Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Indiántánc

Tűzből jöttem erre a Földre,

Lángok formálták testemet.

És a tűz ölel majd magához örökre,

De addig mindvégig itt leszek.

Krétajeleket rajzolok a kőre,

Kiadnám minden bánatom,

De jeleimet az eső mossa el,

Jutalmam hiába várhatom.

Ez egy indiántánc és én elhiszem,

Hogy benned is ég az a láng.

Legyen közös a bánat, közös a bűn,

És közös a feloldozás!

Felemás tavaszt szült ez a tél,

A szerelem nélküli hónapok.

Visszavágynak a mennybe most

A földre pottyant angyalok.

Keserű szavak íze a számban,

Csak a jövő édes, ami nem jön el.

Én maradok az, aki mindig is voltam,

Egy indián, aki énekel.

Mert ez egy indiántánc és én elhiszem,

Hogy benned is ég az a láng.

Legyen közös a bánat, közös a bűn,

És közös a feloldozás!

Én tűz vagyok, akkor is, ha nem hiszed,

Hát égj velem, vagy ég veled,

Reszketve öleld az életed!

Mert ez egy indiántánc és én elhiszem,

Hogy benned is ég az a láng.

Legyen közös a bánat, közös a bűn,

És közös a feloldozás!

Pákolitz István: Anyámnak

Hogyha virág lennék,

ölelnélek jó illattal;

hogyha madár lennék,

dicsérnélek zengő dallal;

hogyha mennybolt lennék,

aranynappal, ezüst holddal,

beragyognám életedet csillagokkal.

Virág vagyok: ékes,

piros szirmú, gyönge rózsád,

madár vagyok: fényes

dalt fütyülő csöpp rigócskád,

eged is: szépséges

aranynappal, ezüstholddal,

beragyogom életedet csillagokkal.

Itt lehetek

Szeplőtelen fogant vágyakozás,

Újabb szívemből születő látomás.

Arcomon lecsurgó könnyek,

Mily szép is az élet.

Szívem tiszta,

S emlékeim issza.

Boldog minden perc,

Melyet e világban lelsz.

Gyönyörűség, legszebb világ,

S tudom, ránk jó sorsunk vigyáz.

Utolsó idők, az óra ketyeg.

Még nem késő, ha ébred szíved.

Köszönöm Istenem, hogy Angyalokkal veszel körbe.

Hálás vagyok érte, s benned élek örökre.

Életek harcos sora,

S most itt lehetek újra.

Szívemmel tanulni, tanítani,

Lelkemből tisztán szeretni.

Köszönöm!

Köszönöm Néked,

S köszönöm néktek!

Olyan jó, hogy itt lehetek,

S újra veletek élhetek.

Szeretem, Ő az ki kell nekem,

Szeretem, Ő az kinek kell hogy velem legyen.

Szeretem hát kérem hogy Ő is szeressen,

Szeretem oly annyira, hogy el sem eresztem.

Szívem érte dobban, hogy vele lehessek futok hozzá nyomban,

Vele lenni s csak csendben fogni a kezét,

Mindent meg ér mikor látom két csillogó szemét.

vele vagyok, s mellé bújok,

S vele percről percre boldogabb vagyok!

Csukás István - Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt

ki adtál életet, adj neki most álmot

és mivel ígértél, szavadat kell állnod

mert ő mindig hitt és sose kételkedett

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni,

hogy többé nincsen

s szemem gyöngye

hogy a semmibe tekintsen

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot

anyát és gyereket, az élőt s a holtat

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Erdős Olga : Néha úgy hiszem

Néha úgy hiszem, ennyi volt.

Már láttam mindent, mit szabad:

nyár estén napnyugtát

vörös téli hajnalt

tavasszal szél táncát

és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.

Éreztem mindent, mit lehet:

bódult mámort, lebegést

viszonzott szerelmet

szorító féltést

és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.

Már nem jön több új kezdet:

az élet csak ennyi.

Majd becsapom magam is,

bölcs mosolyt hazudok

mert tovább kell menni.

Tóth Árpád:Kaszás csillag

Kora este a padon

Ülök, künn a Bástyán,

Tűnődöm a csillagok

Néma fordulásán;

Kaszáscsillag, az öreg,

A nyugati szélen

Éppen nyugszik: eleget

Ragyogott a télen.

