Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Sárhelyi Erika: Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.

Remélve, nem vagyok útban senkinek.

S míg "valahonnan" "bárhova" jutok,

talpam alá éles kövek görögnek.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.

S ha elhiszem, szép jelenem élem,

hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.

Olykor elfog az a furcsa érzés,

hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.

Vezet hitem eltökélt-magamban,

s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.

Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.

S próbálok úton maradni - emberül.

Egyedül fogok én állni a világon.

Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,

Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,

Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom őrködik könnyezve,

És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem

S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senki se sírva,

Ha majd távozom az örök-néma sírba.

Tóth Balázs - Ragyogás

Mint mikor felhő takarja el a napot,

S a szürke ég alatt, mint kőszikla vagyok

Magamban, magányosan, dacolva éggel,

Földdel, gondokkal, vágyakkal, szürkeséggel,

S lábaim előtt egy vak tavon, feketén

Siklanak lomha bús hullámok tetején

Szótlan vadkacsái a lúdbőrző tónak,

És visszhangja van minden magányos szónak...

***

És mint mikor a nap aranysugarai

Ütnek lyukat átok-felhőn, és dalai

Szólnak vidáman szálló madárrajoknak.

És mélykék hullám csapódik zöld partoknak,

És ahogy szellő fújja tova a habot

Minden apró cseppben ott látom a napot.

És a nap szemében egy másik világot:

Eget, földet, vágyakat... és boldogságot.

Akasa - Fényképedre

Álarcban jöttem hozzád,

hogy ne lásd meg arcomat.

Tudod, nekem már,

csalódnom nem szabad.

Szád a számon!

Ünnep, hogy vagy!

Ünnep a pillanat!

Látod elárul mégis,

minden mozdulat.

S ha rám adja ruháját

majd az örök Alkony.

Varjak követik kihűlt lépteimet.

Vajon lesz e még erőm eldadogni?

/én szemmel követtelek…/

Vajon lesz e még időm bevallani?

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

Csak a cingének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

Weöres Sándor:

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:

Szemem tavában magadat látod.

Várnai Zseni:

MIATTUK

Tudom, énnékem úgy rendeltetett

Ez életben, hogy gyermeket dajkáljak.

Hogy tőlük jöjjön az öröm, a bánat,

Az aggódás, a könnyeső és minden,

Énfájdalmamért egy jajszavam sincsen,

A magam bánata, keserve semmi,

Csak értük élni, csak miattuk lenni.

Ha fáj is az élet, miattuk élni,

És járni, kelni, mozogni, beszélni,

Szavakat mondani, idegen szókat,

Megkopogtatni idegen ajtókat,

És jéghideg szívek zárját verni,

S mindent miattuk, csak miattuk lenni.

Hogy kis életük bánatalom ne érje,

Cselédi lelkeknek lenni a cselédje,

És álorcás orcák titkait lesni....

Mindig félteni és mindig remegni,

A vágyam életét, jaj sohasem élni,

Lassan roskadni és lassan elégni,

Míg rám nem hajlik a bús, meddő este...

A lelkem úgy jut martalóc kezekre,

Mint drágakő, melyet nem őriz senki...

S csak lenni kell, miattuk lenni.

Várnai Zseni

Szolgálj, szívem!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen,

sok a dolgunk még s nem mutathatom,

hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este, ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,

frissen induljak minden reggelen,

csak én tudom, ha ágyba roskadok,

estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam; eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy-völgye lágyan kisimul,

csak este, ha ágyamba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,

holnap sikerül minden biztosan,

a félúton, szívem, jaj meg ne állj,

kip-kop... tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki odajut,

a csillagok közt csillagként ragyog...

csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...

Most meg-megállok s felfohászkodom:

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...

Csak kis kitartás, még egy hős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan...

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

Ady Endre:

Válasz

Azt, amit más őrülten hajszol

Egy hosszú, kínos életen,

A kétség átkos órájában

A sors megadta én nekem.

Nem a nyugalmat. Az én lelkem

Megölné a csend, nyugalom,

Csak egy intést, biztatást vártam,

Ha zokogásba fúl dalom,

Szívemből ömlő, bús dalom.

Áldott a kéz, amely megadta

Ez áldott, édes biztatást,

Áldott a szív, mely némán szenved

S mégis tud vigasztalni mást.

Hát más is érzi azt az átkot,

Melytől zokog minden dalom?

Óh! akkor nem fog porba sujtni

Bús végzetem, a fájdalom,

A dalba ömlő fájdalom...

Azt, amit más őrülten hajszol

Egy hosszú, hosszú életen,

A megértő, biztató hangot

A sors megadta én nekem.

