöszörög.

(Csak néha, titkos éji órán

Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)

A fehér asszony jár a várban

S az ablakokon kinevet.

MORETTI GEMMA: MOST EGY KICSIT

Most egy kicsit

elhalkult minden;

fákon a lombok friss nesze,

ablakon a zápor permete,

madarak hangja fátyolos lett,

elhallgatott a tücsök-ének.

Most egy kicsit

minden céltalan lett;

a "valami szépre váró"

reggeli ébredések,

a felhőket figyelni,

hisz te is ezeket nézed,

szél tenyerébe temetni arcom,

mert a hűvösét te is érzed.

Most egy kicsit

minden megfakult;

fölöttem félig-nyílt szemmel

közömbös csillagok,

sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,

s alig fényesebbek a nappalok,

nincs kedvük tündökölni.

Te nem vagy itt.

Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.

Kovács Erika: jó lenne...

valahol melletted lenni

csak úgy

és csak annyira

hogy gyengéd simogatásod alá

szerethessem magam

olyan jó lenne

néha

megszökni magunktól

csak úgy ...egymáshoz

Erdélyi fák között

(Wass Albert)

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.

Ősszel, - mikor a hervadás leszáll

s az árva fák közt zúgni kezd a szél.

És tavasszal, mikor a holt mezőkre

az élet lüktetése visszatér.

Nálunk akkor is hull a falevél.

Nálunk akkor is búsak a lelkek,

mikor a rónán pacsirta dalol,

úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,

s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,

az a kevés is mind, mind lepereg...

Erdélyi fák között, én nem tudom

miért, - de kétszer hullanak a levelek..

József Attila: A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,

hétszer szűljön meg az anyád!

Egyszer szűljön égő házban,

egyszer jeges áradásban,

egyszer bolondok házában,

egyszer hajló, szép búzában,

egyszer kongó kolostorban,

egyszer disznók közt az ólban.

Fölsír a hat, de mire mégy?

A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,

hét legyen, kit előtalál.

Egy, ki kezdi szabad napját,

egy, ki végzi szolgálatját,

egy, ki népet ingyen oktat,

egy, kit úszni vízbe dobtak,

egy, ki magva erdőségnek,

egy, kit őse bőgve védett,

csellel, gánccsal mind nem elég, -

a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,

hét legyen, ki lány után jár.

Egy, ki szivet ad szaváért,

egy, ki megfizet magáért,

egy, ki a merengőt adja,

egy, ki a szoknyát kutatja,

egy, ki tudja, hol a kapocs,

egy, ki kendőcskére tapos, -

dongják körül, mint húst a légy!

A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,

azt a verset heten költsék.

Egy, ki márványból rak falut,

egy, ki mikor szűlték, aludt,

egy, ki eget mér és bólint,

egy, kit a szó nevén szólít,

egy, ki lelkét üti nyélbe,

egy, ki patkányt boncol élve.

Kettő vitéz és tudós négy, -

a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,

hét emberként szállj a sírba.

Egy, kit tejes kebel ringat,

egy, ki kemény mell után kap,

egy, ki elvet üres edényt,

egy, ki győzni segít szegényt,

egy, ki dolgozik bomolva,

egy, aki csak néz a Holdra:

Világ sírköve alatt mégy!

A hetedik te magad légy.

Váci Mihály: Mintha

Ez a folyó itt mintha folyna,

az éj is mintha éjjel volna;

- az ember mintha olyan volna,

milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,

éltetne is , míg csak leéled,

s mintha elég is lenne néked

mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,

sugárzik bennem néhány emlék,

pedig más vagyok régesten rég,

nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,

mikor nevetsz , mintha nevetnél,

s mert felderengsz még, hogyha fény ér,

éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,

az érdem elnyeri a zsoldját,

a szó olyan, ahogy kimondják,

Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,

a szerelem mintha lehetne,

a hit mintha még hitegetne,

s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha

öntökélyére lenne minta;

tökéletes hinta a hinta,

a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,

a teremtés mintha teremne,

a lét mintha tényleg létezne,

a rend is mintha rendbe lenne.

ESTI KORNÉL ÉNEKE

Indulj dalom,

bátor dalom,

sápadva nézze röptöd,

aki nyomodba köpköd:

a fájdalom.

Az életen, a szinten,

a fénybe kell kerengni,

légy mint a minden,

te semmi.

Ne mondd te ezt se, azt se,

hamist se és igazt se,

ne mondd, mi fáj tenéked,

ne kérj vigaszt se.

Légy mint a fű-fa, élő,

csoda és megcsodáló,

titkát ki-nem-beszélő,

röpülő, meg-nem-álló.