Hányszor néztem akkor őt

Fájó órák éjén,

Virrasztott a téli ég

Kopár meredélyén,

Égett nagy fényjelekkel,

Csuda-rejtelemmel,

Ő, az örök Orion,

A vén Égi Ember.

Biztatgatott, csüggedőt,

Hű, szigorú fénye:

Ne félj öcsém, istennek

Kisebb teremtménye!

Fény vagy te is, lobogj hát,

Melegíts és égess,

Hinned kell, hogy a világ

Teveled is ékes! -

Téli csillag, csillagom,

Tavasz akar lenni,

Kamasz-fények villogják:

A mi tüzünk semmi;

Furcsa, vad reflektoruk

Vén fényünkbe lobban,

Öreg csillag, Orion,

Hát lenyugszunk mostan?

Csillagapám, fénysubás

Öreg égi pásztor,

Vagy tán dac az, amit most,

Búcsúzva, példázol?

Így a bölcsebb? - letűnni

Büszke, bús kudarccal

S száz év múlva kelni majd

Örökfényű arccal?

Ülök este a padon

Idekünn a Bástyán,

Tűnődöm a csillagok

Néma fordulásán;

Kaszáscsillag, az öreg,

A nyugati szélen

Leáldozott. Méla csönd

Éje maradt vélem.

Goethe: Marienbadi elégia

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! -

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,

s egy lány emel égi karjaiba.

Úgy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté -

A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor útra;

és visszanéz: a kapu már becsukva.

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyílt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,

füledtté téve légkörét s nyomottá.

De hát vége a világnak? A bércek -

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kísérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképét, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban,

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondul

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örül, hogy itt van e világban,

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derűs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körül rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség:

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész - mondja az Irás - s ez annak

testvére, annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen, s a legnagyobb tudásban

részesül, a teljes odaadásban.

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk, önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek:

e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S noha ígért olykor az este rosszat,

örömöm is láthatta a bukó nap.

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkádban éppúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -

Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -

De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs;

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, újra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vígasszal is hogy igézne

e vad zajlás tűnése, érkezése?

Hagyjátok el most, drága utitársak,

magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!

Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbául, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak - és tönkretesznek.

(Szabó Lőrinc)

Szabó Lőrinc: A legfőbb boldogság

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,

a legodaadóbb, istenitőbb,

az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,

az, amelyben két világ egy zene,

az, amelyben a szellem szárnyra kél,

az, amely már tán nem is szenvedély,

az, amely fény, súlytalan súlyegyen,

az, amelyben minden jel végtelen,

az, amelyben már mozdulni se mersz,

az, amelyben örökbéke a perc,

az, amelyben megszakad a tudat,

az, amelyben kicseréled magad,

az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,

s ha ébredsz, a költészet kezdete:

A legfőbb tudás nem a szépeké, -

bárkié, ki a tulsó partra jut,

s tovább vinni, a közös menny fölé,

Kué-Fi és Kleopátra se tud.

Gellért Oszkár: Minden dolognak rendelt ideje vagyon

A prédikátor Salamon könyvéből III. 1-8

Mert minden dolognak az ég alatt

Van rendelt ideje:

Ideje van a születésnek

És ideje van a meghalásnak,

Ideje van az ültetésnek

És ideje a kiszaggatásnak.

Ideje van a megölésnek

És ideje a meggyógyításnak,

Ideje van a rombolásnak

És ideje az új építésnek.

Ideje van a nagy sírásnak

És ideje van a nevetésnek,

Ideje van a jajgatásnak

És eljön az ideje a szökésnek.

Köveknek elhányattatása,

Köveknek egybegyüjtetése,

Az ég alatt mindenre idő jut,

Ölelgetésre s távozásra.

Keresésre meg elvesztésre,

Megtartásra meg elvetésre.

Ideje van a szaggatásnak

És ideje van az egybevarrásnak.

Ideje van a hallgatásnak,

A hallgatásnak, meg a szólásnak.

Ideje van a szeretésnek

És ideje van a gyűlölségnek.

Ideje van a hadakozásnak

És ideje, ideje a békességnek."

Születik ott, vagy meghal valaki?