Tudom, hogy múló pillanatra

Enyhült a régi fájdalom,

De azért légy ezerszer áldott

Te, aki átérzed dalom,

Szívemből ömlő, bús dalom.

Ne kérj bocsánatot

Ha nem bírod már a terheket,

Mit közös életünk Rád rakott,

Ne keress kancsal érveket,

S ne dédelgesd a látszatot.

S bár eltépheted a szálakat,

De biztos te is jól tudod,

Úgy összekötni már nem lehet,

Hogy ne érezzünk rajtuk bogot.

Mert leltárunknak része lett,

Múltunk kútjában láthatod,

Az örömteli perceket,

S a sok egyhangú, bús napot.

Reméld újra az életet,

Élj boldogabb holnapot,

Én már megbántam vétkedet,

Tőlem ne kérj bocsánatot!

(ismeretlen a szerző)

Tóth Árpád: Elejtetted a napot

Rád gondoltam délután,

Fönn az arany nap sütött

S lehúnyt szemhélyaimon

Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden

Tüzesítette a fény

S szemlehúnyva a szokott

Utazásra vártam én,

Arra, mikor-halk hajó

Titokzatos tengeren,-

Fekvöszékem útrakél

S lázam sodrán ring velem

Felelötlen, gyönyörü

Fantázia-tájakig,

Ahol romló életem

Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,

Mindaz, ami sohse volt,-

Igy indultam ma is el,

Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.

És úgy hajlott rám a nap,

Mintha pilláimra a

Rózsaszínü parazsat

Az a szent fény ejtené,

Mit még ott látott a szem

Isten-atyja kebelén,

S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,

Telin, forrón, hirtelen

Rád gondoltam s arra, hogy

Messze vagy és jaj nekem.

És megriadt szemeim

Felpattantak: a hegyek

Csúcsain már pirosan

Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió

Vad erövel elkapott.

Úgy éreztem: kezeid

Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,

Minden fénynél édesebb,

És én ezt csak most tudom,

Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan

Elejti már a napot

S szívemben is csöndesen

Elhallgatnak a dalok.

ROBERT BURNS: MÉG EGY CSÓK

(SONG: AE FOND KISS)

Még egy csók - és soha többé!

Isten áldjon mindörökké!

Szívből csordult könny sebez meg,

örök vágyban eljegyezlek.

Miért sír fel az égre,

akinek még van reménye?

Nekem csillagfény nem int már:

özön éj és néma kín vár.

Rossz rajongás, mégse szidlak,

Nancy győzni, győzni tud csak!

Aki látja, mind imádja,

mindig őt, csak őt kivánja.

Nem lett volna szivünk oly vak,

ne lett volna vágyunk oly vad,

ne jött volna, ne nőtt volna:

szivünk most nem haldokolna.

Ég veled, te szép, te legszebb!

Ég veled, te vég, te kezdet!

Béke, vágy, kincs, öröm, érdem,

minden áldás elkisérjen!

Még egy csók - és soha többé!

Isten áldjon mindörökké!

Szívből csordult könny sebez meg,

örök vágyban eljegyezlek!

Szabó Lőrinc fordítása

Álltam,mint magányos fa,

Viharverten, tűnőlombbal,

Áztatott az eső, tépett a szél,

De még kapaszkodtam körömmel, foggal.

Még egy kicsit élni kéne, Még örülni a nyárnak,

Még nyúlni a napsütésben,

Még virágozni a mának.

Emlékekből visszajönni,

Még egy kicsit szeretni.

Szeretni a lágy tavaszi szellőt,

A nyári záport, a sétáló szerelmet.

Mindig van remény

Ha rád tör a magány ne félj,

mindent áthat a remény.

Van fény az éjszakában

szíved bármelyik zugában.

Megleled pár kedves szóban,

egy boldog önfeledt mosolyban.

Reményt kapsz a csillogó szemektől,

Reményt az igaz, ölelő kezektől.

Bár kisértenek az eltűnt tervek,

a múlt dallamai láncra vernek.

Most az álom is hideg s kemény,

de ne feledd el, mindig van remény.

Ne fuss el, újra fel kell kelned!

A boldogságra újra rá kell lelned.

Hogy megleld utad, szinte mindent megér,

mert más boldogságot, lehet tőled remél.

/Tóth Attila/

Gyóni Géza

Álmok

Ha a robotban kimerülve

Párnámra hajtom bús fejem,

Lelkemre mintha galamb ülne,

Te édes képed megjelen.