Légy az, ami a bölcs kéj

fölhámja, a gyümölcshéj

remek ruhája, zöld szín

fán, tengeren a fölszín:

mélységek látszata.

No fuss a kerge széllel,

cikázva, szerteszéjjel,

ki és be, nappal-éjjel,

s mindent, mi villan és van,

érj el.

Tárgyalj bolond szeszéllyel,

komázz halál-veszéllyel,

s kacagd ki azt a buzgót,

kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,

ha fölbukik a habból?

Kezében szomorú sár,

ezt hozza néked abból.

Semmit se lát, ha táncol

fényes vizek varázsa,

lenn nyög, botol a lánctól,

kesztyűje, mint a mázsa,

fontoskodó-komoly fagy

dagadt üvegszemébe.

Minden búvárnak oly nagy

a képe.

Jaj, mily sekély a mélység

és mily mély a sekélység

és mily tömör a hígság

és mily komor a vígság.

Tudjuk mi rég, mily könnyű

mit mondanak nehéznek,

és mily nehéz a könnyű,

mit a medvék lenéznek.

Ó szent bohóc-üresség,

szíven a hetyke festék,

hogy a sebet nevessék,

mikor vérző-heges még

ó hős, kit a halál-arc

rémétől elföd egy víg

álarc,

ó jó zene a hörgő

kínokra egy kalandor

csörgő,

mely zsongít, úgy csitít el,

tréfázva mímel,

s a jajra csap a legszebb

rímmel.

A céda életet fesd,

azt, ami vagy te, tettesd,

királyi ösztönöddel

ismersz-e még felettest?

Az únt anyag meredt-rest

súlyát nevetve lökd el,

s a béna, megvetett test

bukásait a szellem

tornáival feledtesd.

Hát légy üres te s könnyű,

könnyű, örökre-játszó,

látó, de messze-látszó,

tarkán lobogva száz szó

selymével, mint a zászló,

vagy szappanbuborék fenn,

szelek között, az égben,

s élj addig, míg a lélek,

szépség, vagy a szeszélyek,

mert - isten engem - én is,

én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,

burkolva, játszi színben,

légy mint a semmi,

te minden.

Szép Ernő: ÁLMOS VAGYOK

Álmos vagyok, nyűgös, szegény,

Kinek se szándoka se terve,

Istenem, hol lehetek én,

Szép életem hol folyhat, merre?

Nehéz pilláim lecsukom

Akár az elcsüggedt hazátlan,

Ki végtelen országuton

Leül a néma havazásban,

Hópelyhek hullva hullanak,

Fedik halálos hermelinnel,

Míg messzi víg szánkó szalad

És mindig gyöngébben csilingel.

Hópelyhek hullva hullanak,

Fedik halálos hermelinnel,

Míg messzi víg szánkó szalad

És mindig gyöngébben csilingel.

Kun Magdolna :

SZIVEDHEZ KÖZEL

Nem kérek nagy teret, elég egy villanásnyi hely,

elég egy pillanat-dobbanásnyi jel,

s én ütem leszek szíved közepében,

érezzem, ha túlgyorsul, őrült lüktetése.

Ott egy apró hajszálérbe megkapaszkodom,

lágyan bele bújva halkan suttogom;

egy parányi ponton, ahol forró heve ér a vérnek,

oda rejts el engem örökös emléknek.

Amikor elsodornak csapdába hullt évek,

s jönnek hideg napok, fagyos jege télnek,

Én akkor is ott leszek, sosem engedlek,

mint parányi gyöngyszemet - ékként szeretlek,

mert azt a kavicsot, azt az értéktelen követ,

mit kezem kezedbe nyújtott, és utamon is követ,

annak kristály titkát rég megfejtetted,

s ezért jól tudjuk mennyit ér egy egész életnek.

Sárhelyi Erika: Beléd hímezem magam

Beléd hímezem magam

nem menekülsz

ma végleg belémcsókoltalak

itt vagy minden érzékemben

elsimulsz a bőröm alatt

ágálhatsz

vagy elfuthatsz

akár meg is tagadhatsz

minden téglát mit széjjelhordtam

újra s újra fölrakhatsz

építhetsz hegymagas falakat

melyeken méternyi a vakolat

bástyádra ?

mégis ?

minden éjjel

én tűzöm ki zászlómat

belehímeztem magam

s ha

letéped is győztesen lobogok

hasadozott vászon-szívem

évek során semmit sem kopott

szívós vagyok mint a gránit

skorpióként élem túl az atomvillanást

de ha megölellek én vagyok

a legfinomabb hermelin palást

hagyd hát hogy kérgesült

szíved puha gyolcsba csavarjam

zászlómról nevemet

újra életedbe varrjam

most már mindörökre -

eltéphetetlenül

Kosztolányi Dezső

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség

szitálja le üres porát.