Ültetnek ott, vagy szaggatnak tövestül?

Felelj!

Öl-é az ott, vagy éppen orvosol?

Ront-é az ott, vagy épít buzgalommal?

Felelj!

Sír, vagy nevet? Jajgat, vagy szökni kész?

Köveket gyűjt, vagy széjjel-hajigál?

Ölelget-é, vagy búcsúzik örökre?

Felelj!

Keres az ott, vagy elveszt valamit?

Megtart, vagy eldob? Szaggat, vagy összevarr?

Hallgat? beszél? Szeret? gyűlöl?

Harcol, vagy ujjong egy békedalon?

Felelj!

Felelj, mit mutat az árnyék a falon.

Petőfi Sándor: Mi a szerelem?

Süldő poéták, bikficek,

Ugyan ne csiripeljetek

A szerelemről! kérlek szépen

Az emberiség szent nevében,

Melyet kínpadra vonni vétek,

Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.

Tudjátok: melyik fán terem,

Milyen madár a szerelem?

A kotyvaszték, mit fejetek

Rossz bögréjében főztetek,

A sóhajtások galuskája

Pityergések levébe hányva,

Epedéssel megsáfrányozva

Vagy kakasdühhel megborsozva,

Oh én szerelmes istenem,

Ez még korántsem szerelem!

Még várjatok, kis bikficek,

Kissé nagyobbat nőjetek,

Hogy a szerelmet ismerjétek

És azt megénekelhessétek. -

Viselni hosszú éven át

A szívben a kétség nyilát,

Teremteni legmelegebb

Vérünkből szép reményeket,

Csak azért, hogy meghaljanak,

Hogy minden istenadta nap

Legyen egy-egy kedves halottunk,

Kit kínosan kell megsiratnunk;

A rágalomnak óriási

Kígyó farkával szembeszállni,

Eltűrni oly bántalmakat,

Mit megtorolni nem szabad,

Mert kedvesünk azé, ki bánt,

Aztán elvenni a leányt,

Eldobni érte szabadságunk,

Mely legimádottabb sajátunk,

S fölvenni a könnyű szabadság

Helyett az élet súlyos gondját,

Dolgozni napok s éjeken,

Hogy ételünk s ruhánk legyen;

S ha feleségünk tán szeszélyes,

Magunkat szabni szeszélyéhez,

Hogy már ha kell örömtelennek

Lenni egyik vagy más életnek,

Mienk legyen örömtelen...

Lássátok, ez a szerelem!

Kassák Lajos: Éjfél után

Kakas harsogd szét bánatom

hajnal vidd hozzá üzenetem

árnyak szövik tán hálójukat

s ha nem jössz, tán meg is halok.

Mennék én, de merre menjek?

Honnan közeleg feléd az út

álmainkat, kik összefonták

hová tűnhettek a kezek?

Irgalmas Isten, aki vagy

hajónkat segítsd a viharban

érjük el a ragyogó partot

mielőtt sírunk kinyílik.

Addig is, íme az arany

karikagyűrű, neked szántam

könnyeid között is lássad majd

mint díszíti drága ujjad.

Ó, akik már találkoztak

ne veszítsék el egymást soha

fekhelyüket a nyár vesse meg

s béke harmatozzon rájuk.

Lator László: Fa a sziklafalon

Vajon a lét hány millió magot

tékozolt el, míg megfoganhatott

a függőleges szikla - szahara

kőszörnyei közt ez a satnyafa?

Micsoda szeszély börtönözte be

mostoha sorsa kényszereibe,

parancsaival és cseleivel

hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel

a csökönyös, fortélyos akarat

a puhacsontú vékony sudarat?

Fekete kérgén a mindennapi

küzdelem csontig ható nyomai:

nagy hegek, tarjagos daganatok

megcsökött, kificamodott tagok,

de a rémület görcs - bogaival

felesel a szökőkút- ívű gally,

szövevényes hasadékon át

csavarodnak, furakodnak tovább

drótkeménnyé vadult gyökerei,

mohó kínnal - gyönyörrel szívni ki

a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből,

s rostjaiban hangtalan ekrazit

halmozódik, szétvetni rügyeit,

és ága- lombja a forrástalan

ragyogás habzó áramaiban

fürdik, a vad, sistergő sugarak

a pórusain átáramlanak:

nyomorékul is tudja még a lét

tagolatlan tűz- homály örömét,

a kőmarkú pokol s a könnyű űr

közt remegő vezetékül feszül,

melyben pillanatonként összecsap

az üdvözült gyönyör s az iszonyat,

s magával folyvást vitatkozva,

a kettőt egyszerre kell mondania.