A fényes álmok a tiéid

Azokat mind neked adom -

Álmodja bár a lelkem végig

Selyempárnán vagy kőpadon.

És álmodom selyemhajaddal,

Karod szelíden átölel...

De virrad. Ujra itt a hajnal.

Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elűzlek, mint a nap az égről

A fényes hajnalcsillagot -

Habár a fájdalom terhétől

Napestig összeroskadok.

Babits Mihály: Húnyt szemmel...

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit

szorítsd, ki únod a valót:

hímezz belőlük

fázó lelkedre gyöngyös takarót.

ui: A vers helyesen(!)... az írásjelek a helyükön!

Így jár, aki nem olvassa át rendesen, mielőtt bemásol egy verset.:) :(

A szöveg sokszor egészen más értelmet nyer.

Babits Mihály - Hunyt szemmel

Hunyt szemmel bérceket futunk

S mindig csodákra vágy szívünk

A legjobb, amit nem tudunk

A legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit

Szorítsd ki, unod a valót.

Hímezz belőlük

Fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Babits Mihály: A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:

a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,

ez már rég nem szerelem.

A szerelem meggyújtott,

meggyújtott és elfutott,

itt hagyott,

itt hagyott.

Mintha két szép fa ég

puszta környék közepén

és a lángjuk összecsap,

s most a két fa egy fa csak:

pirosak,

pirosak.

Nem is két fa, két olajkút

és a lángjuk összecsap -

mélyek, el nem alszanak.

A szerelem messze van már

és kacag,

és kacag.

Mit kell itt még szerelem,

kedvesem?

Úgy tudlak már csak szeretni

mint magamat szeretem,

égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem

a szökevény szerelem.

Szuhanics Albert - Tudsz e szeretni engemet...

Tudsz e szeretni édesem,

ha hozzád bújok ma éjjelen?

Ölellek, forrón csókollak,

s karomban ébredsz majd holnap.

Tudsz e szeretni tubicám,

ha olyan leszek, mint Don Juán?

Szerelmes szókat suttogok,

éretted tűzben lobogok.

Tudsz e szeretni engemet,

ha elkerülnek az emberek?

Ha mindenki megvet engemet,

S kívüled senki nem szeret...

Tudsz e szeretni engemet,

ha olyan vagyok, mint kisgyerek?

Néha durcás és rossz vagyok,

olyankor sokszor duzzogok...

Tudsz e szeretni, angyalom,

ha félre lépnék egy szép napon?

Mert ugye, honnan tudhatom,

néhanap jöhet egy alkalom...

Tudsz e szeretni engemet,

ha pocakom körül nem érheted?

döcögök, izzadok a napon,

majd mikor elhízok nagyon.

Tudsz e szeretni majd akkor,

ha vállamat nyomja az aggkor?

Reszket a kezem, s horkolok,

pedig hát az is én vagyok!

Tudsz e szeretni kedvesem,

ha nem kelnék fel egy reggelen.

Derűsen őriznéd emlékem,

ha néhai lennék már régen...?

Moretti Gemma

Másként

Sok mindent másként kellett volna.

Bárcsak az idő megfordulna

s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,

néha járatlan úton menni,

nem csak rohanni, meg-megállni

azt, ami szép, körülcsodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,

meghallani ha hívnak, kérnek,

jobban bízni, jobban szeretni,

szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet

rossz napjaiban is hinni a szerelmet

többet gondolni rá, mit érez a másik,

szeretet tüzével fűteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.

Újra kezdeni nincs remény,

de amennyi időm hátravan

ebben a felemás világban,

hadd élhessem meg tiszta szívvel,

csendes örömök árnyékában.

Várnai Zseni: ÉVEIM

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón

ifjú, aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

- de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, - én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek...

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

- sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,

évgyűrűimmel megjelölve,

s lombkoronás, magas fejemmel

zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

Jószay Magdolna: Lelkünk bogai

-részlet-

Szövevényesek lelkünk bogai,

véletlen, akaratlan indulatokkal

egymásnak lehetünk látszólag

...ellenségei...

Nem kell ide rosszindulat,

csak egy félreértés,

sőt nem kell több, más, egyéb,

mint ki nem mondott érzés...

vagy rossz helyen, rossz időben

kimondott felesleges szó –

s mikor még talán helyrehozható

lenne minden, elmulasztva

a kellő pillanatot, az tovaszáll,

s a lélek utána reszketve vár...

nem tudja feldolgozni labilis helyzetét,

hová sorolni a másik gesztusát,

...

közben egy fontos jelzésre,

megértő, kérő szóra vár...