Dideregve járok ablakodnál

a hófehér nagy úton át.

S amint megyek itt éji órán,

lépésem mégsem hallható,

mert zsongva, súgva, és zenélve

halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat

egy hófehér, szelíd világ:

angyalpárnáknak tollpihéje,

zengő, szelíd melódiák,

habpárna selymén szunnyadó arc,

mit angyalok fényszárnya ó,

minek szelíded altatóul,

halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,

mind járjatok lábujjhegyen!

Pihék, zenéljetek ti néki,

hogy álma rózsásabb legyen.

Egy hófehér hálószobává

változz át csendes utca, ó!

Fehér rózsákként hullj az éjben

reá, te szálló, tiszta hó!

Csalódás

Ha úgy is érzed, hogy most vége a világnak,

S lelked összetörte ez az iszonyú érzés,

Hogy fáj az élet, és minden múló pillanat

Szívedbe hasít, mint száz gyilkos tőrdöfés.

Hogy nem érdekel a jelen, s meghalt a jövő,

Hogy kínoz a múlt megannyi szép emléke,

Mert elárult és becsapott Ő, éppen Ő,

Kiről joggal hitted, Ő életed értelme.

Hogy e szörnyű sebből még patakzik a vér,

S tűnődsz, miért vagy ilyen szerencsétlen,

Hidd el, a bánatos könnyfolyam mit sem ér,

És neked képesnek kell lenned túllépni ezen!

Az idő megy tovább, de a remény marad,

Rád is ezernyi szép és jó dolog vár még,

Hát ne sírj tovább, végre szedd össze magad,

És a bánatból is ennyi legyen elég!

Ha csak dacból is, de emeld fel a fejed,

Hiszen lehet a sors bármilyen mostoha,

Mindig lesz egy barát, ki segít majd neked,

Mert az igazi barátság nem hal meg soha.

Kategória: Barát

"A" Lánynak

Ha létezik a jóság és az angyalok,

Helyet a Földön mindez Benned kapott.

Ha vannak, kik bántanak, azokon csak nevess.

Hisz Te azért vagy itt, hogy boldog lehess.

Bánattól könny szemedben sose legyen,

Csupa szép és jó, mit a világ Veled tegyen.

S köszönöm most Édesanyádnak,

Hogy egy ilyen csodát, mint Te, adott a világnak.

Murzsa András Dr.

Suttog a szél

Hallod- e, hogy suttog, mit suttog a szél.

Megállt a világ, a szemembe néztél.

Megállt a világ, már nem forog tovább,

Álomban élek, tudom is az okát.

Hallod- e, hogy mit suttog, suttog a szél.

Hallgatom, az a szél most rólad mesél.

Elhoztál valamit, valami csodát,

Nekem azóta már más lett a világ.

Milyen más, mennyi csodát látok benne.

Életemet, ha nézek a szemedbe.

Különösek, a boldogságom látom,

Visszatükröződik benne az álmom.

Álom. Valóság, mert megtaláltalak.

Te vagy az, én mindig téged vártalak.

Álmom, kire rábíztam az életem,

A szél most is ezt suttogja énnekem.

Havas Éva

Illanó

Virágok szirma hull reám,

szívemben ring az óceán,

szememben laknak csillagok,

pedig csak halvány árny vagyok.

Magába húz a végtelen,

illanok fátylas fényeken,

simítnak boldog sóhajok,

lelkemben égi tűz lobog.

Vass Csaba

Ébredés

A feneketlen éjben nagy a csönd,

Még szunnyad az örömök hada fönt,

Még mozdulatlan az egész vidék,

De álmából a fény lassan kilép.

Ébredezik a csöndes kisváros,

Az égre kúszó nap is még álmos.

De pezsdül már az élet mindenhol;

Eltűnt az éj, mint aki itt sem volt.

Madarak szállnak a magas égen,

A csillagok alszanak már régen.

Egymást kergetik csintalan felhők,

Fákat borzolják a gyönge szellők.

Az utcákon emberek sürögnek,

Nyíló virágok napfényben fürödnek;

Élénk gyermekkacaj csendül valahol,

A parkban egy kutya vígan csahol.

Vége az éjnek, s egy kicsit bánom,

Hogy lassan elhagy engem az álom;

Lágy napsugár a szobába kúszik,

És a homály a sarokba bújik.