Micsoda jel a bibliai szikla

vörhenyes sivatagába hasítva,

zsugori biztatásul belevetve

az özönvíz utáni döbbenetbe!

Kiált minden gyötrött gyökere- ága,

mondhatatlan szépsége- árvasága!

ADY ENDRE

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Wass Albert : ŐSZI AJÁNDÉK

Könny-lepte őszi rónán

zokogva zeng az ének.

Könny-lepte őszi rónán

már hervadást mesélnek

sóhajtozó szelek,

novemberi szelek.

A lelkemet kitárom,

s amit szívembe zártál:

van még egy nyári álmom,

egy utolsó virágszál,

egy gyönge liliom,

egy árva liliom.

Tudom, ha ezt letépem,

itt vége lesz a nyárnak,

s a virágtalan réten

majd őszi szelek járnak,

és őszi bánatok,

fekete bánatok.

A nyár messze szállott...

de szép nyarad fejében

az utolsó virágot

ím emlékül letépem,

fogadd el álmomat,

szelíd virágomat.

S ha őszi bánat éget,

és könnyedet felissza,

hadd varázsoljon téged

a régi nyárba vissza

legutolsó álmom:

hervadó virágom.

Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

Szél vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy port hintettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok

Megbocsátod-é,

hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Ákos: A fénybe nézz

Ember

Kelj fel

Tudod, hogy várnak Rád

Új dalt

Forralt

Benned, aki mindent lát

Szétfolyt

Ami rég volt

Mostanra senki sem értené

Kezdet

Végzet

Egyik sem rejtély már

Nyersebb

Verset

Már nem dalolhatnál

Nincsen más, csak a hit és a dac

A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz

Mindig a fénybe nézz

Mert szebbet még soha nem láttál

Biztos a fénybe érsz

Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál

Még bírnod kell

Nem felejtheted el

Hogy az a nyughatatlan szív

Lobog benned

Éltet

A lélek

De közben a vágy eléget

A tenger

Egyszer elnyel

De hagyj itt egy szép emléket

Nincs is más, csak egyetlen dal

Amit mindenhová hordasz magaddal

Mindig a fénybe nézz

Mert szebbet még soha nem láttál

Biztos a fénybe érsz

Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál

Még bírnod kell

Nem felejtheted el

Hogy az a nyughatatlan szív

Lobog benned

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek,

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek.

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,

Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.

Robognak vonatok és életek -

Bennem, legbelül valami remeg.

Mert nem tudom,

Sohasem tudhatom:

Szoríthatom-e még

Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.

Viszontlátásra - holnap.

Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.

Vagy ha nem akkor - hát majd azután.

És ha aztán sem - talán egy év mulva.

S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.

Viszontlátásra a földnek porában,

Viszontlátásra az égi sugárban.

Viszontlátásra a hold udvarán,

Vagy a Tejút valamely csillagán -

"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

1930 február 28

Goethe: Pohárköszöntő

Hogy, hogy nem, - eltelek

Mennyei malaszttal.

Valami a csillagos

Egekig magasztal.

S mégis, mit tagadjam el,

Minden itt marasztal:

Nótaszó, boros kupák,

Döngő tölgyfaasztal.

Bámultok, hogy víg szeszély

Össze-vissza pörget;

Én valóban szerfölött

Szeretem a földet:

Ünnepélyesen tehát

S hittel esküszöm meg,

Hogy én innen aljasul

Sohasem szököm meg.

S minthogy végre véletek

Együtt ihatom ma,

Hadd csendüljön a pohár

Zengő ritmusomra;

Búcsuzik már cimboránk,

Mert a Messze vonja,

Koccintson hát hű körünk

Búja-kedve-szomja.

Éljen, aki éltet ád!

Ily tan űli számat.

Szóljon első poharunk

A dicső királynak.

Külső-belső ellenünk

Ellen kardja támad;

Mindhalálig óvja és

Növeli hazámat.

