Főoldal » Fórumok » Hobbi & Otthon fórumok » Keressük meg együtt a legszebb verseket fórum

Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

#szórakozás #média

❮❮ ❮ ... 206 207 208 209 210 211 212 213 214 215 ... ❯ ❯❯

5464. daa43b3c84

2012. dec. 21. 17:31

Nem a legszebb... de egy gyöngyszem...:)

LEWIS CARROLL: A GRUFFACSÓR

Nézsonra járt, nyalkás brigyók

turboltak, púrtak a zepén,

nyamlogott mind a pirityók,

bröftyent a mamsi plény.

"Kerüld a Gruffacsórt, fiam,

a foga tép, a karma metsz!

Ne járj. hol grémmadár csuhan

s a böszhedt Gyilkanyessz!"

Kapta döfke kardját a smorc,

rég csüszte már a nyúf vadat -

megállt a vén plakány tövén

a tamtam-lomb alatt.

Állt felhergült eszmék között,

s ím Gruffacsór - a szeme láng -

hussongva és mortyogva jött

a kuszmadt fák iránt.

Egy! Kettö! Egy! Kettö! - csihant

a döfke penge nyisz-nyasza!

Metélte szét, kapta fejét

s diadalgott haza.

"Hát megölted a Gruffacsórt?

Keblemre, fürgeteg fiam!

Dicshedj soká! Hujhé, hurrá!"

s csuklantott boldogan.

Nézsonra járt, nyalkás brigyók

turboltak, púrtak a zepén,

nyamlogott mind a pirityók,

bröftyent a mamsi plény.

5463. 6686560774

2012. dec. 20. 21:04

Ady Endre :Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze

Lángol elébünk.

Hideg az este. Néha szaladunk,

Sírva szaladunk

S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.

Égünk és fázunk.

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,

Ajkad csupa vér.

Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen

Megbékült holtak,

De kell az a csók, de hí az a tűz

S mondjuk szomorún:

Holnap. Majd holnap.

---------------

Ady Endre: Nem az a fontos, hogy meddig élünk

Nem az a fontos, hogy meddig élünk,

Hogy meddig lobog vérünk,

Hogy csókot meddig kérünk és adunk,

Hanem az, hogy volt egy napunk,

Amiért érdemes volt élni.

5462. 6686560774

2012. dec. 20. 20:34

József Attila: IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket

S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jószándokában.

Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,

Akár az égben laksz, akár a tejben,

A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

Te is tudod, hogyha mi sírunk,

Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,

Akkor szívünkben zuhatagok vannak,

De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,

Csak a kardok, tornyok és ölő igék,

Most mégis, megfáradván,

Dicséreteddel keresünk új erőt

S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadits meg a gonosztól.

Akarom.

5461. 121312

2012. dec. 20. 11:02

Balogh József: Mit kívánok

Kívánok én hitet, kedvet,

szép szerelmet, hű türelmet,

utakhoz fényt, csodát, álmot,

békességes boldogságot,

magyar szót és égre kéket,

emberarcú emberséget,

verseket, célt, igazságot,

daltól derűs jobb világot,

bokrok mellé társnak fákat,

napfényt, amely el nem fárad,

tekintetet szembe nézve,

éjt meg nappalt soha félve,

kézfogásos tiszta csöndet,

és mosolyból minél többet!

5460. 342402de6d

2012. dec. 20. 06:28

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,

Azok tettek azzá, akiket szerettem.

Üres lett a szivem, üres lett utánok,

Betöltötték kínzó, messze űző álmok.

Ady

5459. daa43b3c84

2012. dec. 19. 07:32

Baudelaire, Charles: Az utazás (Le voyage Magyar nyelven)

Tóth Árpád fordítása

Maxime du Camp-nak

A kisdiák mereng mappán és tarka képen

s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.

Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,

s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,

és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,

megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,

ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,

van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,

ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,

s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,

fut és teret iszik, fényt és égi parázst,

húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,

lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,

hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,

kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,

s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,

ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,

vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,

miknek még emberi nyelven nem volt neve!

S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve,

mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz

a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe

a vágtató Napok csóváival csigáz.

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,

s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!