Álom-ittas fejem egyre tisztul

A képzelet vándorútra indul;

Vissza csak a csöndes alkony hívja,

Hogy a lélek szemét újra kinyissa.

De nem a képzelet játéka volt,

Az emlék nem csak fejemben honolt:

A gyönyörű lány, kit álmodni véltem

Mellettem fekszik az ébredő fényben.

Te vagy a régen áhított angyal,

Kit nekem ígért a kegyes hajnal.

Szorosan átölel selymes karod

És vidáman dalol halk sóhajod.

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,

Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:

Szeretném látni a boldog szemeket,

Amelyekből más is erőt meríthet.

Szeretném hallani a boldog nevetést,

Amely mindig őszinte és békés.

Hallani, ahogy a jót dicséri szád,

S nem az elégedetlenség nehezedik rád.

Szeretném érezni, hogy békés a világod,

Hogy hiteddel a rosszat leigázod.

Felülkerekedsz a súlyos bánaton,

Hisz Isten veled van minden utadon.

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,

Ha válaszút előtt botladozol.

Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,

Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,

De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.

S ehhez legyen az a hely a templomod,

Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne,

Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.

Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna,

A fénysugár lelkedig hatolhatna.

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,

A bánatodban is szívesen osztoznék.

Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,

Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.

Szeretném, akár a könnyeid árán is,

Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.

Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet,

De a követ neked kell a földről felemelned.

Sárhelyi Erika: Hangodért

Hangod ma úgy jött át az éteren,

Mint nyugodtan áradó, lassú folyó.

Belemerítkeztem, s hagytam,

hadd járjon át hús hullámként a jó.

Nem várt nyugalmadba kapaszkodva

Hullott le rólam lelkem rozsdás lánca,

S én ernyedten, hálásan hallgattalak,

A feloldozásra várva.

Nem volt rá szükség, hangod elárult.

S én úgy szerettelek, mint ájult

Nyári mező az életet adó esőt,

Mint félholt aléltan tikkadó füvek.

Ma csak ennyiért,

Ma a hangodért szerettelek...

Ha rád tör a magány ne félj,

mindent áthat a remény.

Van fény az éjszakában

szíved bármelyik zugában.

Megleled pár kedves szóban,

egy boldog önfeledt mosolyban.

Reményt kapsz a csillogó szemektől,

reményt az igaz,ölelő kezektől.

Bár kisértenek az eltűnt tervek ,

a múlt dallamai láncra vernek .

Most az álom is hideg s kemény,

de ne feledd el mindig van remény.

Ne fuss el,újra fel kell kelned!

A boldogságra újra rá kell lelned.

Hogy megleld utad,szinte mindent megér,

mert más boldogságot,lehet tőled remél.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Mennyit ér a szerelem?

Mennyit ér a szerelem, ó mond mit ér?

Halvány árnyék a szememen semmiért...

Egy érintés lángra gyújt, lángolsz, elégsz,

egy pillantás a földre súlyt, már nem élsz.

Mennyit ér a vágyódás, ó mond mit ér?

Lágy csókok az ajkakon, tűz semmiért...

Egy szó fényleni kezd sápadt lelkedben,

egy illat fogva tart, üvölt a csendben.

Mennyit ér a vallomás, ó mond mit ér?

Csak szavak, csak ígéretek semmiért...

Egy ölelés magába zár, eltemet,

egy búcsú elrabolja az életet.

Mennyit ér? Nélküle nincs semmi sem,

mert a Szerelem maga az Életem...

Vázsonyi Judit: Egyszerű szonett

Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám!

Fürödni akarok szép szemeidben.

Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,

szememből olvass, tiszta tükröd lettem.

Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,

hagyd a tüzet áramolni a vérben,

olvassza egybe a múltat a jövőt,

sem ettől, sem attól ne kelljen félnem!

Rád vártam, tudom, amióta élek,

kerestelek már ezer árnyalakban,

szavak nélkül is minden titkom érted,

s én meglelem magam minden szavadban.

Részed vagyok, és Te részemmé lettél,

a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.

(anonim) Csak egyszer szeress

Lángoló testedben fürdenék,

mint őrült folyó, rajtad átzúgnék.

Mint lüktető vízesés hullanék beléd,

s szeretkeznék veled vízcseppenként.

Meglovagolnám hullámaidat,

üvölteném érted izzó vágyamat.

Kavargó örvényben lennék tied,

csak egyszer érezhetném testedet!

Magamba innám minden szavad,

testembe kódolnám összes csókodat.

Vérembe szívnám érintésedet,

csak egyszer… csak egyszer szeress!