Most köszöntsük kedvesünk

Illetődve mélyen,

lássa ki-ki a saját

Angyalát kevélyen,

S engem itt e zsenge szép

Nem feled, remélem,

S csillagozva int felém:

Az enyém is éljen!

Cseng a harmadik pohár

Egy-két jó fiúra!

Aki víg napon belünk

Fütyül a borúra

S éjtszakánk komor ködét

Könnyen szertefújja;

Rájuk zendül éljenem,

Régire meg újra.

Egyre torlik ím a hab,

Szerte széles ár csap,

Éljenek a nyiltszavú,

Tiszta szívcü társak,

Akik duzzadt izmokat

Híven egybe zártak,

S az, ki bajban is barát,

S nem a borra vár csak!

Mint mi, más is úgy mulat

Szerte messzi tájon,

Ők is úgy viduljanak,

Mint mi, azt kivánom!

Tengerpartig száz malom

Zúg a folyam-ágyon,

Boldoguljon mindenki

Széles e világon.

(Ford.: Kardos László)

Magyar Ottó: Az élet alkonyán

Mikor kezed, lábad úgy fáj, majd leszakad,

A hátad meggörbül az élet súlya alatt.

Mikor bajodról tudsz már csak beszélni,

Azt kérded magadtól: Érdemes még élni?

Ha zimankós télben kicsi szobád hideg,

Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg

Ha a vérnyomásod naponta kell mérni,

Megint csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor nem bírsz el már egy üres szakajtót,

Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót,

Mikor a holnaptól rettegve kell félni,

Újra csak azt kérded: Érdemes még élni?

Amikor az idő ólomlábon halad,

És megkeseredik a szádban a falat,

Imádságodban sem tudsz semmit kérni,

Így sóhajtasz: Uram, érdemes még élni?

Ha népes családodból egyszál magad maradsz,

Amikor nem vetsz és már nem is aratsz,

A sorstól nem tudsz semmi jót remélni,

Hát csoda, ha azt kérded: Érdemes még élni?

Agyonhajszolt szíved akadozik, s kihagy,

Amikor rádöbbensz arra, hogy már senki se vagy,

Szégyenkezve indulsz némi segélyt kérni,

Keserűn fakadsz ki: Érdemes még élni?

Ó felebarátom, megértem keserved,

Méltányolom, hogy sokszor panaszra áll nyelved,

Túl kemény fából faragták kereszted,

Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket

Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni,

Próbálj a Sorssal bátran szembenézni!

Hiszen, lelked még nem üres, kiégett,

Vedd észre bátran körülötted a szépet!

Vedd észre tavasszal, ha megjönnek a gólyák,

Szélkuszálta fészkük hogyan igazgatják.

Villásfarkú fecskék hogy hordják a sarat,

Hogyan rakják fészküket az ereszed alatt.

Ugye, hogy szíved nem csak hideg márvány,

Vedd észre, mily csodás nyáron a szivárvány!

Feslő rózsabimbón hogy csillog a harmat,

Örülj nyár reggelén a sok madárdalnak!

Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán!

Te békédet is őrzik katona a vártán.

Teérted is felkél Isten áldott napja,

Érted is mond imát kis templomod papja.

tárd ki szívedet minden szépnek, jónak,

Nyújts segítő kezet a rászorulónak!

Adjál szeretet, mit majd viszonoznak,

Mert hidd el az emberek nem is olyan rosszak!

Sütkérezz még kissé az őszi napsütésbe,

Lapogass csendesen az emlékek könyvébe!

S ha majd s Sorssal meg tudtál békülni,

A még hátralévőt könnyebb lesz leélni.

AMIT AZ ÉLETTŐL AKAROK

Remélni jót és alkotni szépet,

Boldognak látni minden népet,

Megetetni az összes éhezőt,

Virággal ültetni be tar mezőt,

És meglocsolni a sivatagot,

Ez - mit az élettől akarok.

Békében nevelni sok gyermeket,

S ne legyen rémisztő a rengeteg,

Fény gyúljon fel az agyakban,

S az ember ne éljen akaratlan,

Csak az örömök legyenek nagyok,

Ez - mit az élettől akarok.