De az Ember elé remény reményre csillan

s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába

vágyik s fedélzetén hang zendül: "Part!" - s a hírt

a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:

"Üdv! hírnév! szerelem!" - s fúj, poklok! itt a szirt!

Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,

ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,

felé a képzelet dús orgiákra lendűl,

de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa

Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?

Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,

és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,

még légbe szimatol és szeme hályoga

Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,

hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.

Ti csodás utasok! hadd olvasunk ma drága

meséket szemetek tengermélyeiben!

Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,

hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.

Bár gőz s vitorla nincs, utatok láza rázzon!

Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,

dús rajzot fessetek s lelkünk feszül, mint vászon,

mit emlékeitek látköre keretez.

Mi mindent láttatok?

"Láttunk csillagvilágot,

hullámokat, sivó homok síkságait,

s bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,

úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.

A nap dicső tüze a lila óceánon,

s dicsőült városok a húnyó nap tüzén,

felgyújtották szivünk, hogy elmerűlni vágyjon

vad láza, hol felé hívón zendűl a fény.

Láttunk dús tájakat, városok gazdag ormát,

de nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,

mint azok, miket a felhők szeszélye formált.

És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!

- A kéj nyomán a vágy csak kínzóbb és erősebb.

Óh, Vágy, vénhedt fa, te, csak trágyád a gyönyör,

s míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,

ágad a nap felé még közelebbre tör!

Meddig nősz, szörnyü fa? sudárod buja kedve

ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,

sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,

fivérek, akiket vonz minden messzi szép!

Köszöntöttünk ezer orrmányosan iromba

bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,

sok remek palotát, hol a tündéri pompa

bús vággyal rontaná minden bankárotok;

ruhákat, melyeket látni is mámorító,

nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,

tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó...

S tovább, mit még? tovább!

"Óh, gyermeki agyak!

Hogy ne feledjük el a legfontosabb dolgot,

mely keresetlen is mindíg szemünkbe tűnt,

míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,

láttuk az örökös, únott látványt, - a Bűnt:

a nőt, hogy buta és silány rabszolga-gőggel

mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,

s a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,

bár rabok rabja és a szenny közt förtelem;

hóhért, ki édeleg, mártírt, ki könnyet ont és

ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;

zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront és

népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;

láttunk nem egy hitet, hasonlót a miénkhez,

egekre kúszni bús ostromra; szenteket,

kik mint, puhúlt inyenc, ha dunnás ágyat élvez,

kéjűl keresik a szőr-övet és szeget;

láttuk, hogyan fecseg az ész ittas bolondja,

az Emberfaj, amely máig sem változott,

duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:

- »Én másom, mesterem, óh, légy megátkozott!«

S láttunk bölcsebbeket, Téboly merész csapatját,

kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,

s maguk az Ópium roppant ölébe adják!

- Ez az örök körút a földgömb szűk porán..."

Hej fanyar, lecke ez, leckéje az utaknak!

Ma, tegnap, holnap és örökre a világ

egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,

unalom-sivatag fájó oázisát!

Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni,

menj, ha kell. Van, ki fut és van, ki sutba űl,

s az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,

az Időt! Jaj, de hány lohol szünetlenűl:

bolygó zsidó gyanánt, apostolként rohannak,

nekik már se vasút, se hajó nem elég

az átkos Bajvivó elől elfutni! s vannak

kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.

Ám ha nyakunkra hág végűl a Gladiátor,

megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!

S mint mikor kínai vizekre vont a bátor

vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,

megyünk majd: vár reánk az Árnyak Óceánja,

s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.

Hallga! figyeljetek az édes, bús danára,

ezt zengi: "Erre mind, aki enni kiván

lótuszt, mely illatos! Csodák gyümölcsszüretje,

amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,

jertek, halk s különös mámorral a szivekre

csak itt vár a soha nem szűnő délután!"

S a kísérteti hang mind ismerősebb s hívebb,

holt Pyladeseink karja tárúl ki ránk,

"Elektrádhoz evezz! itt megfrissül a szíved!" -

zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.

Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra,

óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!

Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,

tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!

Töltsd bőven italod, üdítsen drága mérge!

Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,

örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,

csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!