Ám az első szó

nehezen kimondható,

a sérült lélek

oly könnyen alázható,

törékeny és fázó,

magába zárkózó,

mint egy idegen,

hűvös erdei tó.

Bizony, közhely, hogy

gyarló az ember.

Nehezen boldogulunk

a megbánó szavakkal,

holott az alázat nem egyenlő

a meghunyászkodással.

Baranyi Ferenc: Előled is hozzád

Szeretni foglak tegnapig.

Jövőd múltamba érkezik

s múltadból érkezik jövőm.

Csak tegnapig szeress, de hőn.

Mielőtt megismertelek,

már szakítottam rég veled,

nem is tudtad, hogy létezem,

és szakítottál rég velem,

elváltunk végleg, mielőtt

megjelentünk egymás előtt,

én jobbra el - te balra át.

S most jobb a ballal egybevág.

Kiadtad utamat s utad

kiadtam én is. Menj. Maradj.

te érted ezt? A távozó

nem el, de feltűnik. Hahó,

hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!

Isten hozott! Isten veled!

Isten veled! Isten hozott!

Futok tőled s hozzád futok,

s te tőlem énhozzám szaladsz,

előlem is hozzám szaladsz -

ki érti ezt? Ki érti azt?

Megfoghatatlan. Képtelen.

Szerelem ez? Alighanem.

Szabó Lőrinc: Mit láttam benned?

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.

Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.

Mit láttam benned? Magam végzetét.

Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.

Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.

Mit bennem te? Dacot és szitkokat.

Aztán mit én? Jövőm rémálmait.

S te? Egy torzonborz állat vágyait.

Én? Istent, akit meg kell váltani.

Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.

S később? Hogy az ellenség én vagyok?

S én? Azt, akit soha el nem hagyok.

Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?

S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak!

S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.

Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!

S a legvégén te? Így rendeltetett.

S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

John Suckling

Szerelemben a szerelem

Ámor, fehérré s vörössé ne tedd

a gyönyöreimet

és hölgyemnek ne adj

fekete szemeket, ritka bájakat.

Csak őrültséget adj, mely összehord

sok szerelmet nekem.

Igazi sport

szerelemben a szerelem.

Amit szépségnek érzünk, semmi más,

csak puszta ámítás.

És ha most szeretek

ilyen fürtöket, olyan szemeket holnapra

jöhet újabb keverék.

A szerelem lehet

Fekete, kék,

mi adja szépségét? a képzelet.

Étvágyunk adja meg, nem ételünk,

a kéjes ízt nekünk.

Bármely fogás lehet

Olykor a fácánnál is ízesebb.

Magunkban minden a mi fonalunk,

egekig, poklokig

azon jutunk,

mindegy milyen kéz gombolyít.

Szabó Lőrinc

Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?

- Számolni kezdeném a perceket.

Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?

- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.

S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?

- Füst s láng bennem is együtt kavarog.

Képzeld: máris zörgetem bokrodat!

- Nem mozdulok, el ne riasszalak!

Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?

- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!

Mit mond majd az első tekinteted?

- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.

Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?

- Félelmes az isten igézete!

Utad leszek tőle a föld fele.

- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!

Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...

- Még a boldogság is rettenetes!

William Shakespeare

XCI szonett

Ennek gőgje a rang, annak az ész,

Sokaknak erős teste, vagy birtoka,

Vagy cifra köntös, korcs divatmű, és

Másoknak agár, sólyom, paripa;

S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben

A lélek legjobban gyönyörködik…

De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:

Mindent egyetlen fő-jóvá javít…

Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,

Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,

Sólymoknál és lovaknál többet ér:

Veled mindenkinél büszkébb vagyok:

Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,

S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.

és az örök vers......:)

:

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

Orpheus

Búcsú nélkül

Eloltom a tüzet, pakolok s vándorlok tovább

Rájöttem, itt sincs helyem mások döntnek helyettem

Eltaposom a parazsat, nyomom sem maradjon

Füstjét az idő szele úgyis széthordja majd

Ez sem az én világom, megkeresem botomat

S tovább állunk mi ketten a csillagok alatt

Elmegyek, búcsú nélkül, engem senki ne sirasson

Ne sírjanak miattam, nem azért voltam itt.

Sírok én helyettük eleget, ezt legalább senki nem látja

És tűnhetnek erősnek, mint szeretnék

Én Tudom gyengeségüket!

Megyek keresem a helyem tovább,

Hátha találok egy kis zugot ahol nem ver az eső

Sötétben megyek így nekem is jobb. . .

Ha visszafordulnék sem látok semmit

Megyek? Megyek! Mennem kell.