Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,

Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Ady Endre: "A bánat dalai"-ból

Mikor megláttalak, új életre keltem,

Kínos élet zordon multját elfeledtem,

Megnyílott előttem a bezárult éden,

Újra fellobogott elhamvadt reményem.

- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.

Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,

Boldoggá tett szemed bíztató sugára.

Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek...

...Rabszolgája lettem csapodár szivének...

- Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek.

Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja

Kialudt örökre sötét éjszakába'...

Komor bánattá vált tündöklő reményem,

Fojtogató kínná égő szenvedélyem...

- Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.

1896 augusztus 2.

József Attila: Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyû szellôje, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatûnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom elôrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlôidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövô, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tôlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verôdve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

ôrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihûlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szôve, bontva bogját -

hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját

s lombos tüdôd szép cserjéi saját

dicsôségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élô állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcsô, erôs sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihûl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendô, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? A tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,

Megférhetetlen oly kicsin tanyán;

Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,

Zajától felréműl a szívmagány.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,

Ha van mit érezz, gondolj és szeress,

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A birhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyette bánatot, könyűt.

1843. február vége - március eleje

(Az előbb lemaradt a fele.)

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?

Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörölni véle könnyűimet érted,

Ki könnyedén elfeledéd hívedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

( Ha már a legszebbeket idézzük, Petőfit sem hagyhatjuk ki...)

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Hová merült el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolba keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Min a csalódás könnye rengedez?

Tán a jövőnek holdas fátyolában

Ijesztő képek réme jár feléd,

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,

Mert egyszer azt csalúton kereséd?

Nézd a világot: annyi milliója,

S közöttük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalul, festett egekbe néz.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? Hír? Gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen el merülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsakertet;

A látnivágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget;

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Ki szívben jó, lélekben nemes volt,

Ki élet szomját el nem égeté,

Kit gőg, mohó vágy, s fény el nem varázsolt,

Földön honát csak olyan lelheté.

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

( ez is az örök vers kategória...)

Vörösmarty Mihály : Késő vágy

Túl ifjuságomon,

Túl égő vágyimon,

Melyeknek mostohán

Keserv nyilt nyomdokán;

Túl a reményeken,

Melyekre hidegen

Éjszínű szemfedőt

Csalódás ujja szőtt;

Túl a szív életén

Nyugottan éldelém,

Mit sors s az ész adott,

Az őszi szép napot.

De hogy megláttalak,

Szép napvilágomat,

Kivántam újolag

Már eltünt koromat;

Kivántam mind, amit

Ábrándos álma hitt:

Az édes bánatot,

Mely annyi kéjt adott,

A kínba fúlt gyönyört,

Mely annyiszor gyötört.

Hiába, hasztalan!

Ifjúság és remény

Örökre veszve van

Az évek tengerén:

Remélni oly nehéz

A kornak alkonyán,

S szeretni tilt az ész

Letünt remény után.

1839. január 24. előtt

( Ez is örök...)

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

/az örök vers.../

Ady Endre

Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Őri István: Néha túl sok az élet

Néha túl sok az élet

túl sok a könyörgés

a kimondott szavak

a hasztalan beszéd

néha jó lenne megpihenni

valaki karjában csendben lenni

valaki illatán elbódulni

mákonyos örök álomban

valakit megtalálni

s többet fel sem ébredni

mert minek?

a további szavaknak

a további hazugságoknak

ígéreteknek

fogadkozásoknak

melyeket úgy sem tartok be

mert nem lehet betartani őket.

Néha jó lenne

ránézni valakire

s ő visszanézne -

semmi több -

néha jó lenne hinni

hogy ez eljön egyszer

néha jó lenne álmodozni

léhán, felelőtlenül

néha jó lenne

játszani az élettel

táncra perdülni vele

könnyedén, boldogan

néha jó lenne azt hinni

hogy az élet ilyen

s majd fogunk

táncolni is

néha jó lenne

hinni és remélni

néha jó lenne -

élni.

Néha jó lenne

nem ilyesmiket írni

néha jó lenne

csak sírni

csak sírni

néha jó lenne

Istentől valamit kérni

nem sokat

csak annyit:

Uram, könyörülj rajtam

s engedj élni!

Néha túl sok az élet

s mégsem hagyom abba

görcsösen élek

ragaszkodom ahhoz

ami nem is az enyém

s ami csak por a porból

s egy kis lélek

mely remél.

Néha szeretnék

melletted lenni

nem lángolni, nem égni

nem szeretni

nem térdelni előtted

és vallomást tenni

csak nézni szép szemed

érezni illatod

s hallani lélegzeted

midőn a láthatatlan lég

benned életet teremt

csak nézni...

s akkor

könnyebb lenne az élet

akkor kicsit érezném

hogy élek

akkor az ima is erővel telne

s a könyörgés igazabb lenne

akkor...

akkor...

mikor?...