5458. 342402de6d

2012. dec. 18. 21:34

Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,

Ami még nemrég lelkemig hatott;

Mi lett belőlem? Emberek közt járó,

El nem siratott, bús élő halott.

Ady Endre

5457. daa43b3c84

2012. dec. 16. 19:26

Weöres Sándor: Üdvösség

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem,

amikor szeretni tudtam,

és szeretnek-e, nem kérdeztem.

Csak ennyi történt teljes életemben,

egyébkor szakadékba buktam.

Csak azért

az egyetlen napért

érdemes volt megszületnem.

Forrás: Weöres Sándor kézírásos könyve

5456. 6686560774

2012. dec. 16. 15:38

Ady Endre: Ha szeretlek...

Ha szeretlek, akkor hazugság,

Amit igaznak hittem én.

Hazugság a sírás, a bánat

S az összetörtnek hitt remény.

Hazugság akkor minden, minden,

Egy átálmodott kárhozat,

Amely még szebbé fogja tenni

Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve

A halált nem hívom soha,

Eltűröm még a szenvedést is,

Nem lesz az élet Golgotha.

Mikor álmomból fölébredtem,

A percet meg nem átkozom -

A lelkedhez kapcsolom lelkem

S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,

Hogy hazug legyen ez a hit!...

De mért?... Legyen hitvány hazugság,

Elég, hogy engem boldogít.

Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,

Haljak meg most, ez üdv alatt,

Többet ér egy hosszú életnél

Egy álmot nyújtó pillanat!...

5455. 6686560774

2012. dec. 16. 15:37

József Attila: A szív s a szem

A szív érez, a szem kutat,

Szép lány szerelméhez utat.

A szív dobog, a szív sóhajt

Ha a lány távol nincsen,

A szem ellesi az óhajt:

- Mit kívánsz édes kincsem?

Ha eltűnik a szerelem,

A szív kérdi: - Mi lesz velem?

Önző szív! magára gondol

S csakhamar életre kel.

S nem gyötrődik semmi gondtól,

Hisz gond nélkül válik el.

A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,

Rejtett kincsét előhíjja,

S mosogatja gyötört lényét,

De ez már mit sem segít,

Vissza nem kapja a fényét,

Ha elsírta könnyeit.

5454. 6686560774

2012. dec. 16. 15:35

Petőfi Sándor: Szerelemnek rózsafája

Szerelemnek rózsafája...

Árnyékában heverek,

Hulldogálnak homlokomra

Illatozó levelek.

Szerelemnek fülmiléje

Csattog a fejem fölött,

Képzetemben minden hangja

Egy-egy isten-álmat költ.

Szerelemnek poharában

Ajkamat fürösztgetem,

Nem oly édes másból a méz,

Mint ebből a gyötrelem.

Szerelem fejér felhői

Errefelé lengenek,

Mintha engem látogatni

Jőne egy angyalsereg.

Szerelemnek holdvilága

Rám aranypalástot vet,

Eltakarja, felejteti

Vélem szegénységemet.

5453. 731d8f257d

2012. dec. 15. 20:09

Ne kérj bocsánatot

Ha nem bírod már a terheket,

Mit közös életünk Rád rakott,

Ne keress kancsal érveket,

S ne dédelgesd a látszatot.

S bár eltépheted a szálakat,

De biztos te is jól tudod,

Úgy összekötni már nem lehet,

Hogy ne érezzünk rajtuk bogot.

Mert leltárunknak része lett,

Múltunk kútjában láthatod,

Az örömteli perceket,

S a sok egyhangú, bús napot.

Reméld újra az életet,

Élj boldogabb holnapot,

Én már megbántam vétkedet,

Tőlem ne kérj bocsánatot!

5452. 6686560774

2012. dec. 15. 20:02

Aranyosi Ervin: Varázsoló szeretet

Mi nem szenvedni jöttünk, - az élet többet ér!

Kutasd a boldogságot, mindent ezért tegyél!

Értelme van a létnek, s hidd el, ha megleled,

virágba borul minden, és ünnepel veled.

Bizony, tanulni jöttünk - kicsit lusták vagyunk,

- csak várunk a csodákra, s tett nélkül álmodunk.

Pedig csak néhány lépést kellene tenni még,

- s mi vissza-visszanézünk, mi sértett egykor, rég?