Emlékezni arra mi régen volt,

Becsülve tisztelni az öregkort,

Mert tapasztalás tanít jövőt,

És erős oltalmazhat serdülőt,

Hogy városokat ne fedjen el homok,

Ez - mit az élettől akarok.

A vérnek legyen végre értéke,

S nem kérdezve, hogy kérték-e,

Csak adni, magadból őszintén,

Hogy kísérjen a tudás, a fény,

S a gyermekek legyenek boldogok,

Ez - mit az élettől akarok.

Kérem, legyen mindennap ünnep,

Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek,

Legyen hit, megértés, szeretet, béke,

Hisz az életnek van valódi értéke,

Így büszke lehetek, hogy ember vagyok,

Ez - mit az élettől akarok.

/ Horváth-Varga Sándor /

------------------------------------

Ady Endre:

A KRISZTUSOK MÁRTÍRJA

Vad, nagyszerű rajongást oltott

Az Érnek partja énbelém,

Csupa pogányság volt a lelkem,

Gondtalan vágy és vak remény.

Forgott körültem zagyva módon

Lármával, vadul a világ

És én kerestem egyre-egyre

Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,

Ki dalos, erős és pogány,

Ki szeretkezve és dalolva

Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól

A lelkem immár nem buzog,

Megöltek az evangélisták,

Az életbölcsek, krisztusok.

---------------------------------------------

Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,

csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.

Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,

s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.

Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,

és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.

Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,

egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.

A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,

Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Bertók László Boldogság -dal

Váci Mihály

Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

csak szeressék!

Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,

hogy ne szeressék!

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább

a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve

ne is tessék.

Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,

hogy meg ne vessék.

Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,

hogy meg is vessék.

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,

ezüstös karácsonyestét?

Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,

és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,

- azt se, hogy szeressék.

Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,

szeressen még.

Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el

egy-egy estét.

Sz. Jeszenyin

Ablakomban szél sír

Ablakomban szél sír, hold ragyog fehéren,

ezüstfényű nyárfa hajbókol a szélben.

Harmonika zendül, sirdogál magánytól,

oly közel szivemhez, s mégis olyan távol.

Sír-nevet a dallam, nincs az éjben társa.

Merre-hol talállak, zsengetörzsü hársfa?

Valamikor én is, vigalmas vasárnap,

harmonikán húztam dalt egy szép leánynak.

Immár senki-semmi lettem a szemében,

más dalára sírok-nevetek az éjben.

Fodor Ákos

Sose bánd

a hang… a hangot a csend szüli meg

és észre talán csak úgy veszed,

ha már vele száll, vele zeng

szíved…

a fényt a szem fura mágusaként

úgy zárja keretbe a vaksötét,

hogy élesen álljon a kép

eléd!

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ

csupa rész az egész,

bánat vagy nevetés, amíg élsz,

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,

vagy a lét peremén, hol a hang

meg a fény elenyész,

sosem árt, ami ér, sem a rossz

sem a jó

sose kész…

a csend… a csendet a hang szüli meg

és észre talán csak úgy veszed,

ha hozzásimulsz,

s veletart szíved

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ

csupa rész az egész,

bánat vagy nevetés,amíg élsz,

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,

vagy a lét peremén, hol a hang

meg a fény elenyész,

sosem árt, ami ér, sem a rossz

sem a jó

sose kész.

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ

csupa rész az egész,

bánat vagy nevetés,

amíg élsz,

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Varró Dániel

Email

Hát el vagyok egészen andalodva,

és gyönge szívem, ímé, reszketeg,

mióta éjjelente, hajnalonta

veled titokban ímélezgetek.

Nem kell megszólítás, se semmi cécó,

és az se baj, ha nincsen ékezet,

csak kebelembe vésődjék e négy szó,

hogy: Önnek új levele érkezett!

Az egész világ egy linkgyűjtemény,

az emberek, a tárgyak benne linkek,

bárhova kattintok, te tűnsz elém,

te vagy felvillanó websiteja mindnek.

Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.

Föltettem háttérnek a képedet,

s míg körülöttünk szikrázik a chat room,

látlak, miközben vakon gépelek.

Hiába nem láttalak még, az embert,

ha minden betűd mégis eleven,

ha érezlek, mint kisujjam az entert…

Van nulladik látásra szerelem?

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Weöres Sándor