És minden dolgok mélyén béke él ,

és minden tájak éjén csend lakik ,

s a végtelenség összhangot zenél ,

s örök valók csupán a vágyaink .

És minden bánat lassan béke lesz ,

és mindenik gyötrődés győzelem,

s a kínok kínja ,mely vérig sebez

segít túllátni a szűk életen" /Juháyz Gyula

Gál János

Bújócska

Ha völgy leszel,

Én hűs patak benne

Ha te vagy a patak,

Én ívelt híd felette

Ha út leszel,

Én a szekér rajta

Ha te a szekér,

Én majd a pajta

Ha mese leszel,

Én gyermek, ki hallgat,

Ha gyermek leszel,

Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,

Én majd a lapja

Ha te az irkalap,

Én a vers rajta.

Ha vers leszel,

Én toll, mi leírja,

Ha te a toll,

Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,

Én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,

Kiválasztalak.

József Attila - Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegbe n levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Sárhelyi Erika: Árnyék létem

Olyan vagyok ma, mint a szél,

szaladni vágyom szüntelen.

Könnyű testtel, láthatatlan,

csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm',

a létfolyam mint kavarog.

Nem zavarna semmit bánat,

csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,

mondat végén a három pont.

Semmi vagyok, mégis látszom,

mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,

falhoz lapulva, csöndesen.

Szárnyam sincs, így nem repülök,

csak a szél sodorja életem.

Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna,szánalmas figura,én.

Én,én.

S magam vagyok a föld kerekén.

JÓZSEF ATTILA - REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

"Magas falak közé álmodod magad.

Oda, ahová belátnak a kertbe

A bezárt kapuszárnyak vasrácsain át,

Virágot ültess, mely nevetve kacag,

Innen ismerjen, ki szemügyre venne.

S ne ültess semmit, hova senki se lát.

Miként mások, gondozd a virágágyat,

Hol láthatják a vizsla pillantások

Szép kertedet, amint mutatod nekik.

De hol magad vagy, és senki se láthat,

Hagyd kinőni a földből a virágot,

Hagyd nyújtózni a természet füveit.

Őrizd azt, ki vagy, kettős őrizettel,

Hogy ki beléd pillant, csak annyit lásson,

Pompás és szerény kertje vagy magadnak,

Mely mögött mélyből fogant gyökerekkel

Hajlanak a virágok apró száron

A lágy fűre, mely szinte láthatatlan..."

(Fernando Pessoa:Tanács)

Puskin: Szerettem Önt

Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem

A lelkemben nem hunyt egészen el;

De békéjét ne dúlja már fel ez sem;

Nem búsítom önt már semmivel.

Szerettem önt, némán, reményvesztetten,

Voltam szelíd, majd féltékeny s irígy -

Mély áhitattal, gyöngéden szerettem,

Ég adja, hogy más is szeresse így.

Johann Wolfgang Goethe : Könnyek vigasza

Miért vagy oly szomorú, mikor

itt mindenki nevet ?

Valld csak be: sírtál, biztosan;

mutatja szemed.

"S ha sírtam is, elbújva; - az

nekem volt fájdalom;

s oly édesen szakad a könny:

könnyít a kínomon. "

Barátok vidám köre hív,

ne vesd meg a szívét,

s ha vesztettél, közöld velünk,

mi az a veszteség.

"Ti mulattok s nem sejtitek,

engem szegényt, mi bánt.

Nem veszteséget síratok.

csak egy ,csak egy - hiányt."

akkor meg rázd föl magadat !

Fiatal vagy. A te

korodnak van még mersze és

küzdeni ereje.

"Azt megszerezni nem tudom,

ahhoz kevés vagyok.

Úgy ragyog , és oly messze ,mint

fönt az a csillag ott."

Csillagra nem vágyunk.

Ha szép, hát örülünk neki,

s a derűs éjben jólesik

rá föltekinteni.

"tekintek én rá, napra-nap

s ez minden gyönyöröm;

de éjeim hadd sírjam át,

míg jólesik a könny. "

/Faludy György/

GOETHE: A TÁVOLLÉT GYÖNYÖRE

Idd tekintetét napestig,

idd e mély gyönyört, ha enyhít,

képétől forrj, összefagyj.

Nincs kinek jobb sorsa volna;

s örömöd mégis nagyobb, ha

kedvesedtől messze vagy.

Erő s távolság emelnek,

mint a titkos égitestek,

vérem hűti tér, idő.

Szenvedélyem egyre lágyabb,

szívem könnyebb, mégse bágyad,

s boldogságom egyre nő.

Bár csak képe jár eszemben,

nyugton lehet innom-ennem,

s szellemem vidám, szabad.