Félelmek gúzsba kötnek, - bolond hitrendszerek,

mert egykor ezt tanultuk! - Másként nem is lehet?

Törvények, rút szabályok, megannyi zord bilincs.

Ketrecbe zárva lelkünk, s kívül van a kilincs.

Ajtónk a szabadságra, csak szívvel nyitható,

csak mozdulatra vár, mint egy álló hintaló.

A lendület a lényeg, egy lépés, könnyű tett,

és új csodát varázsol a szív, a szeretet.

5451. 6686560774

2012. dec. 15. 20:01

Aranyosi Ervin: Szívem szeretetét...

Becsomagoltam egy szép dobozba,

cseppnyi szívem szeretetét.

Ezt adom idén a világnak,

s szórom belőle szerte szét.

Neked is jut, csak tárd ki szíved,

a szeretet, az végtelen.

Ha úgy érzed, te is szeretnél,

hát szeress együtt én velem...

5450. 6686560774

2012. dec. 14. 10:32

Ady Endre: Vándor, téli hold

Este volt, idegenben, távol,

Tarka, rossz népek jártak és szerettek

S mi bucsuztunk, szólván így:

Ölelkezniök kell a jobb embereknek,

Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.

Én őriztelek s őriztél-e engem,

Két jobb embernek őrizted-e sorsát?

Nagyon kis boldogság

Permetezett a mi fejünkre.

Talán te voltál, aki megbántad

Találkozásunk és bátor vágyad,

A cél-vevésünk s a botor hitünk,

Tudsz-e még hinni?

Próbáld meg s jó lessz: hiszünk.

Nekem a tele Holdak,

Az együtt-nézettek,

Szépek lesznek, mert szépek voltak

S a fogadásunk

Nekem ma sem egy útált, ócska folt:

Megbolondulnál, ha tudnád,

Miket juttat eszembe

A vándor, téli tele Hold.

5449. 6686560774

2012. dec. 14. 09:51

Őri István - A mosoly országa

egy meghajlás

egy mosoly

és arcom már újra komoly,

mert közelebb nem szabad

más világ ez,

más akarat

sőt több:

törvény mindenek felett

így élni az életet

kegyetlen lélekbe zárva,

ha jéggé válik is szívünk,

akkor se fázva

s ha tűz emészti el,

oltani gyorsan,

míg nem késő,

mert a törvény közel,

mert nem szabad,

hiába vágy,

hiába akarat...

így kell élni életünk,

nem álmodni arról,

hogy hová megyünk,

hogy boldogok vagyunk

vagy szenvedünk,

mert nem szabad...

s már nincs is semmi

nincs vágy,

nincs akarat

mi engedelmesek vagyunk,

szokásnak, életnek

mindent átadunk,

s akkor jó lesz

nem lesz, mi fájjon,

s nem lesz, ki várjon

a fogyó hold alatt

nem szövünk álmokat,

ha egy szem ránk tekint,

ha egy szív észrevesz,

s ha én is...

eressz, kedvesem...

hajolj meg te is,

és menj,

messzire tőlem,

s ne is üzenj,

mert hozzám nem ér

a hírvivő madár,

szárnya fel nem viszi oda,

hol valaki az üzenetre vár...

menj és felejts engemet,

felejts órát, perceket,

felejts minden szépet

minden kedveset,

de vidd el éjhajam

s utolsó mosolyom,

vidd el könnyeim,

vidd el bánatom...

csak ennyim van,

de ezt mind neked adom,

hogy tudd: nem volt semmi hiába!

a mosoly,

a csók,

az ölelés,

az élet, az álom, az ébredés

igaz volt minden e pár nap alatt,

míg magába nem zárt

a mosoly országa.

5448. 121312

2012. dec. 13. 23:22

Aranyosi Ervin

Az élet szép...

Minden nap újra ébredünk,

s a nagy világba révedünk,

újabb utunkra indulunk,

dúdolva szép, bevált dalunk.

Minden nap újra kezdjük el,

ilyen az élet, menni kell!

Előre nézni, s tudni azt,

a múlt sosem jelent vigaszt.

Ne nézz hát vissza, nem szabad,

nehezen vonszolod magad,

a tegnap súlya válladon,

minden lépésnél hátranyom.

