Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

"Nincs bennem feléd sem harag, sem gyűlölet

köszönök mindent, nagyon jó volt veled.

Melletted újra mosolyogni láttam mindent,

kedves voltál és figyelmes énvelem.

Feledni nem tudom a sok boldog percet,

csak egyet kérek tőled, te is ezt tedd.

Ne felejts el engem soha, erre kérlek,

csak legyek egy szép emlék, maradjak ennek.

Kívánom neked hogy nagyon boldog légy,

az élet akárkit is sodor majd melléd.

Légy mindíg vidám, erős és bátor,

vigyázz, kívánságom életbe lép mától!

Nagyon szeressed szíved választottját

imádd, csodáld minden mozdulatát.

Szeresd úgy ahogy én szerettem volna,

lásd, e versike olyan, mintha szívem szólna... "

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam?

És tehozzád hogyan szóltam,

amikor nem volt beszédem?

Honnan tudtad, mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél,

meleg tejeddel etettél?

Akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,

mesélj rólam!

Milyen lettem,

amikor már megszülettem?

Sokat sírtam

vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,

akkor is szerettél volna?

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Várnai Zseni: MINTHA ÖRÖKIG ÉLNÉL...

Úgy tégy, mintha örökig élnél,

úgy folytasd minden dolgodat,

mintha már semmitől se félnél,

az elmúlás se riogat...

Mert nem lehet fölérni ésszel,

hogy jön a Perc!

s mindent bevégzel...

megszünsz létezni,

nem leszel!

Mintha sose lettél volna...

s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,

nem szabad!

Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!

Hinned is kell, hogy így igaz!

Megérik majd munkád gyümölcse,

kertedből kipusztul a gaz...

Teremtő zápor hull a földre,

jogod van fényre

és örömre...

minden megérik, teljesül

a földön és a föld körül...

Ember és világegyetem

egy véghetetlen értelem...

Mondom magamnak vigaszul,

mert égek olthatatlanul...

s ha kérded tőlem:

mi a végcél?!

Folytasd, mintha örökig élnél! :)

Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem. . .

Nem volt hiába semmi sem.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

acélkerék is megkopik,

hogyha szüntelen csak forog.

Kopik, kopik, de fényesül,

nem fogja be a rozsda sem,

csiszolja minden mozdulat,

s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

nem adnak ingyen semmit ám,

voltak keserves napjaim

és rengeteg dúlt éjszakám.

Amíg egy gyermek nagyra nő,

bizony, egyet-mást tenni kell,

legalább így az életem

nem mult el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra és

egyszerre oly üde vagyok,

hogy a szemem harmatgyöngyös

hajnali rét gyanánt ragyog

s leánykám, mint a Március,

rügyekbezárt kölyöktavasz. . .

őt nézem és bimbókorom

ujra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tünt éveim,

hiszen az idő úgysem áll,

csak aki meddőségben élt,

azé a vénség, rút halál.

Szánom az ínyenc élvezőt,

csömörnél mása nem marad,

koldus, ki mit sem áldozott

s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,

nehéz a toll is néhanap,

de a lehalkult szívverés

fiam szivén erőre kap,

szépségem múlik, - nem sirok,

leánykám arcán tündököl,

szinte sok is, e két gyerek,

mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,

bár néhanap békétlenül

lázongtam, hisz nem tudtam én,

hogy ürmöm mézzé édesül.

Sokat fizettem? Nem tudom,

hiszen mindennek ára van. . .

ezerszer újra kezdeném

alázatosan, boldogan.

Zelk Zoltán Vers a lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,

hogy nem lehet más, csak a nem lehet?

Kimondanám már, hogy isten veled,

de fölsikolt bennem a nem lehet!

mert hajad, orrod, szájad és szemed -

mert az leszek, jaj, megint az leszek,

az a csordából kimart, seblepett,

kölyke-se-volt, nősténye-elveszett

csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,

ha puskavégre fogja a halál.

De este lett, és olyan este lett,

megleltem újra arcod és kezed,

egymás szájába sírtuk: Nem lehet,

hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!

és hajad, orrod, szájad és szemed.

S ki azt hittem, hogy élni ébredek,

megint csak itt, megint e dérlepett

falak között, megint a nem lehet.

Vacog a szív, veri a perceket,

veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!

Ha megyek már az utcán, úgy megyek,

gázolva folyót, zihálva hegyet,

mert voltak folyók és voltak hegyek

és voltak évek, voltak emberek

és mi volt még! mi volt!

és azután

egy nyári perc december udvarán -

a vén remény... és voltak reggelek,

mikor veled, melletted ébredek

és hajad, orrod, szájad és szemed

s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...

Úgy szól a szó, mint az emlékezet -

hát nincs szavam több és nem is lehet.

Ady Endre- A magyar Ugaron.

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:

E szűzi földön valami rág.

Hej, égig-nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,

Míg a föld alvó lelkét lesem,

Régmult virágok illata

Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,

A gaz lehúz, altat, befed

S egy kacagó szél suhan el

A nagy Ugar felett.

József Attila

Álmomban enyém vagy

A boldogságunk némán meghúzódott

És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.

Kályhánk lángja is örömmel lobogott

S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.

A komoly falióra se mormogott

S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.

S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

Őri István: Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet

ott lélek léleknek üzenhet,

s szív vallhat szívnek szerelmet.

Ott minden - mi itt nem - lelhető

ott vagyunk Isten is - világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet

az álmokban virág vall virágnak szerelmet

az álmokban, ki' van, mind angyalok

fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés

s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.