Tündér fűti észrevétlen

tiszteletté szenvedélyem,

s ámulattá vágyamat.

Nap-közel, szellős magasban

nem lebeghet boldogabban

foltnyi fellegecske sem,

mint e szív nyugtában-ilyképp,

nem kínozhat félsz, irígység,

folyton-folyvást szeretem.

Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

a múlttal nem szabad törődnöd,

s mindig úgy tégy ha veszteség ér,

minthogyha újjászülten élnél;

Mit akar?- kérdd meg minden naptól

és minden nap felel majd akkor;

Tetteidnek tudjál örülni,

más tetteit tudd megbecsülni;

főként ne gyűlölj egy embert se,

s a többit hagyd az Úristenre.

József Attila : GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett

harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.

Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét

s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték,

reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.

Ostoba vagyok - foglalkozz velem.

Hiányod átjár, mint huzat a házon.

Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -

magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kő és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.

Várnai Zseni: Hang a lemezen

Most itt van Ő, a hangját hallgatom,

milyen hatalmas, mégis lágy zene,

lázasan jegyez minden rezdülést

fülem és lelkem viaszlemeze.

Ne vesszen el most semmi árnyalat,

mert újra elmegy, nem lesz itt velem,

csupán a hang visszhangja az enyém,

amint lelkemmel lefényképezem.

Ha messze él majd, mégis hallom Őt,

mint Beethoven a nagy dallamot,

süket leszek, ha kinti zaj recseg

csupán belső zenémre hallgatok.

Bezárom lelkem. Hangja fogva már,

örök zenéje mindig itt marad

s úgy rejtem, mint az őserdei fák

lombsátora egy ritka madarat.

S mikor elhívja Őt a messzeség,

kinyitom rejtett, titkos hangszerem

s hangjának színét, ízét, illatát

a lemezről szívemre pergetem.

Ha most minden hideg engedd, gyertyát gyújtsak!

Ha most minden hideg engedd, oda bújjak!

Ha most minden hideg lángoló lelkemmel,

Engedd, hogy szeressek igaz szerelemmel!

Ha most minden hideg, ne tolj engem távol!

Ha most minden hideg, más lesz minden mától.

Ha most minden hideg, légy nagylelkű velem,

Engedd, bizonyítsam mit ér a szerelmem!

Sárhelyi Erika: Félúton

"... mindig félúton vagyok..."

Valahogy mindig félúton vagyok.

Remélve, nem vagyok útban senkinek.

S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,

valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.

S ha elhiszem, szép jelenem élem,

hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.

Olykor elfog az a furcsa érzés,

hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mondják: az út a fontos, nem a cél.

Vezet hitem eltökélt-magamban,

s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.

Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.

S próbálok úton maradni - emberül.

Sárhelyi Erika: Az álmok visszatérnek

Tudod, az álmok mind visszatérnek,

s nemcsak a békés, idilli álmok.

Őriz a szív és őriz a lélek

virágot is és fájó bogáncsot.

Az a szempár még ezerszer rád néz,

s hangja is elér a felhőkön át.

Minden nap hosszú, minden éj nehéz,

füledben hallod a szíved zaját.

S ha azok az álmok visszatérnek,

én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.

Ha beléd marnak az emlékképek,

csak sírj, kedves, erősen tartalak.

S majd tartasz te is, ha én álmodom

istenverte, gyötrelmes álmokat.

Mert engem is elér egyszer, tudom...

ki elment egykor, még meglátogat.

Sárhelyi Erika: Törékenyen

A napok úgy állnak össze bennem,

Mint hőmérőben a higanyrészecskék.

Egy apró zökkenés is elég lelkemben,

S szertegurul a cseppfolyós szürkeség.

Törékeny nyugalmamat láz szítja,

Csak egy roppanás, és oda a jelen.

Halántékom ezer gondolat szorítja,

S lassan részeire esik a szívem.

Sárhelyi Erika Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,

s nem feszítik az elérhetetlenek,

egy esőcseppben elférhet a tenger,

és egy ébredésből álom is lehet.

TÓTH ÁRPÁD: AZ ÖRÖM ILLAN

Az Öröm illan, ints neki,

Még visszavillan szép szeme,

Lágy hangja halkuló zene,

S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,

Már oly kusza a tünde rajz.

Mint visszafénylő, kedves arc

Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,

Cikázó galambsziluett

Lánggal égő város felett:

Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,

Mely milljom éve untalan

Száll ájultan és hontalan

A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,

Feldobná szívünk a poros,

Vak légbe, mint vidám, piros

Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,

Egy szóra még, egy percre még!

Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,

S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,

Még visszabúsul szép szeme,

Lágy hangja elfúló zene,

S ezüstfehérek tincsei. .