A mában élj és láss csodát,

élvezd virágok illatát,

a nap az égről rád nevet,

melengeti a lelkedet.

Végy észre apró örömöt,

hétköznapodba költözött,

vidító szép varázslatot,

egy kedves embert, állatot,

virágokat, patakot, fát,

a szerelmet, ha rád talált,

s mindent mi jól esik neked,

élvezd az egész életet.

5447. 6686560774

2012. dec. 13. 14:22

Aranyosi Ervin - A pillangó szabadsága

Egy csodás pillangó, apró bábba bújva,

megszületni készült és hogy megtanulja,

hogyan is repüljön fényes szelek szárnyán,

hogyan legyen úrrá égbe vonzó vágyán.

Egy jószívű ember a küzdelmét látva,

úgy dönt segít neki, - ne maradjon lárva!

Kézzel meglazítja bábja selymes szálát,

hiszi, visszaadja a lepke szabadságát.

S lám, a szép pillangó kiszabadult szépen,

s szomorúan verdes bábja közelében.

Amit jó emberünk nem tudhatott róla,

születés küzdelme a szárnyak rugója.

Attól erősödik, s képes repülésre,

ha küzdelem árán történt születése.

Így hát a pillangót földhöz köti lánca.

Földhöz ragadtan él, s elvész szabadsága.

Meg kell hát tanulnunk nyílt kézzel szeretni,

kéretlenül senkit nem szabad vezetni!

Fájdalom tüzén át, türelem vizével,

önként rendelkezzen saját életével.

Az igaz szeretet, enged, sosem gátol,

nem fosztja meg sosem a szabadságától,

kit szeret a szívünk, szabaddá kell tennünk,

annyit kell tudnia, mindig bízhat bennünk.

Mert, ha csüngsz csak rajta, a szeretet lánc lesz,

s el fog menekülni, kit legjobban féltesz.

Hagyd, hogy saját bőrén tapasztaljon, éljen!

Ne legyél te árnyék, s ne akard, hogy féljen.

Álljon ki magáért, s gondolja át tettét,

s vállalja a súlyát, hogy végre elengedték.

Saját kezében lesz a boldogulása,

s végre kivirágzik ereje, tudása...

5446. 63d6abf1d7

2012. dec. 11. 07:58

Kormányos Sándor: Ha elalszol...

Moccan egy érzés a szem lecsukódva

nyílik a fény a mesék mosolyán

párna alá gyűrt tegnapok árnya

szürkül a vágyból szőtt nyoszolyán.

Álmokat ringat a test belerezdül

szárnyakat rajzol az éj odabent

s távoli tompa szívdobogáson

messzire szökni készül a csend.

5445. daa43b3c84

2012. dec. 9. 21:20

Váci Mihály: HA ÉRDEMES - HA NEM

Ma sem volt könnyű élni.

Nem lesz könnyű sosem.

De érdemes volt! - s mindig

Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni

ki szemben áll velünk,

s azokat elviselni,

kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,

hogy meg se tántorodj;

- a túloldal ne lássa

mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,

ki gyenge s már kidől;

s mert rá is jut erődből,

lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni

kínban azok között,

kik összefenik szemük

egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen

nem értük! - Csak azért,

mert e sereg iránya

valami célt ígért.

Velük és ellenükre

annyi közt egyedül,

- vívni mégis azért, mi

csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű

- s nem lesz könnyű sosem

- de törvény s vállalt sors ez,

ha érdemes, - ha nem!

5444. daa43b3c84

2012. dec. 9. 20:52

Goethe: Marienbadi elégia

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! -

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,

s egy lány emel égi karjaiba.

Úgy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté -

A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor útra;

és visszanéz: a kapu már becsukva.

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyílt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,

füledtté téve légkörét s nyomottá.

De hát vége a világnak? A bércek -

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kísérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképét, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban,

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondul

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örül, hogy itt van e világban,

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derűs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körül rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség:

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész - mondja az Irás - s ez annak

testvére, annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen, s a legnagyobb tudásban

részesül, a teljes odaadásban.

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk, önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek:

e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S noha ígért olykor az este rosszat,

örömöm is láthatta a bukó nap.