Az álmokban zöld a fű és minden vidám

az álmokban mindig süt a nap,

mint szép őszi délután,

amikor Ő jött feléd,

megfogtad szép kezét,

s azt hitted, mindez örök... -

Az álmokban így van mind' -

a valóban mögöttünk az Élet sündörög.

De sebaj! újra itt az éj,

csukd be szép szemed,

álmodj és remélj!

Varga Anna : A lelkemben reményfa nőtt...

Nem mozdulok,

S megállítom az időt.

Így várok tovább,

Mert a lelkemben reményfa nőtt.

Ágai utat törnek a testemen át,

Megérintik az ég fátyolát.

Nem mozdulok,

Mert féltem a reményfát,

S titkon óvom minden ágát.

Ő az élet csodája,

Ki nem érti,

Az is megcsodálja.

Karomat emelem föléje,

Vagy megbújok árnyas tövébe'.

Ha szomjas,

Könnyemmel öntözöm,

De tőle el

Sosem költözöm...

A fénybe nézz

Ember

Kelj fel

Tudod, hogy várnak Rád

Új dalt

Forralt

Benned, aki mindent lát

Szétfolyt

Ami rég volt

Mostanra senki sem értené

Kezdet

Végzet

Egyik sem rejtély már

Nyersebb

Verset

Már nem dalolhatnál

Nincsen más, csak a hit és a dac

A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz

Mindig a fénybe nézz

Mert szebbet még soha nem láttál

Biztos a fénybe érsz

Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál

Még bírnod kell

Nem felejtheted el

Hogy az a nyughatatlan szív

Lobog benned

Éltet

A lélek

De közben a vágy eléget

A tenger

Egyszer elnyel

De hagyj itt egy szép emléket

Nincs is más, csak egyetlen dal

Amit mindenhová hordasz magaddal

Mindig a fénybe nézz

Mert szebbet még soha nem láttál

Biztos a fénybe érsz

Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál

Még bírnod kell

Nem felejtheted el

Hogy az a nyughatatlan szív

Lobog benned

Megszólítlak

Megszólítlak némán minden éjszaka.

Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,

és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.

Jó így, és megtagadom a józan észt:

a tudás felett ítél a vágy, merész,

amit tagad a tudás, a léleké

a döntés: kapcsolatok az éteren

át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt

derűs álmom elé; a kóbor reményt

elűzni késztet így, és elfogadni

az ébrenlétben, már rám szabott valót,

hozzád enged a kegyes éjszaka, és

emlékeddel álomba fogad a csönd.

Dsida Jenő

Szeretnék

Szeretnék:

kimenni messze, a víz partjára

s a lemenő nappal szembenézve

nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve

hallgatni a halk szúnyogdongást,

meg a zsongó, csobogó vizet,

mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,

míg feljönnek a csillagok

és simogató ezüst fényüket

fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott

azután két napig,

azután három napig,

azután mindig...

Hát ez egy régi "versem" Nem szerelmes, de a mai napig megkönnyezem.

Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng ...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

,Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon,-

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

,Hát nem látod ... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

,Édesapám, ne hagyj ... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály ...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

ÚTBAN A KEDVESHEZ

Híd, le ne törj; nagyon remegsz!

Szirt, rám ne dőlj; ne fenyegess!

Föld, meg ne indulj, ne szakadj le, menny,

míg ott nem leszek, ahol kedvesem.

Hepp Béla: Szavak

Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,

hallgatni csak repkedő mondatod,

nézni, hogy hangra formálod a szádat,

s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel

mesélnél új és új történetet,

szeretném, hogy egy percre se feledd el,

én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni

hogy képpé váljon minden gondolat,

színnel teljen minden, minden új, mi

rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,

a múlt időkben mi történt velem,

beszélnék arról, hogy sodort az élet,

mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén

hogy vált ünneppé az, hogy létezel,

és a napjaimat élni hogy szeretném,

hogy kérdésemre lényed mit felel...

te válaszolsz ha nem is kérdezek,

egyszerre érzem minden rezdülésed

ahogy nyakamra ráfonod kezed,

és csendbe fúl egy megfogant ígéret

ahogy összebújik ajkad és az ajkam,

így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj...

lépteid mellettem hallom gondolatban

s látom, ahogy továbbsodor az éj.

József Attila: Áldalak búval, vigalommal

Nekem a legszebb vers ez.:)

nekem is tetszik, :)

Káli László: Szabadulj

Nagy István Attila

Mert ami

mert ami fáj csak az dalol

sebet üt rajtad valahol

nyársra tűz mint egy kardvirág

a nyári kertek illatát

kihajt benned mint daganat

a görcsbe rándult pillanat

itt állsz magaddal vitázva

csak lobog benned a fáklya

unt fény korszerűtlen szerep

belesápadsz ki érti meg?

mert ami fáj csak az dalol

sebet üt rajtad valahol

Petőfi Sándor: Füstbement terv

Egész uton - hazafelé -

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél-szebb gondolat,

Mig állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...

Röpűlt felém anyám...

S én csüggtem ajkán... szótlanúl...

Mint a gyümölcs a fán.

Szabadulj

Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,

fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!

Valaha ott repültél. Valaha… rég. Amikor még nem

verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket

arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára

csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened

a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.

Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!

És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!

Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők

előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,

hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!

Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,

a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!

Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,

hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!

Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,

mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül

a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén

találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!

Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!

Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,

aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik

oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!