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkádban éppúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -

Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -

De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs;

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, újra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vígasszal is hogy igézne

e vad zajlás tűnése, érkezése?

Hagyjátok el most, drága utitársak,

magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!

Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbául, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak - és tönkretesznek.

(Szabó Lőrinc)

5443. daa43b3c84

2012. dec. 9. 20:27

Kovács András: Advent

meggyötörten állni

a decemberi

fagyos ködben

csodát várni

a csillagtalan

néma csöndben

titkot lesni

a lélek ablakára karcolt

jégvirágban

eltűnődni

zúzmarás hajnalok

szívet melengető homályában

próféciák nyomán

hitre cserélni

a kételyt

csillagjelet

látni a legsötétebb

éjben

és hinni

hinni

a szívekben születő

Fényben

5442. 40f26c89e8

2012. dec. 8. 23:24

Juhász Gyula:Szerelem?

5441. 60769426d6

2012. dec. 8. 23:22

Zelk ZOltán: Sírály

Vak szemgödör. Halott sirály.

Kiholt a tenger: medre már

vak szemgödör. Halott sirály

lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.

Megyek se ide, se oda.

De jön talán a villamos,

mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.

Nyitja, becsukja szárnyait

a tél, a nyár. Borul. Ragyog.

Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.

Nem jössz haza? Nem jössz haza?

Hallod, rámszólnak: Kire vár?

már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.

Vak szemgödör. Halott sirály.

Villamosok és évszakok.

És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!

Mily zöld a tuja, a fenyő!

Az erdő már halotti váz,

de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,

úgy kopogtatnám sírodat,

megtanultam ott a jelet –

de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,

s a vadgesztenye-levelek,

mik sírodra keringenek,

ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,

hogy Zuglót járom most veled,

lábunknál rég-holt kiskutyánk,

a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!

de élünk és együtt vagyunk,

de fülelem lágy lépteid,

de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,

vagy egy gyermekdalt dúdolunk:

„Gyengék vagyunk, elfáradunk,

talán bizony meg is halunk...”

Talán bizony... Ó, a Balázs

utcában az a kis lakás!

Benn kályhaszó, künn hó szakad.

És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.

A tél híreit hallgatom.

Nézd, mennyi kedves hírhozó –

varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,

mi más hír kellett énnekem?

Tavalyi hó. Tavalyi táj.

Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,

vár a mennybéli cimbalom,

földid, a földre szállt cigány –

és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod

villant, cikázott, pattogott.

Couperin? Akkor is Jászberény!

Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!

mert addig élek véled én!

csak lépteid, lélegzeted,

csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,

csak az a hóra szállt madár

csak az az ág, mely ott remeg

az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,

én-szívem messzibre izen,

nem a jövőbe, múltba már.

Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.

A sírok közt a nénikék.

Egyik oly régen térdepel,

mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,

nagy sárga könnye margarét.

És jő a szél s úgy fújja szét,

mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.

Röpül a sír, a nénike,

a tujabokor, a fenyő –

az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.

Én is megyek. Hová megyek?

Megyek az utcán sehova.

Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.

Mondják, akkor is így esett.

A junius-végi eget

megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.

A néma, néma döbbenet.

Barátok. Árva asszonyok.

A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem

a koszorún: Jelen! Jelen!

Nem láthattam holt arcodat –

kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,

most már tudom, hová megyek,

most már tudom, hol is megyek –

örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek

tükrei tavaszt vagy telet:

köröttem az az őszi nyár.

Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?

kié e nélküled-kopár

szoba? ez a farkasverem?

nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,

volt szúnyogzöngés paplanom

és ébresztőnek berregett

a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor

hét égő szájon a pokol

horkol-hörög: a nappalok

kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!

kapu alatt vacog a vágy:

egy konyhazug, egy szalmazsák –

ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,

melynek lángjánál álmaim

perzselt pilleszárnya repes:

meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad –

nagyobb karéj, hű dunyhaszag.

S egy este csak kigyúlt a nap:

egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!

e vonító farkas-magány!

ez a négy fal, ez a fedél! –

szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek

a nem vagy! és a nélküled! –

vánkos fölött és takaró

alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.

Ágyam szélén az isten ül.

Csak néz, mert nincs rám szava már.

Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?

hajnali patkócsattogás

ébreszt... , istenem... hát lehet?

álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,

egy gyermek álmaiba száll,

hogy lehunyt pillái mögött

csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!

tünjél lidérc, múlj rossz varázs!

Bojtor, a vén fiákeres

egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?

hányszor ígérted, most talán

Pestre viszel... Csat-csattogás.

Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?

Anyám teknő fölé hajol.

Sziszeg a tűz, kél a kalács.

És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,

Hajolj fölém, mint hajdanán...

Mint hajdanán? mint most! ma! itt!

Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!

Hol vagy cipő s te foltos ing?

korán kel az inasgyerek. –

Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog

fűzfáival a Homoród,

s mintha gyümölcsük nyújtanák,

jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.

Behúnyt szemekkel is tudom.

És mégis, mégis megvakít,

hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled

e tájat, mintha két gyerek

felezne zsiroskenyeret –

egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek

De csak a kín, a nem lehet!

A soha-sehol-nem-lelek-

terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,

fölperzsel lombot és füvet,

s az üszkös, holt füzek alatt

a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög

az elhamvadt vidék fölött,

csak por, csak füst, csak pernye száll.

Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.

Élek. Vagyok. Hát felkelek.

Halál után, halál előtt –

Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat

között a lét. A sivatag.

Úgy múlik el, itten marad

ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és

ez a tányér és ez a kés,

ez a kóválygó lehelet –

Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll –

de itt benn ez a január.

S a papiron a szótagok,

mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,

de mondják: múlik az idő

És mondják: alkony... délelőtt... –

Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,

öltözködünk a sír előtt

hordjuk, mint halotti ruhát,

a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –

Azóta kitavaszodott:

füstölgő rétek, zöld romok

fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,

hogy fölkelek, élek, vagyok,

ágyat vetek, ajtót nyitok –:

nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én

s velem a szószátyár remény:

Szál cérnán, két hegycsúcs között,

úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint

ablak és párna és kilincs...

S a nap s a hold reflektora –

én nem megyek haza soha.

És kávéház és Balaton,

és villamoson, vonaton,

kattog a kerekek dala:

Nem-megy-haza-nem-megy-haza!

A rigófüttyel fürtös ág

bezúzza a tél ablakát,

s elsőt kiált az orgona:

Én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,

mint dobogóra vén dizőz,

véres a szél, sikolt az a

nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,

ha égbolt, utca és szoba,

ha kilincs, párna és pohár –:

Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?

egy ember él közöttetek,

van kulcsa és van ajtaja –

hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,

egy néma istennel perel,

míg rákövül az éjszaka,

az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.

S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,

villamosok, autók alatt

csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,

mint saxofonok s vad dobok

között egy árva nyenyere,

a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.

Be hallgatag most a fenyő.

Be harsog a rózsabokor!

s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.

S kit őszi szél fújt szerteszét,

lám újra visszaszállt ide

a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,

kopogtatom e kőlapot,

verem, miként a fergeteg,

ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled

a mindenséget, az egek

vásznára vetítem neved –:

te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok –

Irén! Irén! nincsen jogod

a földbe ásni homlokod,

tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át

kinyílni cellám ajtaját,

ha nem tudod, hogy nyitva már?

Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!

és hozd a vézna kerteket!

és hozd a Rákospatakot!

a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...

Micsoda poggyászt vitt kezed!

Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –

Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!

Már este van... Lámpád se ég...

Csenddé alvadnak a neszek...

Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a

Másik, a lélek sikolya...

Aztán a száj, a szó, az a

„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”

Aztán halj meg, ha jobb neked

arcod a sárba rejtened,

ha iszonyatos gyöngysorok,

szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!

hallgassam én is a rögök

deszkán didergő dobszavát –

megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,

nem hallok én már semmi mást,

csak azt a néma suhogást,

azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll

egy szárnyavesztett holt sirály.

Lebeg, lebeg, aztán leszáll.

Szívem vak tengerére száll.

5440. 1b5b560894

2012. dec. 8. 16:47

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

5439. daa43b3c84

2012. dec. 6. 19:28

Sárhelyi Erika: Félúton